Mikor álljunk ki magunkért -- és mikor engedjünk?

Ash Beckham nemrégiben olyan helyzetben találta magát, amikor fel kellett tennie a kérdést: ki vagyok én? Úgy érezte, hogy a nagynéni és a szószóló szerepe közt őrlődik. Mindnyájan találhatjuk magunkat ilyen helyzetben — mondja, és egy merész javaslattal áll elő arra, hogyan őrizzük meg erkölcsi tartásunkat, amikor az nagyon is kényelmetlen.

Ezen a nyáron megint Ohióban jártam
egy családi esküvőn,

és amíg ott voltam,

épp volt egy közönségtalálkozó
Annával és Elzával a Jégvarázsból.

Nem azzal az Annával és Elzával
a Jégvarázsból,

mert nem Disney-rendezvény volt.

Ez a két vállalkozó
hercegnő-partikat rendezett.

Ötéves lesz a gyermeke?

Ők eljönnek, énekelnek pár dalt,
hintenek egy kis tündérport, igazán remek.

És nem hagyhatták ki a lehetőséget,

amit a Jégvarázs-jelenség jelentett.

Tehát a helyi játékbolt kibérelte őket,

jönnek a gyerkőcök szombat reggel,

vesznek pár disney-s cuccot,
lefényképezik őket a hercegnőkkel,

program letudva.

Olyan mint a Mikulás,
csak nincs évszakhoz kötve.

(Nevetés)

És az én 3,5 éves Samantha
unokahúgom oda volt meg vissza.

Rá se rántott, hogy a két nő
úgy írta alá a posztereket és kifestőket,

hogy Hókirálynő és Ana hercegnő,
egy n-nel, azért, hogy elkerüljék a pert.

(Nevetés)

Az unokahúgom és vagy 200 gyerek szerint,
akik aznap összegyűltek a parkolóban,

ők voltak az Anna és az Elza
a Jégvarázsból.

Tüzesen sütött le ránk az ohiói nap,
ezen az augusztusi szombat reggelen.

10-re értünk oda, a bejelentett kezdésre,

és az 59-es sorszámot kaptuk.

11 órakor 21-től 25-ig hívták a számokat;

ez el fog tartani egy darabig,

és nincs a földön annyi ingyenes arcfestés
vagy lemosható tetoválás,

ami megakadályozta volna
az elő-előforduló hisztiket a bolt előtt.

(Nevetés)

Végül 12.30-kor hívtak minket:

"56-tól 63-ig kérem".

És ahogy befelé haladtunk,
olyan kép tárult elénk,

amit másként nem írhatok le:
olyan, mint Norvégia kihányva.

(Nevetés)

Kartonból kivágott hópelyhek
borították a padlót,

Csillámpor minden vízszintes felületen,
jégcsapok takarták a falakat.

És ahogy sorban álltunk,

azért, hogy a hugi többet is lásson,

mint az 58-as mamájának a háta,

felvettem a nyakamba,

és őt azonnal megbabonázta
a hercegnők látványa.

Ahogy haladtunk előrébb,
izgatottsága csak nőtt,

és mikor végre a sor elejére kerültünk,

és az 58-as kiterítette a poszterét,
hogy a hercegnők aláírják,

szó szerint éreztem az izgalmat
átszaladni a testén.

Őszintén, abban a pillanatban
én is elég izgatott voltam.

(Nevetés)

Mármint a skandináv dekadencia
elbájoló volt.

(Nevetés)

Tehát a sor elején állunk,

és a szikár segítő odafordul
az unokahúgomhoz:

"Szia, kicsim, te vagy a következő!

Szeretnél lejönni, vagy inkább maradsz

apukád nyakában a képhez?

(Nevetés)

És én úgy álltam ott, jobb szó híján,
mint egy jégbálvány.

(Nevetés)

Hihetetlen, ahogy egy váratlan pillanatban
előbukkanhat a kérdés:

ki is vagyok én?

Nagynéni vagyok? Vagy szószóló?

Milliók látták a videómat arról, hogyan
folytassunk kemény beszélgetéseket,

és itt volt egy éppen előttem.

