Chimamanda Adichie: Az egyetlen történet veszélye

Életünket, kultúránkat egymással összefüggő történetek alkotják. A regényíró Chimamanda Adichie arról mesél, hogyan talált rá eredeti kulturális hangjára, és figyelmeztet, hogy ha csupán egyetlen történetet ismerünk egy másik emberről vagy országról, azzal komoly félreértéseket kockáztatunk.

Mesélő vagyok.

Szeretnék elmesélni néhány személyes történetet

arról, amit úgy hívok, "az egyetlen történet veszélye."

Kelet-Nigériában nőttem föl egy egyetemi campus-on.

Anyám szerint már két évesen olvastam,

de szerintem a négy év közelebb áll az igazsághoz.

Tehát, már korán olvastam.

Méghozzá angol és amerikai gyerekkönyveket.

Korán megtanultam írni is.

És amikor kb. hét évesen elkezdtem történeteket írni

tollal, szénrajzokkal illusztrálva,

melyeket szegény anyámnak kellett fölolvasnia,

ugyanolyan történeteket írtam, mint olvastam.

Minden szereplőm fehér volt és kék szemű.

Játszottak a hóban.

Almát ettek.

(Nevetés)

És rengeteget beszéltek az időjárásról,

hogy milyen szépen süt végre a nap.

(Nevetés)

Annak ellenére, hogy Nigériában éltem.

Sosem hagytam el Nigériát.

Nálunk nem volt hó. Mangót ettünk.

És sosem beszéltünk az időjárásról,

mert nem volt szükséges.

A szereplőim rengeteg gyömbérsört ittak,

mert minden angol könyvben, amit olvastam,

gyömbérsört ittak.

Nem számított, hogy fogalmam sem volt, mi az.

(Nevetés)

És később is még sokáig borzasztóan szerettem volna

megkóstolni a gyömbérsört.

De ez egy másik történet.

Szerintem ebből is látszik, hogy

mennyire fogékonyak vagyunk

a történetekre,

különösen gyerekként.

Mert csak olyan könyveket olvastam,

melyekben külföldiek szerepeltek,

és meg voltam róla győződve, hogy

a könyvekben eleve szerepelniük kell külföldieknek,

és olyasmikről kell szólniuk, amikkel

én nem tudtam azonosulni.

Változott a helyzet, amikor fölfedeztem az afrikai könyveket.

Nem sokhoz lehetett hozzájutni. És nem voltak olyan

könnyen fellelhetők, mint a külföldi könyvek.

De az olyan íróknak köszönhetően, mint Chinua Achebe és Camara Laye,

gyökeresen megváltozott az irodalomról alkotott

elképzelésem.

Rájöttem, hogy a hozzám hasonlók,

a csokoládé-bőrű lányok, akiknek

göndör haja nem fogható lófarokba,

szintén megjelenhetnek az irodalomban.

Elkezdtem írni arról, amit ismerek.

Nagyon szerettem azokat az amerikai és angol könyveket.

Felkavarták a képzeletemet. Új világokat nyitottak meg előttem.

De akaratlanul is arra engedtek

következtetnem, hogy a hozzám hasonlók

nem jelenhetnek meg az irodalomban.

Az afrikai írók fölfedezése tehát ezt eredményezte:

megmentett az egyetlen történettől,

amelyet a könyvek meséltek.

Egy hagyományos, közép-osztálybeli nigériai családból származom.

Apám professzor volt,

anyám pedig adminisztrátor.

Ahogy az megszokott, nekünk is volt

bennlakó háztartási alkalmazottunk, többnyire a közeli falvakból.

Nyolc éves voltam, amikor új kisegítőt vettünk föl.

Fidének hívták.

Anyám csak annyit mondott róla,

hogy a családja nagyon szegény.

Anyám küldött a családjának

yamot, rizst és használt ruhákat.

