Miért romantizálják még mindig a gyarmatosítást?

A gyarmatosítás kitüremkedő hegeit jelenünk még mindig magán viseli. Mérgező, magunkévá tett mitológiák és sztereotípiák felfeslenek bennünk, túlélve azt a rendszert, amely létrehozta őket – állítja Farish Ahmad-Noor. Ahogyan ezeknek az előítéleteknek és narratíváknak továbbélésére és esetenkénti elterjedtségére próbál fényt deríteni, Farish tudományágakat átfogó megközelítéseket javasol arra, hogyan állhatunk ellen annak a kulturális mániának és káros nosztalgiának, amely a történelemről romantizált képet fest, és ezzel hogyan előzhetjük meg a múltbéli elnyomás továbbélését.

Ígérem, nem fogok dalra fakadni,
megkímélem ettől önöket.

Csupán történész vagyok,

aki a filozófia felől jött,

és akinek fő kutatási területe
Délkelet-Ázsia,

különösen a 19. századi
gyarmati időszakban.

Az utóbbi néhány évben

azon történelmi eszmék
alakulását kutattam,

amelyek világnézetünket alakítják,

ahogyan Ázsiában, Délkelet-Ázsiában

önmagunkra tekintünk és önmagunkat értjük.

De történészként egyvalamit

nem tudok megmagyarázni,

ami már egy jó ideje töprengésre késztet,

hogy bizonyos eszmék és nézetek

miért és hogyan nem képesek eltűnni.

Nem tudom, miért.

Főképp az érdekel,

hogy miért vannak olyanok –
félreértés ne essék, nem mindenki –

a gyarmatosítás utáni Ázsiában,

akik amolyan romantizált
képet dédelgetnek,

egyfajta rózsaszín ködben
látják gyarmati múltjukat,

mintha csupa jóakarat
és szívélyesség lengte volna be.

Még akkor is, ha történészek
tisztában vannak

az erőszak és az elnyomás jelenlétével,

a gyarmati valóság árnyoldalával.

Képzeljék el, hogy időgépbe ülök.

(Pittyeg)

Benne is vagyok,

és visszamegyek az 1860-as évekbe,

születésem előtt száz évvel.

Jaj, elárultam a korom.

Jó, visszamegyek a száz évvel
születésem előtti időbe.

Ha most a délkelet-ázsiai
gyarmati világban találnám magam,

a 19. században,

nem lennék egyetemi tanár.

A történészek tudják ezt.

Mégis, ennek ellenére

még mindig vannak olyan helyek,
ahol azt dédelgetik,

hogy az a múlt nem sötét,

inkább romantizált képzet társul mellé.

Itt vagyok történészként,

aki az eszmék alakulásán keresztül

felismeri a történettudomány korlátait.

Egyes közhelyek, sztereotípiák
eredetére derítek fényt.

Rámutatok arra, ki, mikor,
melyik könyvben agyalta ki őket.

Egyvalami mégsem megy:

az egyének belső mentális világába belépni

és gondolkodásukon változtatni.

Ezért és itt van az,
hogy az elmúlt évek során

egyre jobban vonz a pszichológia

és a kognitív viselkedésterápia.

E területeken vizsgálják
az eszmék szívósságát a kutatók.

Miért vannak még mindig előítéletesek?

Miért vannak fóbiák, elfogultságok?

Szomorú, hogy olyan világban élünk,
ahol a nőgyűlölet,

a rasszizmus, a különféle fóbiák
makacsul tartják magukat.

Az iszlámfóbia mára fogalom lett.

Miért ilyen szívósak ezek az eszmék?

Sok kutató egyetért abban,
hogy részben azért,

mert vissza-vissza és visszavonulunk

egy elzárt szigetre,

egy szigetecskére, ahol ezek
az alapeszmék érintetlenül maradnak.

Figyeljék meg, ahogy mi,
főképp Délkelet-Ázsiában

a nagyvilág előtt mutatjuk magunkat.

