Dan Pallotta: Halálosan rossz az, ahogyan a jótékonykodásról gondolkodunk.

Dan Pallotta aktivista és támogatószerző kiáll a jótékonysági szervezeteket érintő kettős elvárások ellen. Túl sok nonprofit alapítványt -- állítja -- az alapján értékelnek, hogy mennyire keveset költött... nem az alapján, hogy miket vitt végbe. Ahelyett, hogy egyenlőséget teszünk takarékosság és erkölcs között, arra kér minket, hogy jutalmazzuk az alapítványokat a nagy céljaikért és nagy teljesítményeikért (még ha ez nagy költségekkel is jár). Ebben a merész előadásban azt mondja: Változtassuk meg azt, ahogyan a világ megváltoztatásáról gondolkodunk.

A szociális innovációról szeretnék beszélni

és a szociális vállalkozásról.

Hármasikreim vannak.

Kicsik. Ötévesek.

Néha megemlítem az embereknek,
hogy hármasikreim vannak,

azt kérdezik: "Tényleg? Mennyi?"

Itt egy kép a gyerekekről.

Az ott Sage és Annalisa és Rider.

És az a helyzet,
hogy meleg is vagyok.

Melegnek és egyben
hármasikrek apjának lenni

szociálisan a leginnovatívabb,
szociális vállalkozásos dolog,

amit valaha is csináltam.

(Nevetés)
(Taps)

Az igazi szociális újítás
amiről beszélni szeretnék,

a jótékonysággal kapcsolatos.

Arról szeretnék beszélni,
hogy amiket tanultunk

az adakozásról és a jótékonykodásról

és a nonprofit szektorról,

valójában aláássák az ügyet, amit szeretünk,

és a sóvárgásunkat az iránt,
hogy megváltoztassuk a világot.

De mielőtt elkezdeném, szeretném megkérdezni,
hogy egyáltalán elhisszük-e,

hogy a nonprofit szektornak
bármilyen komoly szerepe lenne

a világ megváltoztatásában.

Sok ember azt mondja, hogy az üzlet
felemeli a fejlődő gazdaságokat,

és a szociális munka elvégzi a többit.

És hiszem, hogy az üzlet előremozdítja

az emberiséget.

De mindig hátramarad
az a 10 százalék vagy több,

amely a leghátrányosabb
vagy a legszerencsétlenebb.

És a szociális üzletnek szüksége van piacokra,

és van néhány probléma,
amelyre nem lehet olyan pénzbeli

mérőeszközt kidolgozni,
mint a piacokra.

A fejlődésben visszamaradottak
egyik központjának testületi tagja vagyok,

és ezek az emberek nevetésre szomjaznak,

együttérzésre és szeretetre vágynak.

Hogyan lehet ezt pénzben kifejezni?

És itt jön a képbe a nonprofit szektor

és az emberbarátiság.

Az emberbarátiság a szeretet piaca.

Ez a piaca mindazon embereknek,

akiknek nincs másuk.

Tehát ha valóban szeretnénk,
ahogyan Buckminster Fuller mondta,

egy olyan világot amely mindenkié,

ahol senki és semmi
nem marad figyelmen kívül,

akkor a nonprofit szektornak

komoly szerepe kell hogy legyen e párbeszédben.

De ez úgy tűnik nem működik.

Miért vannak mellrák alapítványaink,

melyek a mellrák elleni gyógymód
feltalálásának közelében sincsenek,

vagy a hajléktalan alapítványok,
amelyek közelében sincsenek

a hajléktalanság felszámolásának,
egyetlen nagyvárosban sem.

Miért tartja fogva szegénység
az USA népességének

12 százalékát már 40 éve?

És a válasz az, hogy ezek a szociális problémák

hatalmas méretűek,

a mi szervezeteink parányiak velük szemeben,

és olyan hit-rendszerünk van,
amely aprónak is tartja őket.

Két szabálykönyvünk van.

Egy a nonprofit szektor számára,

és egy a gazdasági világ többi részének.

Ez egy apartheid és diszkriminál

a nonprofit szektorral szemben,
öt különböző területen,

elsőként a kompenzációt illetően.

A profitérdekelt szektorban
minél több értéket termelsz,

annál több pénzt keresel.

De nem szeretjük, ha a
nonprofitok arra használják a pénzt,

hogy ösztönözzék az embereket arra,
hogy többet termeljenek a szociális szektorban.

