Amit az életről tanultam egy halálközeli élménynek köszönhetően

"A rák legnehezebb része akkor kezdődött, amikor a betegségem elmúlt" – vallja Suleika Jaouad író. A szenvedélyes, vicces és bölcsességekkel teli beszédében az írónő arra ösztönöz minket, hogy hagyjuk magunk mögött a "beteg" és az "egészséges" közötti választóvonalat, és tegyük fel a kérdést: Hogy lehet mindent újrakezdeni, és megtalálni az élet értelmét, miután az valamely oknál fogva félbeszakadt?

2011 tavasza volt,

és ahogy azt a diplomaosztós
beszédekben szeretik mondani,

éppen arra készültem,
hogy belépjek a nagybetűs életbe.

Nem sokkal azelőtt diplomáztam,

majd Párizsba költöztem,
hogy betöltsem az első állásom.

Az volt az álmom,
hogy haditudósító leszek,

de a rám váró nagybetűs élet

egészen másféle háborús övezetbe vezetett.

22 évesen leukémiát
állapítottak meg nálam.

Az orvosok köntörfalazás nélkül
közölték a szüleimmel és velem,

hogy hosszú távon kb. 35%
esélyem van a túlélésre.

Nem tudtam felfogni,
mit jelent ez a prognózis.

De rájöttem, hogy a valóság
és a magamnak elképzelt életem

darabjaira hullott.

Egy éjszaka leforgása alatt elvesztettem
az állásom, a lakásom, a függetlenségem,

és az 5624-es számú páciens lett belőlem.

Az ezt követő négyévnyi kemó,
egy kísérleti módszer

és egy csontvelő-átültetés alatt

a kórház az otthonommá vált,

és az ágyam lett a hely,
ahol a nap 24 óráját töltöttem.

Mivel valószínűtlen volt,
hogy valaha is jobban legyek,

el kellett fogadnom ezt az új valóságot.

Alkalmazkodtam.

Profin elsajátítottam
az orvosi szakzsargont,

összebarátkoztam egy csoport
fiatal rákos beteggel,

összegyűjtöttem egy kollekcióra
való neonszínű parókát,

és megtanultam gördeszkázni
az infúziós állványommal.

Még az az álmom is valóra vált,
hogy haditudósító legyek,

bár nem éppen úgy, ahogy azt elterveztem.

Az egész egy bloggal kezdődött,

amelyben a kórházi ágyam
frontvonaláról tudósítottam.

Ebből később egy
The New York Times-i rovat lett,

Félbeszakított élet címmel.

De...
(Taps)

Köszönöm.

(Taps)

De a célom mindenekelőtt a túlélés volt.

És – spoilerveszély! –

(Nevetés)

túléltem, igen.

(Taps)

Egy seregnyi embernek
köszönhetően, akik támogattak,

nemcsak, hogy még mindig élek,
de ki is gyógyultam a rákból.

(Taps)

Köszönöm.

(Taps)

Amikor ehhez hasonló
traumatikus eseményen vagyunk túl,

az emberek másképp kezelnek.

Mondogatni kezdik,
mennyire inspirálók vagyunk.

Azt mondják, harcosok vagyunk.

Hősnek tartanak,

olyan személynek, aki átélte
a hősök legendás kalandját,

aki lehetetlen próbákat állt ki,

és a kilátások ellenére megélte,
hogy elmesélhesse a történetét,

és az átélteknek köszönhetően
erősebben és bátrabban tért vissza.

Ez kétségkívül megfelel
a tapasztalataimnak.

A rák teljesen átformálta az életem.

Amikor elhagytam a kórházat,
pontosan tudtam, ki vagyok,

és mi a célom ezen a világon.

Minden napfelkeltekor

megiszom egy nagy pohár zellerlevet,

és 90 perc jógával folytatom a napot.

Ezután egy papírlapra leírok
50 dolgot, amiért hálás vagyok,

és hajtogatok belőle egy origami darut,
melyet útjára engedek az ablakomból.

(Nevetés)

Tényleg elhisznek ebből bármit is?

(Nevetés)

Semmit se csinálok ezek közül.

(Nevetés)

Utálom a jógát, és fogalmam sincs,
hogyan kell origami darut hajtogatni.