Ha nem fejeztem be a vacsorámat, anyám azt mondta:

"Edd meg az ételt! Másoknak, mint Fide családja, semmijük sincs!"

Borzasztóan sajnáltam Fide családját.

Aztán egy szombati napon elmentünk a falujába.

Anyám mutatott egy gyönyörű mintázatú, festett

raffia kosarat, amit Fide bátyja készített.

Megdöbbentem.

Meg sem fordult a fejemben, hogy bárki a családjából

alkotni tud valamit.

Csak annyit tudtam róluk, hogy nagyon szegények,

így aztán nem is láttam mást, csak a szegénységüket.

A szegénységük volt

az én egyetlen történetem róluk.

Évekkel később mindez eszembe jutott, amikor

az Egyesült Államokba mentem egyetemre.

19 voltam.

Amerikai szobatársam ledöbbent tőlem.

Megkérdezte, hol tanultam meg ilyen jól angolul,

és zavarba jött, amikor elmondtam, hogy

Nigériában az angol a hivatalos nyelv.

Élénken érdeklődött az úgynevezett "törzsi zeném" felől,

és nagyot csalódott, amikor felmutattam

a Mariah Carey kazettámat.

(Nevetés)

Feltételezte, hogy nem tudom használni

a tűzhelyet.

Úgy tűnt, már a megismerkedésünk előtt

sajnált engem.

Velem, mint afrikaival, anyáskodóan,

jószándékúan, szánakozva bánt.

A szobatársam egyetlen történetet ismert Afrikáról.

A katasztrófa történetét.

Ebben a történetben az afrikaiak

nem hasonlíthattak rá semmiben.

Nem érezhetett mást, csak szánakozást.

Nem lehettünk egyenlő emberek.

Azt kell mondjam, mielőtt Amerikába mentem,

nem tudatosult bennem, hogy afrikai vagyok.

De Amerikában, ha Afrika szóba került, mindenki hozzám fordult.

Az nem baj, hogy semmit sem tudtam például Namíbiáról.

De végül magamévá tettem ezt az új identitást.

És most már sok mindenben afrikainak tartom magam.

Habár az még mindig irritál,

amikor Afrikát országként emlegetik.

Legújabb példa erre az egyébként fantasztikus utam

Lagoszból két napja, amikor

a gépen egy közlemény a jótékonyságról szólt

"Indiában, Afrikában, és más országokban".

(Nevetés)

Tehát, miután afrikaiként eltöltöttem néhány évet Amerikában,

kezdtem megérteni a szobatársam reakcióit.

Ha nem Nigériában nőttem volna föl, és csak a népszerű

médiákból hallottam volna Afrikáról,

én is azt hittem volna, hogy Afrikában

gyönyörű tájak, gyönyörű állatok,

és érthetetlen emberek,

értelmetlen háborúk, szegénység és AIDS van csak,

az emberek képtelenek kiállni magukért,

és csak arra várnak, hogy

egy kedves, fehér külföldi megmentse őket.

Ugyanolyannak látnám az afrikaiakat, amilyennek

gyerekként Fide családját tartottam.

Szerintem Afrika egyetlen története a nyugati irodalomból származik.

Íme egy idézet egy londoni

kereskedőtől, John Locke-tól, aki 1561-ben

Nyugat-Afrikába hajózott,

és lenyűgöző útinaplót vezetett.

Miután a fekete afrikaiakat

hontalan vadaknak nevezi,

azt írja, hogy ezeknek az embereknek nincs fejük,

a szájuk és a szemük a mellükön van.

Mindig nevetek, amikor ezt olvasom.

John Locke képzelőereje egyszerűen imádnivaló.

De azért fontos az ő műve, mert

ezzel kezdődik meg

az afrikai történetmesélés nyugaton.

Egy Fekete-Afrika hagyománya, amely az ellentétek,

különbségek, sötétség hazája,

és az embereké, akik, a csodálatos költő, Kipling

szavaival élve,

félig gonoszak, félig gyermekek.