Ugyanakkor viszont

semmi sincs fontosabb az életemben,
mint a gyerekek,

és most egy olyan helyzetben találom
magam, ami mindenkinek ismerős lehet,

két dolog közt vergődve,
két lehetetlen választás közt.

Legyek szószóló?

Vegyem le az unokahúgomat a nyakamból,
és magyarázzam el a segédnek,

hogy én valójában nagynéni vagyok,
nem pedig apa?

És hogy figyelmesebb is lehetne,

mielőtt túl hamar következtet a nememre
a frizurámból s a nyakamban ülő gyerekről.

(Nevetés)

És miközben ezzel vagyok elfoglalva,

kihagyjam kishúgom életének eddigi
legnagyszerűbb pillanatát?

Vagy legyek nagynéni?

Aki fel sem veszi a megjegyzést,
csinál egymillió képet,

és nem zavartatva magát,
csak élvezi a pillanat varázsát.

Hogy ezután

azzal a szégyennel kelljen elkullognom,
hogy nem álltam ki magamért,

különösen az unokahúgom előtt?

Ki vagyok?

Melyik a fontosabb?
Melyik szerepet válasszam?

Nagynéni vagyok? Vagy szószóló?

Egy pillanat alatt kellett döntenem.

Azt tanítják nekünk,

hogy folyamatos és egyre növekvő
végletességben élünk.

Fekete és fehér, mi és ők, jó és rossz.

Nincs középút,
nincs átmenet, csak végletek.

A végletesség olyan állapot,
ahol két gondolat,

vagy vélemény teljesen ellentétes;

szöges ellentétben állnak.

Melyik oldalon állsz?

Egyértelműen és kérdés nélkül ellenzed
a háborút, halálbüntetést, fegyvertartást,

és támogatod a szabad abortuszt,
nyitott határokat és szakszervezeteket?

Vagy, abszolút és tántoríthatatlan
háborúpárti vagy,

abortusz-ellenes, halálbüntetés-párti,

aki hiszi, hogy a fegyverviselés alapjog,

bevándorlásellenes és üzletpárti?

Minden vagy semmi,
vagy velünk, vagy ellenünk.

Ez a végletesség.

A végletességgel és az abszolúttal
az a baj,

hogy eltünteti az egyéniséget
az életünkből,

és szembeállítja az emberi természettel.

De ha két oldal közt kell választanunk,

és a valóság sosem ilyen egyszerű --

a végletesség nem a valóság --

mit kezdjünk vele?

Mi van a spektrum másik végén?

Nem hiszem, hogy egy elérhetetlen utópia,

szerintem a végletesség ellentéte
a párhuzamosság.

A párhuzamosság az az állapot,
amikor a két dolog egymás mellet létezik,

de nem egymással szöges ellentétben,

hanem békésen egymás mellett élve.

Lehetetlen?

Sok embert ismerek:

ismerek abortuszpárti katolikusokat,
hidzsábot viselő feministákat,

háborúellenes veteránokat

és fegyverpártiakat, akik engednék,
hogy házasodhassak.

Őket ismerem: barátaim és családtagjaim,

azaz a társadalom többsége, azaz te és én.

(Taps)

A párhuzamosság a két oldal
összeegyeztetése.

A kérdés: képesek vagyunk-e
párhuzamosságban élni?

Van-e elég bátorságunk mindkét oldalhoz?

Egy városi étteremben dolgozom,

összehaverkodtunk a pincérsegéd csajjal.

Én pincér voltam,
és nagyon jóban voltunk egymással,

nagyon jól éreztük magunkat együtt.

Folyékonyan beszélt spanyolul,

ugyanis mexikói volt.

(Nevetés)

Ez nem jól jött ki.

Törte az angolt, de sokkal jobban
beszélte, mint én a spanyolt.

De ami közös volt bennünk,
összekötött minket,

és nem hagytuk,
hogy a különbségek szétválasszanak.

Közel voltunk egymáshoz,
bár nagyon különböző világból jöttünk.