Egyfajta zsigeri undorunk van
az ötletet illetően, hogy bárki is

sok pénzt keressen azzal,
hogy segít másokon.

Érdekes, hogy az ellen nem tiltakozunk,

hogy azok sokat keressenek,
akik nem segítenek másokon.

Szeretnél 50 millió dollárt keresni

erőszakos videó játékok eladásával
gyermekek számára, csináld csak.

A Wired magazin címlapjára kerülsz.

De ha félmillió dollárt szeretnél

maláriás gyerekek gyógyításával,

máris parazitának tartanak.
(Taps)

És erre etikus rendszerként tekintünk,

de nem vesszük észre,
hogy ennek a rendszernek

komoly mellékhatása van, miszerint

egy igen határozott, kölcsönösen
kizárólagos választás elé állítja

a között, hogy magadnak és a családodnak segítesz,

és a között, hogy a világnak teszel jót,

a legfényesebb elméket,
akik legjobb egyetemeinken végeznek,

és küld tízezreket,

akik komoly változást hozhatnának
a nonprofit szektorban

egyenesen a profitorientált szektorba,

mert nem akarják vállalni az
egész életre szóló gazdasági áldozatot.

A Businessweek készített egy felmérést,
megnézte a juttatásokat

10 évvel az üzleti MBA képzés után,

és az átlagos fizetése egy stanfordi MBA-snek

jutalmakkal, 38 évesen, évi 400.000 dollár.

Eközben ugyanabban az évben, az átlagos fizetése

egy több mint 5 millió dolláros
egészségügyi alapítvány vezérigazgatójának

232.000 dollár volt, egy éhínség
ellen küzdő alapítványénak pedig 84.000 dollár.

Esélytelen azokat az embereket rávenni,

akik 400.000 dollárt keresnek, hogy
tegyenek egy 316.000 dolláros áldozatot

minden évben azért, hogy egy éhínségellenes
alapítvány vezérigazgatói legyenek.

Néhányan azt mondják: "Nos ez csak azért van,
mert az MBA-sek pénzsóvárok."

Nem feltétlenül. Lehet, hogy okosak.

Olcsóbb annak az embernek adakozni

100.000 dollárt minden évben
egy éhínségellenes alapítványnak,

megspórolni 50.000 dollárt az adón,

és még mindig évi 270.000 dollárnyi előnyben van,

emberbarátnak hívják mert adakozott

100.000 dollárt jótékony célra,

talán az éhínség ellenes alapítvány igazgatóságában ül,

és talán felügyeli a szegény vezetőt,

aki úgy döntött, hogy az éhínségellenes
alapítvány vezérigazgatója lesz,

és egész életében ezt a fajta hatalmat, befolyást

és népszerűséget, dicsőítést kapja.

A diszkrimináció második területe
a reklámozás és a marketing.

Azt mondjuk a profitorientált szektornak,
"Költs, költs, költs reklámra,

amíg csak az utolsó dollár is
akár egyetlen fillér értéket termel."

De nem szeretjük, ha az adományainkat
reklámra költi az alapítvány.

Az az álláspontunk, hogy
"Nos ha kapsz reklámot ajándékba,

úgy a hajnali négyórás sávban, az rendben van.

De nem akarom, hogy az adományomat reklámra költsék.

Azt akarom, hogy a rászorulókhoz kerüljön."

Mintha a reklámba fektetett pénz

nem tudna drámaian nagyobb pénzt hozni,

hogy a rászorulókat szolgálja.

Az 1990-es években a vállalatom készítette

a hosszútávú AIDSRide kerékpártúrákat,

és a 97 kilométeres mellrákellenes 3 napos sétákat,

s persze a 9 év alatt

182.000 hétköznapi hős vett részt,

és összesen 581 millió dollárt gyűjtöttek össze.

Több pénzt gyűjtöttek és
gyorsabban ezekre a célokra,

mint a történelem bármely más eseményére,

mindezt arra alapozva,
hogy az emberek belefáradtak,

hogy arra kérik őket bármilyen kis dolgot
tegyenek meg, amit csak tudnak.

Az emberek szeretnék mérni

meddig érnek el a lehetőségeik

azokban az ügyekben, amelyek
annyira fontosak számukra.

De kérni kell őket.

Sok embert úgy vettünk rá a részvételre,

hogy teljes oldalas hirdetést
vettünk a The New York Timesban,

a The Boston Globe-ban, főműsoridős rádió
és TV műsorokban hirdettünk.

Tudjátok mennyi embert szereztünk volna,

ha mosodákban szórólapoztunk volna?