Az az igazság, hogy számomra

a rák legnehezebb része akkor kezdődött,
amikor a betegségem elmúlt.

A túlélő hősi kalandja,

amelyet filmekben és Instagramon látunk,

mítosz.

És nemcsak, hogy nem igaz,
hanem egyenesen veszélyes is,

mert figyelmen kívül hagyja
a felépülés igazi kihívásait.

Ne értsenek félre, mértéktelenül
hálás vagyok, hogy még élek, és jól tudom,

hogy ez a küzdelem olyan kiváltság,

amelyet sokan nem tapasztalnak meg.

De fontos kihangsúlyozni,

mit tesz a gyógyulás útján járókkal
ez a nekik tulajdonított hősiesség

és az állandó hálálkodás elvárása.

A betegség legyőzése nem
a gyógyulási folyamat vége.

Inkább a kezdete.

Sosem felejtem el a napot,
amikor kiengedtek a kórházból,

miután végre befejeződtek a kezelések.

A négyévnyi kemó rányomta a bélyegét

a régóta tartó párkapcsolatomra.

Ő nem sokkal a vége előtt költözött el.

Amikor beléptem a lakásomba, csend volt.

Baljós csend.

Az a személy, akit abban
a pillanatban fel akartam hívni,

akiről tudtam, hogy mindent megértene,

Melissa barátnőm volt.

Ő szintén rákbeteg társam volt,

de három héttel azelőtt meghalt.

Ahogy ott álltam a lakásom ajtajában,

sírás fojtogatott.

De túl kimerült voltam a síráshoz.

Az adrenalinnak nyoma sem volt.

Úgy éreztem, a belső állvány,

amely a diagnózisom óta
egyben tartott engem,

hirtelen összedőlt.

A megelőző 1 500 napon át egyetlen cél
elérésén dolgoztam fáradhatatlanul:

hogy túléljek.

Amikor pedig ezt elértem,

rájöttem, hogy fogalmam sincs
arról, hogyan éljek.

Papíron, természetesen, jobban voltam:

nem voltam leukémiás,

a vérsejtjeim száma újra normális volt,

és a betegtámogatásom hamarosan megvonták.

A külvilág számára

már egyértelműen nem tartoztam
a betegek birodalmába.

De valójában sosem éreztem
magam távolabb a jólléttől.

A sok kemoterápia örökre
nyomot hagyott a testemen.

Azon tűnődtem:
milyen állást tudnék betölteni,

amikor napközben négyórányi
pihenésre van szükségem?

Amikor a becsődölt immunrendszerem

még mindig rendszeresen
a sürgősségire juttat?

Amikor még mindig jelen vannak
a betegségem által hátrahagyott

pszichológiai nyomok:

a visszaeséstől való félelem,

a feldolgozatlan gyász,

a PTSD démonai, amelyek napokig,
sőt néha hetekig a hatalmukba kerítettek?

Reintegrációról általában

a háborúval és a börtönnel
kapcsolatosan beszélünk.

Más traumatikus élményeknél,

mint amilyen egy betegség,
már nem használjuk olyan gyakran.

Mivel senki sem figyelmeztetett
a reintegráció kihívásaira,

azt hittem, velem van a baj.

Szégyelltem magam,

és nagy bűntudatot érezve
folyton arra emlékeztettem magam,

hogy milyen szerencsém van,
hogy egyáltalán élek,

amikor oly sokaknak, mint például
Melissának, ez nem adatott meg.

A legtöbb napon, amikor felébredtem,
annyira szomorú és elveszett voltam,

hogy alig kaptam levegőt.

Néha még arról is elgondolkodtam,
mi lenne, ha újra beteg lennék.

És hadd jegyezzem meg,

temérdek jobb dolog is van,

amiről egy húszas éveiben járó
friss szingli fantáziálhat.

(Nevetés)

De hiányzott a kórházi környezet.

Ott hozzám hasonlóan
mindenki megtört volt.

De itt a külvilágban, az élők között
csalónak éreztem magam,

levert voltam és működésképtelen.

Hiányzott az is, hogy a betegségem
idején mindent világosan láttam.

Amikor farkasszemet nézünk a halállal,
az sok mindent leegyszerűsít,

arra irányítja a figyelmünket,
ami tényleg számít.

Amikor beteg voltam, megfogadtam,

hogy a túlélésemnek célja lesz:

jó élet, kalandokkal teli és tartalmas.