Ő Mexikóból,

hátrahagyva családját, hogy ide jöhessen,

és jobb életet teremthessen nekik otthon.

Hithű konzervatív katolikus volt,

hitt a hagyományos családi értékekben,

a férfi és nő sztereotip szerepeiben,

és én pedig, nos, én voltam.

(Nevetés)

De a dolgok, amelyek összekötöttek,
amikor a barátnőmről kérdezett,

vagy a családjáról mutatott nekem képeket,

azok hoztak össze minket.

Egy nap hátul voltunk,

éppen az ebédünket lapátoltuk sebesen
egy kis asztal köré gyűlve,

egy elcsípett pillanatban,

amikor az új fiú a konyhából odajött --

a barátnőm unokaöccse volt --

és annyi fennhéjázás és macsóság
áradt belőle,

amennyi 20 évesen csak belefért.

(Nevetés)

És azt mondta a barátnőmnek:
[spanyolul] "Van Ash-nek barátja?"

Ő így válaszolt:
[spanyolul] "Nem, barátnője van."

Erre a srác:
[spanyolul] "Barátnője?"

Erre ő letette a villát,
és mélyen a srác szemébe nézett,

és ezt mondta:
[spanyolul] "Igen, barátnője. Ennyi."

Hamar lefagyott az önelégült vigyor
a fiú képéről a nővéri szigortól,

fogta a tányérját, elkullogott,
visszament dolgozni.

A barátnőm egyszer nem nézett rám.

Felkelt és elment ő is --,

10 másodpercig tartott a beszélgetés,
nagyon gyorsan zajlott.

Papíron sokkal több közös van bennük:

a nyelv, kultúra, történelem, család,
a közösség az életet jelenti neki,

de az erkölcsi tartása mindezt felülírta.

Kicsivel később spanyolul évődve
ülték körül a konyhaasztalt,

már régen nem rólam volt szó.

Hát ez a párhuzamosság.

Nem kellett a hagyományaival szemben
kiállnia a melegjogokért.

Nem kellett a barátságunkkal szemben
a családját választania.

Nem volt kérdés: Jézus vagy Ash?

(Nevetés)

(Taps)

Az ő erkölcsi tartása olyan mélyről jött,

hogy volt bátorsága megtartani
mindkét oldalt.

Erkölcsi tisztességünk a mi felelősségünk,

és késznek kell lennünk megvédeni,
ha nem is mindig kellemes.

Ezt jelenti szövetségesnek lenni,
és ha szövetséges leszel,

tevőleges szövetségesnek kell lenned:

kérdezz, cselekedj, amikor olyat hallasz,
ami nincs rendben,

légy résztvevő.

Volt egy családi barát, aki évekig
a szeretőmnek hívta a barátnőmet.

Tényleg? Szerető?

Olyan túlzóan szexuális,

annyira 70-es évekbeli melegpornó.

(Nevetés)

De próbálkozott, és megkérdezte.

Hívhatta volna barátomnak,

vagy "barátomnak",
vagy "különleges barátnak" --

(Nevetés) --

vagy, ami még rosszabb,
ha egyáltalán meg sem kérdezi.

Higgyétek el, jobb, ha megkérdezitek.

Inkább hívja szeretőnek, mint sehogy sem.

Gyakran mondják nekem:
"Ugyan Ash, engem nem érdekel.

Én nem látok bőrszínt, vagy vallást,
vagy szexualitást.

Nem számít nekem, észre sem veszem."

De azt gondolom, a homofóbia, rasszizmus
és xenofóbia ellentéte nem a szeretet,

hanem a közöny.

Ha nem látod a melegségem,
akkor nem látsz engem.

Ha nem számít neked,
hogy kivel bújok ágyba,

akkor nem tudod elképzelni, milyen az,

amikor késő este kéz a kézben
sétálok vele az utcán,

és járókelők közelednek, s döntenem kell:

hagyjam a kezem az övében vagy húzzam el,

amikor legszívesebben
még jobban szorítanám.

És átélem a kis győzelmet,

amikor kitartok, s nem engedem el a kezét.

És a mindent elborító gyávaság érzését
és a csalódást, amikor elengedem.

