A győzelem nem mindig siker

Valorie Kondos Field sokat tud a győzelemről. Hosszú ideig a UCLA női tornacsapatának edzőjeként dolgozott. Csapatával egyik bajnokságot nyerték meg a másik után. Valorie-t vezetői készségeiért széles körben elismerik.
Ebben az erőt adó, de brutálisan őszinte és olykor szívszorító előadásban, megosztja velünk a siker titkát. Annyit elárulhatunk, hogy a győzelemhez ennek szerinte semmi köze sincs.

Szeretnék feltenni önöknek egy kérdést.

Készen állnak?

Önök szerint a győzelem
mindig siker is egyben?

(Morajlás)

Ó!

(Nevetés)

Ez igen! Értem.

Az UCLA Egyetem női tornacsapatának
vezetőedzője voltam –

a közelmúltban vonultam vissza.

29 évig töltöttem be ezt a pozíciót.

(Taps)

Köszönöm.

Pályafutásom során

számos győzelemnek voltam tanúja.

Vezetésemmel a csapat hétszer
szerzett országos bajnoki címet,

én magam pedig bekerültem
a UCLA Sporthírességek Csarnokába,

és az Egyetemi Sportszövetségtől,
a Pac-12-től megkaptam

az évszázad edzője címet.

(Taps) (Ujjongás)

Győzni nagyon, nagyon,

de tényleg nagyon fantasztikus érzés!

(Nevetés)

De szeretném most megosztani önökkel,
amit erről megtudtam:

A győzelem nem mindig azonos a sikerrel.

Egész Amerikában és szerte a világon

válságos helyzetet idézett elő

a minden áron győzni akarás filozófiája,

ami mindenhol gyökeret eresztett.

Iskolákban,

üzleti vállalkozásokban,
a politikai életben

teljesen elfogadottá vált,
hogy minden áron győznünk kell.

Társadalmi szinten is

azokat becsüljük nagyra,
akik a piramis csúcsán vannak.

Áradozunk azokról, aki megnyernek
egy bajnokságot, választást vagy díjat.

Azonban sajnos elég gyakori,

hogy ezek a győztesek

sérült emberként hagyják maguk
mögött az intézményt, ahonnan jöttek.

Sajnálatos módon sok színjeles diákot

sérül az iskolában.

Sportolóink, akik számos
díjat és érmet szereztek,

sok esetben sérülten
fejezik be pályafutásukat –

és nemcsak testi, de érzelmi
és mentális értelemben is.

Jól menő cégeket is sokszor
hagynak ott sérülten az ott dolgozók.

Csak a végeredményre koncentrálunk,

és mikor győzünk,

gyakran söpörjük
az alá a bizonyos szőnyeg alá,

hogy milyen szerepet játszottak
az emberek abban, hogy eddig eljutottunk,

és hasonlóképpen nem foglalkozunk
az okozott károkkal sem.

Ezért most egy kis időt kérek.

Időt kérek.

Újra kell definiálnunk a siker fogalmát.

Az igazi siker az, ha az élet bajnokait
képezzük ki a világnak –

függetlenül attól, hogy nyernek
vagy veszítenek.

(Taps)

Az igazi siker az,
ha az életnek nevelünk bajnokokat –

nem a csapatnak, nem az üzletnek,

és sajnos azt kell mondjam,

nem is azért, hogy elbüszkélkedhessünk
velük az karácsonyi üdvözlőlapokon.

Ez van.

Hogy érhetjük ezt el?

Először is, lehet, hogy ki tudjuk
taposni valakiből a győzelmet,

de nem tudjuk kitaposni
magunknak a sikert.

Hadd ugorjak kicsit vissza 1990-re,

mikor először lettem a UCLA
női tornacsapatának vezetőedzője.

Szeretném rögtön elmondani,
hogy semmi közöm nem volt a tornához.

Egész életemben balettoztam.

Soha életemben
nem tudtam cigánykerekezni,

és nem is tudnám megtanítani,
hogy kell cigánykereket vetni.