De amikor meggyógyultam,

felmerült a kérdés: hogyan?

27 éves voltam, de nem volt se munkám,
se párom, se alapom.

Abban az időben nem voltak sem kezelési
eljárások, sem orvosi utasítások,

amelyek továbbsegítettek volna az úton.

Ehelyett az online levelesládám tele
volt ismeretlenektől kapott üzenetekkel.

Az évek leforgása alatt a rovatom
a világ minden tájára eljutott,

és az olvasóktól leveleket,
hozzászólásokat és íméleket kaptam.

Vegyesek voltak, mint ahogy
az az íróknál megszokott is.

Kaptam egy rakás kéretlen tanácsot arról,

hogyan tudnék illóolajak
segítségével kigyógyulni a rákból.

Jött néhány kérdés a mellbőségemről is.

De főleg...

(Nevetés)

főleg olyanok írtak, akik a maguk módján

megértették, min mentem keresztül.

Üzenetet kaptam
egy floridai tinédzserlánytól,

aki hozzám hasonlóan
épp akkor fejezte a kemót,

és a levele jórészt emodzsikból állt.

Írt egy Howard nevű, ohiói nyugalmazott
művészettörténész professzor,

aki élete nagy részében

egy rejtélyes, gyengeséggel járó
betegséggel küzdött,

amelyet még fiatalkorában kapott el.

Egy texasi elítélt is
írt nekem a halálsorról,

aki Little GQ-nak hívta magát,

ami a "Gangster Quinn" rövidítése.

Egy percig se volt beteg egész életében.

Minden napját 1 000 fekvőtámasszal kezdi.

Mégis azonosulni tudott
azzal a jelenséggel,

melyet a rovatomban
a "rák börtönének" neveztem,

és az élménnyel, hogy egy apró,
fénycsöves szobába voltam zárva.

"Tudom, hogy más
helyzetben vagyunk – írta –,

de a halál mindkettőnket
fenyegető árnyékként követ."

A felépülésem első, magányosan
töltött hetei és hónapjai alatt

ezek az ismeretlenek és a szavaik
mentőövnek bizonyultak.

A levelek oly sok különböző hátterű

és más-mást megtapasztaló embertől jöttek,

mégis mind ugyanarról
tettek tanúbizonyságot:

vagy hagyod,

hogy a legrosszabb dolog,
ami valaha történt velünk,

fogva tartson, és tönkretegye
a hátralévő napjainkat,

vagy találunk módot a folytatásra.

Tudtam, hogy változtatnom kell valamin.

Újra mozgásban akartam lenni,

rá akartam jönni, hogy jöhetek ki ebből
a helyzetből, s térhetek vissza az életbe.

Ezért úgy döntöttem: igazi kalandba vágok,

nem az átkozott rák kalandjába

vagy a legendás hősi kalandba,
amin mindenki szerint lennem kellene,

hanem igazi "pakold össze
a cuccaid" fajta kalandba.

Minden tulajdonom letétbe helyeztem,

kiadtam a lakásom,
kölcsönkértem egy autót,

és rábeszéltem nagyon kedves,
de egy kissé büdös barátom,

hogy csatlakozzon hozzám.

(Nevetés)

Oscar kutyámmal egy csaknem 25 000 km-es,

USA körüli útra indultunk.

Útközben meglátogattunk néhányat
az ismeretlen levélírók közül.

Szükségem volt a tanácsaikra,

és arra, hogy köszönetet mondjak nekik.

Elmentem Ohióba, és Howardnál,
a nyugdíjas professzornál szálltam meg.

Amikor veszteség vagy trauma ér minket,

ösztöneink azt súgják:
zárjuk kulcsra szívünket.

De Howard engem arra buzdított,
hogy legyek nyitott a bizonytalanságra,

az újabb szerelem és az újabb
veszteség lehetőségére.

Howard sosem fog meggyógyulni.

Fiatalkorában esélytelen volt megjósolni,
hogy meddig fog élni,

de ez nem akadályozta meg abban,
hogy megházasodjon.

Howardnak ma már unokái vannak,

és heti rendszerességgel
társastánc-órára jár a feleségével.

Nem sokkal a látogatásom előtt ünnepelték

az 50. házassági évfordulójukat.

