Hadd élvezzék a gyerekek a számítógép tanulását! | Linda Liukas | TEDxCERN

A számítógépkód a jövő közvetítőnyelve, amely szintaxisának csupán az új programozói nemzedék képzelete szabhat határt. Linda Liukas problémamegoldó gyerekeket oktat, s arra ösztökéli őket, hogy a számítógépet ne gépszerű, unalmas és bonyolult tárgynak, hanem színes, kifejező gépnek lássák, amelyet mi is össze tudunk barkácsolni. Előadásában arra hív föl bennünket: képzeljük el a világot, amelyben a jövő Ada Lovelace-ei úgy nőnek föl, hogy a technikát derűlátón és bátran szemlélik, s a technológiát arra használják, hogy csodálatos, szeszélyes és egy picikét hátborzongató új világot alkossanak,
Ezt az előadást egy TEDx rendezvényen rögzítették, amelyet TED-konferenciák formájában, de tőlük függetlenül egy helyi közösség szervezett.
Bővebben: http://ted.com/tedx

A kód a jövő világnyelve.

A 70-es években a punkzene volt
egy egész nemzedék nyelve,

a 80-as években pedig valószínűleg a pénz.

De az én nemzedékem számára

a képzelet és a világ közötti
összekötő kapocs a szoftver.

Ez azt jelenti, hogy nekünk

gyökeresen másféle
emberekre van szükségünk

a termékek előállításához:

akik a számítógépet nem gépinek,
magányosnak, unalmasnak és misztikusnak,

hanem összebütykölhető,

följavítható, nyúzható stb.
dolognak látják.

Első ismerkedésem a programozás
és a technológia világával

zsenge 14 éves koromban kezdődött.

Tizenévesként őrülten belezúgtam
egy idősebb férfiba,

aki történetesen

az USA akkori alelnöke, Al Gore volt.

Azt tettem, amit minden
egyes tinilány tett volna.

Ki akartam nyilvánítani a szerelmemet,

ezért csináltam neki
egy weboldalt, ezt ni.

2001-ben nem volt se Tumblr,

se Facebook, se Pinterest.

Meg kellett tanulnom kódolni,

hogy kifejezhessem minden
vágyódásomat és szerelmemet.

Hát, számomra ezzel
kezdődött a programozás.

Az önkifejezés eszközeként indult.

Ugyanúgy, mint amikor kisebb voltam,
színeseket használtam és legóztam.

Ahogy nőttem, gitárleckéket
és színdarabokat használtam e célra.

De aztán jöttek a fiúk és más dolgok,
amikért lelkesedhettem,

pl. a költészet és a harisnyakötés,

meg a francia rendhagyó igék ragozása,

ábrándozás kitalált világokról,

Bertrand Russell és filozófiája.

Egyike lettem azoknak, akik szerint

a számítógépek unalmasak
és gépiesek és magányosak.

Most viszont ezt gondolom.

A kislányok nem tudják, hogy nem
kell szeretniük a számítógépet.

A kislányok bámulatosak.

Nagyon-nagyon jók abban,
ha valamire összpontosítaniuk kell,

ha precíznek kell lenniük,
és csodásakat kérdeznek,

pl. "Mi?" és "Miért?"
és "Hogyan" és "Mi van, ha?"

Fogalmuk sincs, hogy nem
kell szeretniük a számítógépet.

Ezt a szüleik gondolják.

Mi, szülők gondoljuk úgy,

hogy az informatika
ezoterikus, furcsa tudományág,

amely csak a misztikumok
tudóinak a sajátja.

Ami olyan távolra került
a mindennapi életünktől,

mint, mondjuk, a magfizika.

Részben igazuk van.

A programozásban van egy csomó
szintaxis, vezérlés, adatstruktúra,

algoritmus, szokás,

protokoll és paradigma.

Egyre inkább miniatürizáltuk
a számítógépeket.

Az ember-gép kapcsolat újabb
és újabb absztrakciójának rétegeit

halmoztuk egymásra,

s már ott tartunk, hogy fogalmunk
sincs a számítógép működéséről,

vagy arról, hogyan beszéljünk vele.

Testünk működését ugyan
megtanítjuk a srácainknak,

és megtanítjuk, hogyan működnek
a belsőégésű motorok,

sőt, még abba is beavatjuk őket,
hogyan válhat valaki

űrhajóssá.

De amikor a srác megkérdezi:

"Mi az a buborékrendezési algoritmus?"

Vagy: "Honnan tudja a gép, mi a teendője,
ha megnyomom a »Lejátszás« gombot,

honnan tudja, mikor
melyik videót indítsa?"

Vagy: "Linda, az internet az egy hely?"

Mi, felnőttek, ilyenkor furcsamód
hallgatásba merülünk.

Van, aki így felel: "Ez varázslat.",

más meg: "Ez túl bonyolult."