(Nevetés)

Ez sajnos igaz.

Arról sem volt halvány fogalmam sem,
hogyan kovácsoljak össze egy csapatot.

Annyit tudtam csak tenni,
hogy utánoztam a győztes csapatok edzőit.

Így aztán kemény hangon beszéltem,

kemények voltak az elvárásaim,

hajthatatlan voltam és közönyös,

makacs voltam, nem törődtem
mások érzelmeivel,

és nagyon gyakran kimondottan
utálatosan viselkedtem –

úgy, mint egy olyan vezetőedző,

akit semmi más nem érdekel,
csak az, hogy a csapata győzzön.

Vezető edzőként az első néhány szezonom

pokoli volt.

És miután a csapat néhány évig elviselte
lekezelő edzői stílusomat,

megkértek, tartsunk csapatértekezletet.

Imádtam a csapatértekezleteket,
szóval mondtam is, hogy:

"Hurrá! Tartsunk értekezletet!"

Aztán a csapat két teljes órán át sorolta,

hogy arrogáns viselkedésemmel
hogyan sértettem és aláztam meg őket.

Akkor már nem mondtam, hogy hurrá.

Elmondták,

hogy támogatást várnak tőlem,

nem pedig lekezelő viselkedést.

Olyan emberre van szükségük, aki erősíti,
és nem földbe döngöli őket.

Azt szeretnék, ha biztatnám őket,

nincs szükségük az állandó
nyomásra és vegzálásra.

Ekkor engem küldtek ki a kispadra,

és úgy döntöttem, megváltozom.

Valószínű, hogy egy elvhű diktátor

kiváló, engedelmes kis katonákat
tud kinevelni magának,

de ők sosem lesznek az élet bajnokai.

Mennyivel könnyebb – tulajdonképpen
az élet minden területén –

parancsokat osztogatni,

mint megtalálni a módját annak, hogyan
ébreszthetjük fel másban a vágyat arra,

hogy jobb akarjon lenni.

Ennek oka pedig az – ezt szerintem
mindannyian tudjuk –,

hogy nagyon sok idő kell ahhoz,

hogy a motiváció erős gyökeret eresszen.

De ha ez megtörténik,

az erősíti a jellemet,

és megváltoztathatja az életünket.

Rájöttem, hogy sportoló diákjainknak
úgy kell erőt adnom,

hogy az egész embert nézem,

nem csak a sportolót, aki nyert.

Így fogalmaztam meg magamnak
a siker fogalmát.

Már nemcsak a nyerésre összpontosítottam,

hanem arra, hogy olyan
edzői filozófiát alakítsak ki,

ami segít abban, hogy a sporton keresztül
felnevelhessünk az élet bajnokait.

Azt is tudtam, hogy ha ezt jól csinálom,

ez a fajta mentalitás,
a tornaszőnyegen is megmutatkozik majd.

És így is lett.

A legfontosabb eleme ennek
a bizalom kiépítése volt,

melyhez türelmesnek,

tiszteletteljesen őszintének

és megbízhatónak kellett lennem.

Ezek mind fontos részei annak,
amit én kemény szeretetnek nevezek.

Jó példa erre

Katelyn Ohashi.

Valószínűleg önök is látták már
a talajgyakorlatait.

Az interneten több mint 150 millió
a megtekintések száma.

És mindenki egyetért abban,
hogy a teljesítménye kész gyönyörűség.

Viszont mikor Katelyn megérkezett hozzánk,
testileg-lelkileg romokban hevert.

Tipikus sportolói verseny-
környezetben szocializálódott,

és teljesen ki volt készülve.

Mikor Katelyn megkezdte
tanulmányait a UCLA-n

hamar megtalálta magában a lázadót,

olyannyira, hogy már nem is volt képes
olyan színvonalon tornázni,

mint mikor bekerült hozzánk.

Sosem fogom elfelejteni
azt a csapatértekezletet,

amelyre az első féléve végén került sor.