Ha nem látod ezt a kínszenvedést,

ami életem elválaszthatatlan része,
mert meleg vagyok, akkor nem látsz engem.

Ha szövetséges akarsz lenni,
látnod kell engem.

Mint egyén, mint szövetséges, mint ember,

mindkét oldalt be kell tudnunk fogadni:

a jót is és rosszat is,

a könnyűt és a nehezet.

Ez nem megy,
ha csak a napos oldalon sétálunk,

a tanuláshoz át kell menni az árnyékba.

Mi van, ha a párhuzamosság
csak az első lépés?

Mi lenne, ha az együttérzésen, empátián
és emberi kapcsolatokon keresztül

megtanulhatnánk befogadni mindkét oldalt?

És ha két oldalt sikerült,
sikerülhet néggyel,

és ha néggyel sikerül,
sikerülhet nyolccal,

és ha nyolccal sikerül,
százzal is sikerülhet.

Bonyolult egyéniségek vagyunk,

tele ellentmondásokkal.

Annyi minden kavarog bennünk,
ebben a pillanatban is.

Miért ne lehetne egy kicsivel több?

Tehát Toledóban vagyunk megint, Ohióban.

A sor elején állok,

unokahúgom a nyakamban,
és a nyüves segéd leapukázott.

Tévesztették már el valaha a nemed?

Még azt se.

Hívtak már valaha annak, ami nem vagy?

Elmondom, nekem milyen érzés:

azonnal ellentétes érzelmek vihara
kezd dúlni bennem.

Kiver a veríték a harag
és a megaláztatás miatt,

Úgy érzem, az egész áruház engem néz,

és mindeközben láthatatlan is vagyok.

Egy dühös szózat akar kirobbanni belőlem,

és el akarok bújni egy sarokban.

És mindezeket megtetézve a zavarral,

hogy épp egy rám nem jellemző
feszes lila pólót viselek,

hogy az egész áruház lássa a cickóimat,

amivel épp ezt a helyzetet
szerettem volna elkerülni.

(Nevetés)

De minden erőfeszítésem ellenére,
hogy a nememnek megfeleljek,

mégis megtörténik.

És minden idegszálammal
reménykedem, hogy senki nem hallotta --

sem a nővérem, sem a barátnőm,
és legfőképp nem az unokahúgom,

Én már hozzászoktam
ezekhez a fájdalmakhoz,

de amit csak lehet, megteszek,
hogy a szeretteimet megvédjem tőlük.

De akkor leveszem a hugit a nyakamból,

és ő odaszalad Elzához és Annához,

amire annyit kellett várnia,

mindez hirtelen a múlté.

Csak a mosoly az arcán, az számít.

A 30 másodperc,
amiért 2 és fél órát vártunk, letelik,

összeszedjük a holminkat,
és én megint a segédre nézek;

ő bocsánatkérően rám mosolyog,
és ezt suttogja:

"Elnézést kérek!"

(Nevetés)

Az embersége, hogy kész beismerni
a hibáját, azonnal lefegyverez.

Aztán csak bólintok:
"Semmi baj, megesik. Azért köszönöm."

És abban a pillanatban rájövök,

hogy nem kell választanom,

hogy nagynéni vagy szószóló legyek-e.
Mindkettő lehetek.

Élhetek párhuzamosságban,,
összebékítve a két oldalt.

És ha kettővel sikerül
ebben a környezetben,

annyi minden mással is sikerülhet.

Ahogy a barátnőm unokahúgomat kézen fogva
a kijárat felé igyekezett,

a nővéremhez fordultam:
"Megérte?"

Mire ő: "Viccelsz?

Láttad, hogy ragyogott az arca?
Ez volt élete legszebb napja!"

(Nevetés)

"Megérte a 2 és fél óra a hőségben,

a túlárazott kifestőkönyv,
ami már amúgy is megvolt."

(Nevetés)

"Még az is megérte,
hogy téged leapukáztak."

(Nevetés)

És életemben először, tényleg megérte.

Köszönöm, Boulder. Jó éjszakát!

(Taps)