És kezdem megérteni, hogy amerikai szobatársam

minden bizonnyal egész életében

csak ennek az egyetlen történetnek

a különböző változatait ismerte,

akárcsak a professzor,

aki egyszer azt mondta, hogy a regényem nem "eredeti afrikai".

Elismerem, volt néhány hiba a regényben,

néhány helyen

nem sikerült jól.

De egy percig sem gondoltam, hogy elbukott,

mint eredeti afrikai regény.

Valójában nem is tudtam,

mit jelent az eredeti afrikai.

A professzor szerint a szereplőim

túlságosan hasonlítottak rá,

egy tanult, középosztálybeli emberre.

A szereplőim autót vezettek.

Nem éheztek.

Tehát nem lehettek eredeti afrikaiak.

De gyorsan hozzáteszem, hogy én is éppolyan

hibás vagyok az egyetlen történet ügyében.

Néhány éve leutaztam az USA-ból Mexikóba.

Amerikában a politikai légkör akkortájt feszült volt.

Hosszasan vitáztak a bevándorlásról.

És, mint az gyakran megesik Amerikában,

a bevándorlás egyet jelentett a mexikóiakkal.

Végtelen számú történetet hallottam

mexikóiakról, akik

kihasználták az egészségügyet,

átszöktek a határon,

akiket letartóztattak a határon, és hasonlók.

Emlékszem, az első napomon Guadalajarában sétáltam,

néztem az embereket, ahogy munkába sietnek,

tortillát göngyölnek a piacon,

dohányoznak, nevetnek.

Emlékszem, kissé meglepődtem.

És aztán elszégyelltem magam.

Rájöttem, hogy annyira elmélyedtem

a média hírközléseiben a mexikóiakról,

hogy csak egyetlen képem volt róluk,

a nyomorúságos bevándorló.

Elhittem az egyetlen történetet a mexikóiakról,

és nem is szégyellhettem volna jobban magamat.

Így lehet megalkotni az egyetlen történetet,

egyfélének bemutatni egy népet,

egyetlenfélének,

újra meg újra,

és végül azzá válnak.

Lehetetlenség az egyetlen történetről beszélni

a hatalom megemlítése nélkül.

Van egy igbo szó, ami

eszember jut, valahányszor csak a világ

hatalmi felépítésére gondolok, és ez a "nkali".

Egy főnév, amit olyasmit jelent,

hogy "nagyobbnak lenni valaminél".

Akárcsak a gazdasági és politikai világban,

a történeteket is a nkali

határozza meg.

Hogyan mondják el, ki meséli,

mikor mesélik, hány történetet mesélnek,

mind a hatalomtól függ.

A hatalom nem pusztán a képesség, hogy meséljünk valakiről,

hanem az is, hogy ezáltal meghatározzunk valakit.

A palesztin költő, Mourid Barghouti azt írja, hogy

legegyszerűbben úgy lehet felszabadítani

egy népet, hogy elmeséljük a történetüket,

de úgy kezdjük, hogy "másodszor".

Kezdjük az indiánok nyilaival,

és nem a britek érkezésével,

és egy merőben más történetet kapunk.

Kezdjük a történetet

az afrikai állam bukásával,

és nem Afrika kolonizálásával,

az eredmény egy teljesen más történet.

Nemrég beszéltem egy egyetemen, ahol

egy diák azt mondta, hogy

nagy kár, hogy

a nigériai férfiak fizikai erőszaktevők,

mint az apa a regényemben.

Mondtam neki, hogy épp most olvastam

az Amerikai pszichót,

(Nevetés)

és hogy igazán nagy kár,

hogy a fiatal amerikaiak sorozatgyilkosok.

(Nevetés)

(Taps)

Nyilvánvalóan kicsit bosszankodtam.