Az adományozás az USA-ban megragadt

a GDP 2 százalékában, amióta elkezdtük
ezt mérni a 1970-es években.

Ez egy fontos tény, mert azt jelenti,

hogy 40 év alatt a nonprofit szektor

nem volt képes elnyerni piaci részesedést

a profitorientált szektortól.

És ha belegondoltok, hogyan tudna egy szektor

bárhogyan is piaci részesedést
elnyerni egy másik szektortól,

ha tulajdonképpen nem engedik,
hogy reklámozzon?

És ha azt mondjuk a fogyasztói márkáknak, hogy

"Reklámozhatod a terméked előnyeit",

de az alapítványoknak azt, hogy
"Nem reklámozhatod mindazt a jót amit teszel",

mit gondolunk hova folynak majd a fogyasztói dollárok?

A diszkrimináció harmadik területe
a kockázat vállalása

a bevétel termeléshez szükséges
új ötletekre való törekvésben.

Tehát a Disney készíthet egy új
200 millió dolláros filmet, ami aztán bukás lesz,

és senki nem hívja az igazságügyi minisztert.

De ha csinálsz egy kis 1 millió dolláros adománygyűjtést

a szegényeknek, és nem hoz
75 százalékos hasznot

a cél számára az első 12 hónapban,

máris kérdőre vonnak.

Tehát a nonprofitok vonakodnak
megpróbálkozni bármilyen bátor,

merész, nagyszabású,
új adománygyűjtő kísérlettel,

mert félnek, hogy ha
nem sikerül, akkor a hírnevüket

a sárba tiporják.

Nos, tudjuk, hogy ha megtiltjuk a hibázást,

megöljük az újításokat.

Ha megöljük az újításokat az adománygyűjtésben,
nem termelünk több bevételt.

Ha nem tudjuk növelni a bevételt,
nem tudunk növekedni.

És ha nem tudunk növekedni, kizárt,
hogy megoldjuk a nagy szociális problémákat.

A negyedik terület az idő.

Az Amazon hat évig működött úgy,
hogy semmi hasznot nem hozott a befektetőknek,

és az emberek türelmesek voltak.

Tudták, hogy van egy hosszútávú cél a

piaci dominancia elérésére.

De ha egy nonprofit szervezet
álmodozna valaha is

ilyen nagyságrend felépítéséről,
amihez hat év szükséges,

ami alatt semmi pénzt
nem kapnának a rászorultak,

ha mindent befektetnének ennek a felépítésébe,

keresztre feszítést várnánk el.

És az utolsó terület a profit maga.

Tehát a profitorientált szektor
fizethet az embereknek profitot

azért, hogy magához vonzza
a tőkéjüket az új ötletekhez,

de nem fizethetsz profitot
egy nonprofit szektorban,

azaz a profitorientált szektoré
a több trillió dolláros tőkepiac,

és a nonprofit szektor éhezik a növekedési,

kockázati és ötleti tőkére.

Ha összerakjuk ezt az öt dolgot -- nem lehet

elcsábítani a tehetséget a profitorientált szektortól,

nem lehet hirdetni bárhol
közel sem olyan mértékben,

mint a profitorientált szektor
teszi az új vevőkért,

nem lehet olyan kockázatokat vállani
a vevőknek a megnyeréséhez,

mint amilyeneket a profitorientált szektor vállal,

nincs ugyanannyi időd megtalálni őket,

mint a profitorientált szektornak,

és nincs tőzsdéd amivel mindezt finanszírozni tudnád,

még ha meg is tehetnéd,

máris a nonprofit szektort

rendkívül hátrányos helyzetbe hoztad
a profitorientált szektorral szemben

minden szinten.

Ha bármi kétségünk is lenne e
különálló szabálykönyv hatásairól,

a statisztika kijózanító:

1970 és 2009 között

az igazán nővő nonprofit szervezetek száma,

azaz akik átlépték az 50 millió dolláros
éves bevételi határt,

144 volt.

Eközben a profitorientáltak közül

46.136 lépte ezt át.

Tehát olyan szociális problémákkal küzdünk,
amelyek arányaiban hatalmasak,

és a szervezeteink nem tudnak nagyobb méreteket ölteni.

Minden a Coca-Colához és a Burger Kinghez megy.

Miért gondolkodunk így?

Nos, mint a legtöbb fanatikus dogma Amerikában,

ezek az ötletek is a régi puritán hitből erednek.