Ami azt illeti, egyik sem igaz.

Nem varázslat és nem bonyolult.

Csak minden borzasztó gyorsan történt.

A számítógéptudósok megépítették
e pompás, gyönyörű gépeket,

de úgy, hogy nagyon
idegenkedünk a gépektől,

meg attól a nyelvtől,
amelyen beszélgetünk velük.

Ezért már nem is tudjuk,
hogyan beszéljünk a gépekkel

különleges felhasználói felületek nélkül.

Ezért senki sem jött rá,

hogy amikor a francia
rendhagyó igéket ragoztam,

voltaképpen a mintafölismerő
készségemet gyakoroltam.

Amikor a kötés iránt lelkesedtem,

voltaképpen szimbolikus
parancsok sorozatát követem,

amely ciklusokat foglal magában.

Bertrand Russell egész életében kereste,

melyik precíz nyelv teremt kapcsolatot
az angol és a matematika között:

e nyelv hazája a számítógépben van.

Programozó voltam,
de ezt senki sem tudta.

A mai gyerekek koppintással, húzással
és csippentéssel tájékozódnak a világban.

De ha nem adunk nekik
eszközöket a számítógéphez,

alkotók helyett csak vevőket nevelünk.

Hiszem, hogy ha a JavaScript
az új közvetítőnyelv,

nyelvtanleckék helyett
költészetórákat kell tartanunk.

Az egész keresés vezetett el
engem ehhez a kislányhoz.

Rubynak hívják, 6 éves.

Bátor, fantáziadús, de egy kissé
basáskodó típusú.

Amikor egy problémába ütközöm,

miközben a programozást tanulom,

pl.: "Mi az objektumorientált tervezés
vagy mi az a szemétgyűjtés?"

Meg szoktam próbálni elképzelni, hogyan
magyarázná el egy hatéves a problémát.

Írtam egy képeskönyvet a kislányról.

Ruby ilyeneket tanított nekem.

Ruby arra tanított, hogy ne féljek

az ágy alatti "bogarak"-tól.

És hogy még a legnagyobb probléma is

egymásba gabalyodott
kis problémák csoportjából áll.

Ruby összeismertetett a barátaival,

az internetkultúra színes világával.

Barátjai között van a gyönyörű hópárduc,

amelyik nem akar más gyerekkel játszani.

Ruby barátai a zöld robotok,
amik barátságosak, de igen rendetlenek.

Barátai közé számítja
még Linuxot, a pingvint,

aki rettenetesen hatékony,
de nehéz megérteni.

Meg az idealista rókákat,
és a többieket.

Ruby világában játékosan
tanuljuk a technológiát.

Pl. a számítógépeknek
jól megy az ismétlés,

ezért Ruby így szokta tanítani a ciklust.

Ez Ruby kedvenc táncfigurája:
"Taps, taps, dobbant, dobbant,

taps, taps és ugrás."

A ciklusszámolást úgy tanuljuk,
hogy négyszer ismételjük.

A sorozat ismétlésével
megtanuljuk a ciklusokat,

miközben féllábon állok.

Addig tanuljuk a sorozat ismétlésével

amíg anya eszét nem veszti.

(Nevetés)

Problémamegoldó folyamatábrákon
tanuljuk meg a felbontási készséget,

és azt, hogy Ruby barátai
mit rontottak el.

Megtanuljuk, hogy az algoritmusok
hasonlít a sütireceptekhez.

Legfőként, megtanuljuk,
hogy nincsenek kész válaszok.

Amikor Ruby világának
tananyagáról esett szó,

meg kellett kérdeznem a srácokat,
milyennek látják a világot,

milyen kérdéseik vannak,

és játékos vizsgákat szoktam rendezni.

Ezekről a játékos vizsgákról
van három kis történetem.

Ezt a négy képet szoktam nekik megmutatni.

Egy autó képét, egy élelmiszerboltét,

egy kutyáét és egy vécéét.

Meg szoktam kérdezni: "Szerintetek
közülük melyik egy számítógép?"

A gyerekek nagyon maradiak,
mert így felelnek:

"Á, egyikük sem számítógép.

Tudom, milyen egy számítógép:

Az egy világító doboz,

ami előtt anyu vagy apu
túl sok időt tölt."

De aztán beszélgetni szoktunk,

és fölfedezzük, hogy a kocsi
voltaképpen egy számítógép,

van benne irányítórendszer.

Viszont a kutya semmi
esetre sem lehet számítógép,

de nyakörve van,

és a nyakörvben lehet számítógép.

Az élelmiszerboltban
egy csomó féle számítógép lehet,

pl. a pénztárgéprendszer,
a riasztóberendezés.

Gyerekek, azt tudjátok,

hogy Japánban a vécék is számítógépek,

és hackerek föltörik őket?