(Nevetés)

Sosem gondoltam volna, hogy

csak mert olvastam egy regényt,

amiben egy sorozatgyilkos szerepel,

akkor ő valami módon az összes amerikait

képviseli.

És nem azért, mert én jobb ember vagyok, mint az a diák, hanem mert

Amerika kulturális és gazdasági hatalmának köszönhetően

számtalan történetet hallottam Amerikáról.

Olvastam Tyler, Updike, Steinbeck és Gaitskill műveit.

Nemcsak egyetlen történetem van Amerikáról.

Amikor néhány éve azt hallottam, hogy az íróknak

nagyon boldogtalan gyerekkort kell

átélniük a sikerhez,

eltöprengtem, milyen szörnyűségeket

találhatnék ki, amiket a szüleim velem tettek.

(Nevetés)

De a helyzet az, hogy nagyon boldog gyermekkorom volt,

rengeteg nevetéssel és szeretettel, egy összetartó családban.

De voltak nagyszüleim, akik menekülttáborokban haltak meg.

Az unokatestvérem, Polle az egészségügy hibájából halt meg.

Egyik legjobb barátom, Okoloma, repülőszerencsétlenségben halt meg,

mert a tűzoltóinknak nem volt vizük.

Elnyomó katonai kormányok alatt nőttem fel,

melyek nem becsülték a műveltséget,

így a szüleim olykor nem kaptak fizetést.

És gyerekkoromban láttam a lekvárt eltűnni a reggelizőasztalról,

majd a margarin is eltűnt,

végül a kenyér túl drága lett,

és a tejet be kellett osztani.

De főleg egyfajta mindennapos politikai félelem

uralta életünket.

Ezek a történetek a részemmé váltak.

De ha csak a rossz emlékekhez ragaszkodnék,

azzal az élményeimet szegényíteném,

és mellőzném a többi történetet,

mely hatással volt rám.

Az egyetlen történet sablonokat teremt.

És nem az a gond a sablonokkal,

hogy nem igazak,

hanem az, hogy nem teljesek.

Egy történetet kizárólagossá tesznek.

Természetesen Afrikában rengeteg katasztrófa van.

Rettenetesek, akár a szörnyű nemi erőszak Kongóban.

És elszomorítóak, mint például az a tény,

hogy Nigériában 5000 jelentkezőre jut egy állás.

De más történetek nem a katasztrófáról szólnak.

És ez nagyon fontos, éppolyan fontos, hogy beszéljünk róluk.

Mindig úgy éreztem, hogy lehetetlen

igazán megismerni egy helyet vagy embert

anélkül, hogy minden történetet megismernénk róla.

Az egyetlen történet megfosztja

az embereket a méltóságuktól.

Megnehezíti az emberek közti egyenlőség felismerését.

Hasonlóságunk helyett azt hagnsúlyozza ki,

hogy mennyire különbözünk.

És mi van, ha a mexikói utam előtt

mindkét oldalról figyelemmel követem a bevándorlási vitát,

az amerikai és a mexikói oldalról is?

Mi van, ha anyám elmondja, hogy Fide családja szegény

és keményen dolgozik?

Mi van, ha egy afrikai tévéhálózat, különféle

afrikai történeteket sugároz az egész világ számára?

Ezt nevezi a nigériai iró, Chinua Achebe,

a "történetek egyensúlyának".

Mi van, ha a szobatársam hallott nigériai kiadómról,

Mukta Bakaray-ról,

a rendkívüli emberről, aki otthagyta banki állását,

hogy megvalósítsa az álmát és kiadót alapítson?

Az általános vélemény az volt, hogy a nigériaiak nem olvasnak irodalmat.

Ő nem értett egyet. Úgy érezte,

hogy akik tudnak, azok olvasnának,

ha megfizethető és elérhető lenne számukra az irodalom.

Röviddel azután, hogy kiadta első regényemet,

Lagoszba mentem egy tévéinterjúra.