A puritánok vallási okokból jöttek ide,
legalábbis ezt mondták,

de azért is jöttek, mert
sok pénzt akartak keresni.

Istenfélő emberek voltak, de egyben

nagyon agresszív kapitalisták is,

és rendkívüli profitéhséggel vádolták őket

más gyarmatosítókhoz képest.

De mindeközben a puritánok kálvinisták is voltak,

így gyakorlatilag arra tanították őket,
hogy utálják magukat.

Azt tanították nekik, hogy
a haszonlesés egy dühöngő tenger

ami biztos út az örök kárhozat felé.

Nos ez egy komoly problémát okozott
ezeknek az embereknek, igaz?

Idejönnek, keresztül az Atlanti-óceánon,
hogy pénzt keressenek.

Mindez a pénz pedig egyenesen a pokolba juttat.

Mit tettek ez ellen?

Nos, jótékonyság lett a válasz.

Ez lett a gazdasági menedék,

ahol bűnbánatot gyakorolhattak
a profitszerző hajlamuk miatt,

dolláronként 5 centért.

Azaz hogyan tudnál pénzt csinálni egy alapítványban,

ha a jótékonyság bűnbánat a pénzcsinálásért?

A pénzügyi ösztönzés kiűzettetett
a másoknak való segítésből

azért, hogy a saját célra való pénzszerzésben növekedjen

és 400 év alatt semmi se avatkozott közbe,

hogy azt mondja:
"Ez kontraproduktív és igazságtalan."

Nos, ez az ideológia felügyeli
ezt a nagyon veszélyes kérdést,

miszerint: "Az adományom hány százaléka
megy a célra és mennyi a költségekre?"

Sok gond van ezzel a kérdéssel.

Most csak kettőt emelnék ki.

Először is úgy gondoljuk,
hogy a költség egy rossz dolog,

hogy ez valahogy nem része a célnak.

Pedig teljesen az, különösen ha
a növekedéshez használják.

Nos ez az ötlet, hogy a költség valahogyan

ellensége a célnak

idézi elő a másik, sokkal nagyon problémát, mégpedig

kényszeríti a szervezeteket, hogy
költségek nélkül működjenek,

amire szükségük lenne a növekedéshez

azért, hogy alacsonyan tartsák a költségeket.

Tehát mindannyian azt tanultuk,
hogy az alapítványok

minél kevesebbet költsenek
olyanokra, mint adománygyűjtés

azért, mert ha kevesebbet
költesz adománygyűjtésre,

több pénz marad a célra.

Nos ez igaz, ha ez egy pangó világ,

amelyben ez a torta nem lehet nagyobb.

De ha ez egy logikus világ, ahol
az adománygyűjtésbe való befektetés

valójában több pénzt termel,
és nagyobbá teszi a tortát,

akkor pontosan fordítva működik,

és több pénzt kellene befektetnünk,
nem kevesebbet

az adományok gyűjtésébe,
mert ez az egyetlen dolog,

amelyben megvan a lehetőség,
hogy megsokszorozza

a cél érdekében rendelkezésre álló pénzt,
amivel annyira törődünk.

Mondok két példát. Elkezdtük az AIDSRide-okat

50.000 dollár kezdeti befektetéssel kockázati tőkébe.

Kilenc éven belül 1982-szeresére növeltük,

108 millió dollárrá, a költségek levonása után
az AIDS szervezetek részére.

Elindítottuk a mellrák három napokat

egy kezdeti 350.000 dolláros kockázati tőkebefektetéssel.

Öt éven belül 554-szeresére növeltük,

a költségek levonása után 194 millió dollárrá,

a mellrák kutatásának céljára.

Nos, ha emberbarátként érdekelne a mellrák,

minek lenne több értelme:

megkeresni a leginkább innovatív kutatót a világon,

és adni neki 350.000 dollárt kutatásra,

vagy az alapítványának adni a 350.000 dollárt,

hogy megsokszorozza azt
194 millió dollárrá mellrák kutatásra?

2002 volt a legsikeresebb évünk.

Egyedül a mellráknak, abban az évben

költségek levonása után 71 millió dollárt kerestünk.

És aztán befejeztük,

hirtelen és drámaian.

Miért? Nos a támogatónk kihátrált mögülünk.

Messze akartak kerülni tőlünk,

mert a médiában keresztre feszítettek minket,

amiért a bevétel 40 százalékát
befektettük toborzásba,

vevőszolgálatba és
a tapasztalat bűvészetébe,

és nincs olyan könyvelési terminológia ami leírhatná

ezt a fajta növekedésbe
és a jövőbe történő befektetést,

csak a költség démoni címkéje.