Ott volt mindenki: a csapat,
az edzők, a segítő személyzet,

a sportpszichológus;

Katelyn pedig világosan
és egyértelműen kijelentette:

"Egyszerűen nem akarok már
a legjobbak közt lenni."

Olyan volt, mintha fejbe vágtak volna.

Az első gondolatom az volt:

"Akkor én meg mi a fenéért
támogatnám az ösztöndíjad?"

Tudom, nem volt valami szép gondolat,
de szerencsére nem mondtam ki hangosan,

mert aztán rájöttem:

Katelyn nem a tornát utálja,

hanem mindent, ami a kiválósággal jár.

Nem akart többé nyerni,

mert tudta, hogy a minden áron való
győzelem, kiöli belőle az örömöt.

Nekem pedig az volt a dolgom,
hogy rájöjjek, hogyan tudom rávenni,

hogy újra ott akarjon lenni
a legjobbak között,

úgy, hogy segítek neki abban,
hogy újraértelmezze a siker fogalmát.

Lelkesedésem az ügy iránt
elszántságba fordult,

mikor egy nap Katelyn
rám nézett, és azt mondta:

"Ms. Val, szeretném, ha tudná,

hogy bármire kér, én annak
pont az ellenkezőjét fogom tenni."

(Nevetés)

Na, akkor azt gondoltam: "Oké,
Katelyn, ha így akarod, legyen így."

(Nevetés)

Számomra ez is újabb bizonyíték volt arra,
hogy utasítgatással nem megyek semmire.

Így hát nekivágtam a bizalomépítés

fájdalmasan lassú folyamatának,

és annak, hogy bebizonyítsam Katelynnek,

hogy engem elsősorban és leginkább ő,
mint emberi lény érdekel.

A terv része volt, hogy tornáról
csak az edzéseken beszélünk.

Edzések előtt és után pedig
valami teljesen másról:

iskoláról, fiúkról, családról,
barátokról, hobbikról.

Próbáltam rávezetni, hogy mi az,
ami a sport mellett örömöt okoz neki.

És csodálatos volt látni,

hogy Katelyn Ohashi szó szerint
kivirágzik a szemünk előtt.

Ez idő alatt

újra megtanulta szeretni

és értékelni önmagát.

És szépen lassan ezt az örömöt

vissza tudta hozni a gyakorlataiba.

Talajgyakorlatával országos
egyetemi bajnoki címet nyert,

a csapatot pedig hozzásegítette ahhoz,

hogy 2018-ban megnyerjük
hetedik bajnoki címünket.

És most... Köszönöm.

(Taps)

És most gondoljunk a saját
környezetükben élő Katelyn Ohashikra.

Gondoljunk azokra, akik tőlünk várják
a gondoskodást és a segítséget.

Önök mit mondanak a gyereküknek,
mikor hazafelé autóznak?

Az ilyen autóutaknak

sokkal nagyobb jelentősége van,
mint gondolnák.

Mire gondolnak ilyenkor? A végeredményre?

Vagy örülnek, hogy arra
fordíthatják ezt az időt,

hogy segítsenek abban,
hogy a gyerekből bajnok legyen?

Nagyon egyszerű eldönteni.

Ha a végeredmény számít,

akkor a végeredménnyel kapcsolatban
tesznek fel kérdéseket:

"Nyertetek?"

"Hány pontot szereztetek?"

"Kaptál ma ötöst?"

Ha az a cél, hogy segítsünk kihozni
a gyerekből a bajnokot,

a kérdések inkább az élményekkel

és a folyamattal magával kapcsolatosak,

mint például: "Mit tanultatok ma?"

"Segítettél valamelyik csapattársadnak?"

És a számomra legkedvesebb kérdés:
"Sikerült már rájönnöd,

hogyan tudsz keményen dolgozni úgy,
hogy közben jól érezd magad?

Aztán az a lényeg,
hogy maradjunk csöndben,

és figyeljünk arra, mit válaszol.