És a nő, aki küldöncként dolgozott, odajött hozzám, és azt mondta:

"Nagyon tetszett a regényed. De nem tetszett a vége.

Írnod kell egy folytatást, amiben ez fog történni..."

(Nevetés)

És részletesen elmondta, mit írjak a folytatásba.

Lenyűgözött, és egyben meg is indított.

Itt ez a nő, egy egyszerű hétköznapi ember Nigériából,

akit nem tartottak olvasónak.

De nem pusztán elolvasta a könyvet, hanem magáévá is tette,

és úgy érezte, joga van beleszólni,

hogy mit írjak a folytatásba.

És mi van, ha a szobatársam ismeri a barátomat, Fumi Ondát,

a bátor nőt, aki Lagos-i tévéshow-kat vezet,

és eltökélten mesél arról jobb szeretnénk elfelejteni?

Mi van, ha a szobatársam tud a szívműtétről, amelyet

múlt héten a lagoszi kórházban hajtottak végre?

Mi van, ha a szobatársam ismeri a kortárs nigériai zenét?

Tehetséges emberek énekelnek angolul és pidzsinül,

igbóul és jorubául és ijóul,

keverve a hatásokat Jay-Z-től Felán át

Bob Marley-n keresztül a nagyapáinkig.

Mi van, ha a szobatársam már hallott az ügyvédnőről,

aki Nigériában a bírósághoz fordult,

hogy tiltakozzon egy ostoba törvény ellen,

mely szerint a nők csak férjük jóváhagyásával

újíthatják meg az útlevelüket?

Mi van, ha a szobatársam ismeri Nollywoodot,

ahol rengeteg leleményes ember készít filmet, a technikai problémák ellenére?

Népszerű filmeket,

melyek valóban a legjobban példázzák,

hogy a nigériaiaknak van igényük arra, amit alkotnak.

Mi van, ha a szobatársam halott a csodálatosan ambíciózus fodrászomról,

aki nemrég indította el saját póthaj-üzletét?

Vagy a többi rengeteg nigériairól,

akik vállalkozást indítanak, és néha elbuknak,

de továbbra is táplálják az ambícióikat?

Minden alkalommal, amikor otthon vagyok,

a nigériaiak szokásos bosszúságaival szembesülök:

rossz infrastruktúránkkal, bukott kormányunkkal.

De hihetetlenül rugalmasak vagyunk, és így

elboldogulunk a kormányunk ellenére is,

nem miatta.

Kreatív írást tanítok Lagoszban minden nyáron.

És lenyűgöző, hogy mennyien jelentkeznek,

hány ember szeretne írni,

történeteket mesélni.

Nigériai kiadómmal nemrég indítottunk egy non-profit

szervezetet, a Farafina Alapítványt.

Nagyratörő álmaink vannak könyvtárépítésről,

a már létező könyvtárak karbantartásáról,

állami iskolák felszereléséről,

melyeknek nincs semmi a könyvtárukban,

és rengeteg olvasó és író tanfolyam

megszervezéséről,

azoknak, akik szeretnék elmesélni történeteinket.

A történetek fontosak.

Rengeteg történet fontos.

Történetek, melyeket kisajátítottak és lebecsméreltek.

De a történetek erőt is adnak, és emberségessé tesznek.

A történetek megtörhetik az emberek méltóságát.

De meg is tudják javítani a a megtört méltóságot.

Az amerikai írónő, Alice Walker írta ezt

déli rokonairól, akik

északra költöztek.

Mutatott nekik egy könyvet a déli

életről, amit hátrahagytak.

"Körbe ültek, olvasták a könyvet,

hallgatták, ahogy felolvasok, és egyfajta édent szereztünk vissza."

A következő gondolattal szeretném lezárni:

ha elutasítjuk az egyetlen történetet,

ha megértjük, hogy nem csak egy történet szól

egy helyről,

visszaszerzünk egyfajta édent.

Köszönöm.

(Taps)