Tehát egy nap, mind
a 350 nagyszerű alkalmazottunk

elveszítette az állását,

mert költségként lettek megbélyegezve.

A támogatónk megpróbálkozott egyedül.

A költség emelkedett.

A mellrákkutatás bevétele csökkent

84 százalékkal, vagy évi 60 millió dollárral.

Ez történik ha összetévesztjük

az erkölcsöt a takarékossággal.

Úgy tanítottak bennünket, hogy a jótékonysági sütieladás öt százalékos költséggel

felsőbbrendű, mint a professzionális
jótékonysági szervezet 40 százalékos költséggel.

De nem tudjuk azt a fontos információt,

hogy mi is a valós mérete ezeknek a szeleteknek?

Kit érdekel, hogy a sütieladás költsége
csak öt százalék ha apró?

Mi van ha a sütieladásból mindössze
71 dollár jött össze jótékonyságra,

mert nem fektetett be méretéhez arányosan,

és a profi jótékonysági szervezet

71 millió dollárt hozott össze, mert befektetett?

Nos melyik szeletet szeretnénk, és melyiket

szerethetnék az éhezők?

Milyen hatással van mindez az egészre?

Mint mondtam, a jótékonysági adakozás
az USA GDP-jének két százalékát teszi ki.

Ez nagyjából 300 milliárd dollár évente.

De ennek körülbelül 20 százaléka,
vagy 60 milliárd dollár

egészségügyi és szociális célokra megy.

A maradék vallási célra,
felsőfokú oktatásra és kórházakra,

és az a 60 milliárd dollár közel sem elég

ezeknek a problémáknak a megoldására.

De ha a jótékonysági adományokat

a GDP két százalékáról csak egy lépéssel

három százalékra növelhetnénk azzal,
hogy befektetünk a növekedésbe,

az plusz évi 150 milliárd dollár hozzájárulást jelentene,

és ha ez a pénz aránytalanul mehetne

egészségügyi és szociális
jótékonysági szervezeteknek,

mert azok voltak, amelyeket bátorítottuk,
hogy fektessenek be a növekedésükbe,

ez megháromszorozná a
hozzájárulást ebben a szektorban.

Így már valóban nagy mértékekről beszélünk.

Potenciális lehetőségről a valódi változáshoz.

De ez soha nem fog megtörténni
úgy, ha kényszerítjük

ezeket a szervezeteket, hogy csak a

költségek alacsonyan tartása lebegjen a szemük előtt.

A generációnk nem azt
akarja sírfeliratként, hogy

"Alacsonyan tartottuk a jótékonysági költségeinket."

(Nevetés)
(Taps)

Azt akarjuk rá, hogy megváltoztattuk a világot,

és úgy tettük ezt, hogy

megváltoztattuk a gondolkodásmódot.

Tehát legközelebb, ha egy
jótékonysági szervezetet kerestek,

ne a költségeik arányáról érdeklődjetek,

hanem az álmaik nagyságáról,

az Apple-, Google-, Amazon-mértékű álmaikról,

hogyan mérik fejlődésüket
ezekhez az álmokhoz képest,

és milyen forrásokra van szükségük
ezek megvalósításához,

függetlenül költségeiktől.

Kit érdekel mennyi a költség, ha
ezek a problémák megoldódnak?

Ha megkaphatjuk ezt a fajta nagylelkűséget,

a gondolat lehetőségét, akkor a nonprofit szektor

komoly szerepet játszhatna
azon emberek életének megváltoztatásában,

akiknek leginkább szükségük van a változásra.

És ha az lehetne a generációnk tartós öröksége,

hogy felelősséget vállalunk

azért a gondolkodásért, amit nekünk továbbadtak,

amit mi átgondoltunk és megváltoztattunk,

és újra feltaláltuk azt gondolkodásmódot, ahogyan
az emberiség a dolgok megváltoztatására gondol,

örökre, mindenki számára,

nos, úgy gondoltam hagyom, hogy gyerekek
foglalják össze mit is jelentene ez.

Annalisa Smith-Pallotta: Ez egy...

Sage Smith-Pallotta: ...igazi szociális...

Rider Smith-Pallotta: ...innováció lenne.

Dan Pallotta: Köszönöm szépen. Köszönöm.

(Taps)

Köszönöm.
(Taps)