(Nevetés)

Továbbmegyünk,

és ilyen kis matricákat adok nekik,
amiken BE-KI gomb látható.

Azt mondom nekik: "Ma varázserőtök van,

amivel a szobában bármiből
számítógépet csinálhattok."

A gyerekek pedig nekifognak.

"Elég meredeknek hangzik,
nem tudom, mi a helyes válasz."

De azt mondom nekik. "Nyugi,

a szüleitek sem tudják a helyes választ.

Nemrég hallottak életükben először

a Dolgok internetjéről.

Gyerekek, ti lesztek az elsők,

akik olyan világban élnek,
ahol minden számítógép."

A mosógépetek, fogkefétek,
még a tejesüvegetek is.

Ti vagytok az utolsó nemzedék,
amely világító dobozként emlékszik

a számítógépre.

Aztán a kislány odalépett hozzám,

hozott egy biciklilámpát,
és azt mondta:

"Ha ez a biciklilámpa
számítógép lenne,

változtatná a színét."

Erre én: "Ez tényleg jó ötlet,
és még mit tudjon csinálni?"

Töri-töri a fejét, majd kiböki:

"Ha ez a biciklilámpa
számítógép lenne,

biciklitúrára mehetnék a papámmal,

sátorban aludnánk,

és ez a biciklilámpa
filmvetítőgép is lehetne."

Na, erre a pillanatra vágytam!

Nem arra, hogy a gyerek
mikor ír egy tökéletes Ruby-sort,

arra sem, mikor jön rá,

hogy a világ még félkész állapotú,

hogy a világ tökéletesítésének
csodálatos módja csakis az,

hogy technológiát hozunk létre,

és ebben a változásban
mindegyikünk részt vehet.

Az utolsó történet:
építettünk számítógépet is,

világító dobozt, egy ódon világító dobozt.

Megismertük a basáskodó mikroprocesszort,

a segítőkész RAM- és ROM-memóriákat.

Miután összeraktuk a számítógépünket,

megterveztünk hozzá egy alkalmazást is.

Kedvenc történetem erről a kisfiúról szól.

Hatéves, kedvenc játéka,

hogy ő űrhajós.

A fiú óriási fülhallgatót hord a fején,

ki se lát a pici papír-számítógépéből,

mert — figyeljenek! —
a fiú épített egy saját,

intergalaktikus navigációs alkalmazást.

Apja, a Mars körül keringő
magányos űrhajós

a szoba túlsó sarkában tartózkodik,

és a fiú fontos küldetése,

hogy az apját épségben
visszahozza a Földre.

Ezeknek a srácoknak teljesen
más világképük lesz, és arról is,

hogyan használjuk a technikát
az építésére.

Végül, minél elérhetőbbé,
minél befogadóbbá,

és minél változatosabbá tesszük
a technológia világát,

annál színesebb és jobb lesz a világ.

Mert a változás nem
a technológiával kezdődik.

A változás olyan emberekkel
kezdődik, akiknek látomásuk van.

A számítógép-tudománynak,
a programozásnak és technológiának,

mindezeknek a DNS-e az emberiség.

A számítógépet végtére is
emberek használják,

akik mindig jól tudtak számolni.

A programozók ma sem
csak azért írják a kódokat,

hogy a gépek végrehajtsák őket.

Hanem azért, hogy más programozók
elolvassák őket, és támaszkodjanak rájuk.

Képzeljünk el egy pillanatra egy világot,

amelyben a termékek
gyártásáról szóló történetekben

nemcsak a 20-as éveikben járó

szilíciumvölgyi fiúk szerepelnek,

hanem kenyai iskoláslányok
és norvég könyvtárosok is.

Képzeljünk el egy világot,
amelyben a jövő csöpp Ada Lovelace-ei,

akiknek a kettes számrendszer a valóság.

Úgy nőnek föl, hogy a technikát
derűlátón és bátran szemlélik.

Magukénak érzik a világ erejét,

lehetőségeit és korlátjait.

A technológia világát,
amely csodálatos, szeszélyes

és egy picikét hátborzongató.

Kislánykoromban

mesemondó akartam lenni.

Imádtam a kitalált világokat.

Az volt a kedvenc játékom,

hogy reggelente Moominvalley-ben ébredek.

Délutánonként pedig
a Tatuin bolygón kószálok.

Esténként meg Narniában térek nyugovóra.

A programozás tökéletes
foglalkozásnak bizonyult számomra.

Világokat alkotok.

Mesék helyett kódokkal alkotom meg őket.

A programozás nyújtja
nekem azt a csodás hatalmat,

amellyel ezt a kis univerzumot

a maga szabályaival, paradigmáival
és gyakorlatával fölépíthetem.

A semmiből hozhatok létre valamit,
pusztán a logika erejével.

Valószínűleg ettől válok költővé.

Köszönöm.

(Taps)