A levelében azt írta:

"Az élet értelme nem
a materiális világban van,

nem a vacsorákban, a dzsesszben,
a koktélokban vagy a beszélgetésekben.

Az élet értelme az, ami megmarad,
miután minden más elvész.

Elmentem Texasba, és meglátogattam
Little GQ-t a halálsoron.

Megkérdezte, mivel ütöttem el
azt a rengeteg időt,

melyet a kórteremben töltöttem.

Amikor elmondtam neki, hogy az idő alatt
rendkívül jó lettem a Scrabble-ben,

azt válaszolta: "Én is!", és elmesélte,

hogy habár a legtöbb napját
magánzárkában tölti,

a szomszédos cellák rabjaival
papírból készítenek társasjátékokat,

és az ételbeadó nyíláson
keresztül játszanak.

Ez bizonyítja az emberi lélek
elképesztő állhatatosságát

és a kreativitásból fakadó
alkalmazkodóképességét.

Az utolsó állomásom Floridában volt,

hogy találkozhassak a tinédzserlánnyal,
aki azt a sok emodzsit küldte.

A neve Unique, amely tökéletesen illik rá,

mivel ő a legragyogóbb
és a legkíváncsibb ember, akit ismerek.

Megkérdeztem tőle, mi a következő lépés,
és azt mondta:

"Szeretnék egyetemre menni, utazni,

új, furcsa ételeket megkóstolni,
mint pl. a polipot,

meglátogatni téged New Yorkban,

s kempingezni, – igaz, félek a bogaraktól,

de még így is el akarok menni."

Teljesen lenyűgözött,

hogy ennyire optimista tud lenni,
és ennyi terve van a jövőre nézve

mindazok után, amin keresztülment.

De ahogy azt Unique példája megmutatta,

sokkal radikálisabb
és veszélyesebb reménykedni,

mint félelemben élni.

Azonban a legfontosabb dolog,
amit megtanultam az út alatt:

a beteg és az egészséges
közötti választóvonal

nem létezik.

Egy hajszál választja el őket egymástól.

Mivel egyre tovább élünk,

olyan betegségeket és sérüléseket élünk
túl, melyekbe a nagyszüleink,

sőt, akár még a szüleink is
belehaltak volna,

így tehát a legtöbb ember oda-vissza
utazgat a két világ között,

és élete nagy részét
valahol a kettő között tölti.

Ezek az élet feltételei.

Jó lenne, ha azt mondhatnám,
hogy amióta hazatértem az utamról,

úgy érzem, teljesen meggyógyultam.

Nem így van.

De amikor felhagytam az elvárással,

hogy ugyanaz az ember legyek,
mint aki a diagnózis előtt voltam,

amikor megtanultam elfogadni
a testem és a korlátait,

kezdtem jobban érezni magam.

Végül is, azt hiszem, ez a trükk:

hogy az egészséget
ne binárisnak tekintsük:

beteg vagy egészséges,

jó vagy rossz,

és ép vagy sérült között.

Ne higgyük, hogy létezik az egészség
gyönyörű, tökéletes állapota,

amelyért küzdenünk kell,

és ne éljünk állandó elégedetlenségben,

ameddig el nem érjük.

Minden egyes ember életét
félbe fogja szakítani valami,

legyen az egy diagnózis jelentette pofon

vagy más szívfájdalom, illetve trauma,
amely a padlóra küld minket.

Meg kell találjuk a módját,
hogyan éljünk a két véglet között,

és hogyan boldoguljunk a testünk
és lelkünk éppen aktuális állapotával.

Néha csak egy saját készítésű
Scrabble eredetiségére van szükség,

vagy arra, hogy a családi szeretetben és
a bálterem táncparkettjén töltött estékben

leljünk rá az élet
lecsupaszított értelmére;

esetleg arra a radikális,
veszélyes reményre van szükségünk,

amelynek köszönhetően
egy bogaraktól rettegő lány

egy napon majd kempingezésre adja a fejét.

Ha képes vagyunk erre,

akkor igazi hősi kalandba keveredtünk.

Elértük, hogy valóban jól legyünk:

hogy éljünk – a szó legzűrösebb,
leggazdagabb, legteljesebb értelmében.

Ez minden, köszönöm.

(Taps)

Köszönöm.

(Taps)