Figyeljék meg,

amikor magunkról beszélünk, nézetemről,
identitásomról, a mi identitásunkról,

szinte majdnem mindig visszavonulunk

ugyanazon eszmék fedezékébe,

amelyek mindegyikének más-más a története.

Egyszerű példa:

Délkelet-Ázsiában élünk,

amely vonzza a turistákat
a világ minden tájáról.

Nem hinném, hogy ezzel baj lenne.

Jó, hogy turisták jönnek Délkelet-Ázsiába,

mert ez nélkülözhetetlen
világképünk kiszélesítéséhez,

kultúrákat ismerhetünk meg stb.

De figyeljék meg, hogyan mutatjuk magunk

turisztikai kampányokon,
reklámokon keresztül.

Ott a kötelező kókuszpálma,
banánfa és orangután.

(Nevetés)

Az orángutánnak pedig nem is fizetnek.

(Nevetés)

Figyeljék, hogyan mutatjuk magunk,
hogyan mutatjuk a természetet,

és hogyan a vidéket.

Figyeljék, hogyan mutatjuk be
a földművelő életmódot.

Nézzék meg szitkomjainkat,

sorozatainkat, filmjeinket.

Nagyon elterjedt, főleg Délkelet-Ázsiában,

amikor ilyen szitkomokat néznek,

a vidékiek kivétel nélkül rondák,

viccesek, ostobák

és tudatlanok.

Mintha a vidék semmit sem
lenne képes nyújtani.

Ahogy a természetet szemléljük,

mindannak ellenére,

amit az ázsiai filozófiáról,
értékekről állítunk,

annak ellenére, hogy állítjuk,
milyen szervesen kötődünk a természethez,

valójában hogyan bánunk vele
ma Délkelet-Ázsiában?

A természet számunkra
kiszákmányolható és elpusztítható.

Ez a valóság.

Tehát a világ e részén élve,

a gyarmatosítás után,

többségében, számomra,

eszmék, trópusok,

közhelyek, sztereotípiák

történeti maradványait hordozzuk.

E vidék eszméje
mint a kizsákmányolás színtere,

a tudatlan vidéki ember eszméje –

a történészek, ahogy én is,
ide nyúlnak vissza,

ezen sztereotípiák alakulását követjük.

Ezek pedig akkor alakultak ki,

amikor Délkelet-Ázsiát

a gyarmati kapitalizmus
logikája szerint vezették.

Többségében pedig

ezen eszméket magunkkal hoztuk.

Életünk részévé váltak.

Mégsem szemléljük kritikusan önmagunkat,

és szegezzük a kérdést önmagunkhoz:

Mitől lett ilyen a világszemléletem?

Mitől szemlélem így a természetet?

Mitől szemlélem így a vidéket?

Miért vélem Ázsiát egzotikusnak?

Mi pedig, főleg Délkelet-Ázsiában,

imádjuk egzotikusnak lefesteni magunkat.

A délkelet-ázsiai identitás
egyfajta jelmezversenybe váltott át,

ahol egy az egyben bevásárolhatnak,
elmehetnek a plázába,

és megvehetik az egzotikus délkelet-ázsiai
összeszerelhető jelmezszettet.

Parádéztatjuk identitásunk,

nem kérdezzük meg,

mitől és mikor alakult ki rólunk ez a kép.

Pedig nekik is történelmük van.

És ezért van az, egyre inkább,

hogy történészként szembesülök
a történettudomány korlátaival.

Láthatják, hogy nekem egyedül nem megy.

Nem megy többé egyedül,

mert semmi értelme
forráskutatást végeznem,

semmi értelme felkutatni
ezen eszmék gyökerét,

eredetüket visszakövetni,

és olyan folyóiratba leközölni,

amelyet talán három
másik történész olvas el.

Semmi értelme nincs.

Azért gondolom, hogy ez fontos,
mert régiónk, Délkelet-Ázsia

az elkövetkező években

történelmünkben példátlan,
hatalmas változásokat fog látni.