Hiszem, hogy a legnagyobb ajándék,
amit egy embertársunknak adhatunk az,

ha el tudjuk csendesíteni
a gondolatainkat,

ha nem arra koncentrálunk,
hogy igazunk legyen,

vagy hogy valami nagyon
frappáns választ adjunk,

hanem az, hogy ténylegesen odafigyeljünk,

mikor a másik beszél.

Ha sikerül elcsöndesíteni
a gondolatainkat,

meghalljunk a saját félelmeinket
és hiányosságainkat is,

és ez segít abban, hogy világosabban
és nagyobb átérzéssel

tudjuk megfogalmazni a választ.

Kyla Ross egy másik tornászunk,

a sporttörténet egyik legnagyobb tornásza.

Az egyetlen sportoló, aki három bajnoki
címet mondhat magáénak egyszerre:

országos bajnok,

világbajnok

és olimpiai bajnok.

Nem az a csevegős típus,

ezért kicsit meglepődtem,
mikor egy nap bejött az irodámba,

leült a kanapéra,

és csak úgy mesélni kezdett:

hogy milyen szakra jár,

meg az egyetemről,

aztán meg minden másról,
ami épp az eszébe jutott.

Az volt az érzésem,

hogy bántja valami,

és ha nyugton maradok,

és adok neki elég időt,

el is fogja mondani.

És így is lett.

Ez volt az első alkalom,
hogy Kyla elmondta,

hogy Larry Nassar, a válogatott
tornászcsapat egykori orvosa

szexuálisan zaklatta.

Nassart később sorozatban elkövetett
gyermekmolesztálásért el is ítélték.

Kyla vállalta a nyilvánosságot,

és élére állt mindazoknak,

akik hozzá hasonlóan
Nassar áldozatai voltak,

és akik szintén megosztották
ezt a történetet másokkal,

felemelték a hangjukat,

hogy ezzel jobbá tegyék
a világot, amelyben élünk.

Akkor úgy éreztem,
elengedhetetlenül fontos,

hogy biztonságos környezetet alakítsak ki
Kyla és a csapat többi tagja számára.

Így aztán úgy döntöttem, felhozom
ezt a témát néhány csapatértekezleten.

Később ugyanabban az évben
megnyertük az országos bajnokságot.

Ekkor Kyla odajött hozzám, és elmondta,

hogy szerinte az egyetlen oka,
hogy nyertünk, az volt,

hogy kiengedtük a szellemet a palackból,

és ugyan a tragédia megrázta a világot,
de egyben napvilágra került az igazság,

és szembe tudtak nézni
az emlékeikkel – nemcsak ő,

de sok barátja

és kortársa is.

Ezt mondta:

"Ms. Val, úgy éreztem, szó szerint
magasabb lettem ebben az évadban,

és mikor a tornaszőnyegre léptem,
úgy éreztem, senki nem tud legyőzni."

Egyszerűen...

(Taps)

Egyszerűen azért,
mert végre meghallgatták.

Mi, szülők, edzők,

vezetők,

nem irányíthatjuk az eseményeket úgy,

hogy csak a győzelem
lebegjen a szemünk előtt,

hogy csak az egónk legyen a fontos.

Bebizonyosodott ugyanis,

hogy ebből semmi más nem lesz,
csak megtört emberi lények.

És érzem,

hogy tökéletesen lehetséges,

hogy úgy neveljük bajnokokat

az élet minden területén,

hogy ne törjük meg a lelküket.

(Taps)

Az egész azzal kezdődik, hogy tisztázzuk

mind önmagunk, mind a ránk
bízottak számára, hogy mi a siker,

és aztán következetesen
vizsgáljuk meg,

hogy tetteink összhangban
vannak-e a céljainkkal.

Bizonyos értelemben
mindannyian edzők vagyunk.

Közös felelősségünk,

hogy az élet bajnokait
neveljük ki a világnak.

Ez a valódi siker.

És ez az, amiről a sportban azt mondjuk:

ezzel mindenki nyer.

Köszönöm.

(Taps)