Részben a globalizáció,

a világ- és geopolitikai ellentétek,

a technológia kihatása,

a negyedik ipari forradalom miatt.

A ma ismert világunk változni fog.

De nekünk, hogy alkalmazkodjunk

és készen álljunk a változásra,

sablonmentes gondolkozásra van szükségünk,

nem vonulhatunk állandóan vissza és vissza

azoknak az elcsépelt,
maradi közhelyeknek a fedezékébe.

Ki kell gondolnunk a megoldást,

és ez nekünk, történészeknek
egyedül nem megy.

Közösen kell pszichológusokkal,

kognitívviselkedés-terapeutákkal,

szociológusokkal, antropológusokkal,
politikai közgazdászokkal,

és mindenekfelett művészekkel
közösen, együtt kell dolgoznom.

És a médiával,

hiszen ez az a fórum,

az egyetem berkein kívül,

ahol helye van az ilyen vitáknak.

Ezeknek pedig most van helye,

mert ahhoz, hogy megértsük,
ami ma történik,

hogy az nem előre megtervezett,

rögzített történelmi vágányokon,

hanem többféle pályán halad,

többféle eszmét mozgatva,
amelyekről elfeledkeznek, kiszorítanak.

Nekünk, történészeknek feladatunk,
hogy fényt derítsünk mindezekre,

és együtt kell dolgoznunk
a társadalom egészével.

De hogy visszatérjünk
a korábbi példához, az időutazáshoz;

tételezzük fel, itt áll
a 19. századi gyarmatosított egyén,

és valaki megkérdezi,

"A birodalomnak valaha vége lesz?

Vége lesz-e ennek?

Egy napon szabad leszek-e?"

Tehát valaki időutazásra lesz képes –

(Pittyeg)

a jövőben találja magát,

megérkezik a gyarmatosítás utáni,
mai Délkelet-Ázsiába.

Aztán körülnéz,

az a valaki látni fogja,

hogy valóban,

a birodalmi zászló eltűnt,

a birodalmi ágyúnaszádok,
a gyarmatosító katonák eltűntek.

Új zászlók, nemzetállamok vannak.

A függetlenség eljött.

De volt valaha is?

Az a valaki belenéz
a turisztikai reklámokba,

a banánfát, a kókuszpálmát
és az orángutánt újra felismeri.

Az a valaki belenéz a tévébe,

és látja az egzotikus Délkelet-Ázsia képét

hogyan teremtik meg újra és újra
a délkelet-ázsiaiak.

Az a valaki talán
arra a következtetésre jut,

hogy a tény magáért beszél,

a gyarmatosításnak vége,

viszont még mindig, többségében

a 19. század hosszú árnyéka vetődik ránk.

Számomra pedig ez
személyes küldetéssé vált.

A történettudomány fontos,

a történettudomány számára
pedig annál fontosabb,

hogy tárgyán túlmutasson,

és ezért hiszem, hogy újra vitát kell
indítani arról, hogy kik és mik vagyunk.

Mindannyiunknak.

Azt állítjuk, "Nem, neked is
és nekem is megvan a nézetem."

Ami részben igaz.

Nézeteink semmiképp sem
csak önmagunktól függenek.

Társas lények vagyunk. Történelmi lények.

Ön, én, mindannyiunk.

Magunkban hordozzuk a történelmet.

Az általunk használt nyelvben,
irodalomban ott van.

Ott van az általunk választott filmekben.

Képekben, amit magunknak alkotunk
arról, hogy mit gondolunk önmagunkról.

Történelmi lények vagyunk.

Magunkban hordozzuk azt,

és a történelem visz magával minket.

Mégis, ha a történelem
előre elrendel is minket,

meggyőződésem,

hogy nem kell csapdájába esnünk,

nem kell a történelem áldozataivá válnunk.

Köszönöm.

(Taps)