Jane Fonda: Az élet harmadik felvonása

A mi generációnk során 30 évvel növekedett a várható élettartamunk -- mely évek nemcsak lábjegyzetben szerepelnek, vagy a kórtanban. A TEDxWomen előadója Jane Fonda, azt a kérdést teszi fel, hogy mi módon érdemes életünk eme új fázisára tekintenünk.

Sok forradalom volt

az elmúlt évszázad során,

de valószínűleg egyik sem volt olyan jelentős,

mint az élettartam-robbanás.

Manapság általában

34 évvel tovább élünk, mint dédnagyszüleink.

Gondolják csak el!

Ez kitesz egy egész második felnőttkort,

amennyivel hosszabb lett az élettartamunk!

Viszont ami nagyon fontos,

kultúránk még nem barátkozott meg azzal, hogy ez mit is jelent.

Még mindig abban a régi paradigmában élünk,

miszerint a kor boltíves formát vesz fel.

Ez a metafora, a régi metafora erre.

Megszületünk, életünk közepén vagyunk a csúcson,

és hanyatlunk az elhülyülés irányába.

(Nevetés)

A patológia szerinti kor.

Ám sok ember manapság --

filozófusok, művészek, orvosok, tudósok --

kezdik újszerűen látni azt, amit én az élet harmadik felvonásának hívok,

életünk utolsó 3 évtizedét.

Arra jönnek rá, hogy ez valójában az életünk egy olyan fejlődési szakasza,

amelynek megvan a maga jelentősége --

s legalább annyira különbözik az életközéptől,

mint a serdülőkor a gyermekkortól.

Az a kérdés merül fel bennük -- és bennünk is fel kéne merüljön --,

hogy hogyan használjuk ki ezt az időszakot?

Hogyan éljük meg sikeresen?

Mi az ideillő új metafora

a korosodásra?

Ennek a témának a kutatásával és az erről való írással töltöttem az elmúlt évet.

És arra jöttem rá,

hogy a korosodásra sokkal inkább ráillő metafora

a lépcső --

az emberi szellem felfele emelkedése,

amely a bölcsesség, a teljesség,

és hitelesség felé vezet bennünket.

A kor nem mint patológia,

hanem potenciál!

És tudják mit?

Ez a potenciál nemcsak a szerencsés keveseké.

Az derült ki,

hogy a legtöbb 50 feletti ember

jobban érzi magát, kevésbé stresszes,

kevésbé ellenséges, kevésbé aggódó.

Egyre inkább az azonosságokat vesszük észre,

a különbségek helyett.

Néhány tanulmány egyenesen azt állítja,

hogy boldogabbak vagyunk.

Na, abban biztosak lehetnek, hogy én nem erre az eredményre számítottam!

Az antidepresszánsok hosszú sora áll mögöttem.

Ahogy közelítettem a 40 felé,

reggelente felkeléskor

az első 6 gondolatom mind negatív volt.

Amitől megijedtem.

Azt gondoltam: "Te jó ég!

Egy rigolyás vénasszony leszek!"

De most, hogy éppen a harmadik felvonásom közepén tartok,

azt veszem észre, hogy soha sem voltam boldogabb!

Olyan erőteljes bennem ez a jóllét-érzés!

És arra jöttem rá,

hogy amikor már az öregkor derekán járunk,

szemben azzal, amikor még kívülről

tekintettünk rá, a félelelem is elmúlik!

Észrevesszük, hogy még mindig ugyanazok

vagyunk -- vagy éppenhogy méginkább azok.

Picasso mondta egyszer: "Sok időbe telik megfiatalodni."

(Nevetés)

Nem akarok romantikázni az öregedésről.

Nyilvánvaló, hogy nincs arra garancia,

hogy gyümölcsöző és növekedéssel teljes legyen.

Néhányak számára ez szerencse kérdése.

Néhányak számára, mi sem nyilvánvalóbb, genetikus.

Valójában egyharmad arányban genetikus.

És ezzel kapcsolatban nem sokat tehetünk.

Azonban az is következik ebből,

hogy 2/3-arányban befolyásolhatjuk, hogy mennyire érezzük

jól magunkat e harmadik felvonás idején.

Most azt fogom tárgyalni, hogy mit tehetünk

annak érdekében, hogy ezeket a plusz éveket tényleg sikeressé tehessük,

és arra használjuk, hogy valami kiugrót vigyünk végbe.

Hadd említsek valamit a lépcsővel kapcsolatban,

ami lehet, hogy fura metafora az idősebbek számára,

azt a tényt véve alapul, hogy a lépcső bizony sok idős embert kihívás elé állít.

(Nevetés)

Magamat is beleértve.

Ahogy Önök is bizonyára tudják,

az egész világra kihat egy bizonyos univerzális törvény:

az entrópia, a termodinamika 2. főtétele.

Az entrópia azt jelenti, hogy a világon minden,

de minden, hanyatló állapotban van, hanyatlik,

ez a boltív.

Egyetlen egy kivétel van ez alól a törvény alól,

mégpedig az emberi szellem,

amely képes továbbra is felfelé fejlődni --

ez a lépcső --

s elvezetni bennünket a teljesség felé,

a hitelességhez és bölcsességhez.

Álljon itt egy példa arra, hogy hogyan is értem ezt.

Ez a felfele emelkedő lejtő

bekövetkezhet egészen extrém fizikai kihívások esetén is.

Kb. 3 évvel ezelőtt

olvastam egy cikket a New York Timesban.

Egy Neil Selinger nevű férfiól szólt

-- 57 éves nyugdíjas ügyvédről --,

aki csatlakozott a Sarah Lawrence írócsoporthoz,

aholis megtalálta az írói hangját!

Két évvel később,

ALS-t diagnosztizálták nála, hétköznapibb nyelven Lou Gehrig betegséget.

Ami egy szörnyű betegség. Végzetes.

Felemészti a testet, az elme azonban ép marad.

Ebben a cikkben Sellinger úr a következőt írta,

annak ecseteléseképpen, hogy mi is történik vele.

Itt idézem:

"Ahogy az izmaim gyengültek,

az írói vénám erősödött.

Ahogy lassan elhagyott a beszédkészségem,

úgy fedeztem fel a hangomat.

Az elmúlás közepette növekedtem.

Rengeteget veszítettem ugyan,

de végül rátaláltam önmagamra!"

Neil Selinger testesíti meg számomra

a harmadik felvonás

lépcsőjének megmászóját.

Nos, mind rendelkezünk szellemmel születésünknél fogva, mind,

néha azonban teljesen maguk alá temetik ezt

az élet, az erőszak, a visszaélések,

elhanyagolások által támasztott kihívások.

Lehet, hogy a szüleink depressziósak voltak.

Lehet, hogy emiatt képtelenek voltak minket

szeretni, azontúl, amit a világban felmutattunk.

Lehet, hogy még mindig

szenvedünk ilyenfajta pszichés fájdalom, seb miatt.

Lehet, hogy azt látjuk, hogy sok kapcsolatunk nem lett lezárva.

Így aztán befejezetlenül érezzük magunkat.

Lehet, hogy a harmadik felvonás feladata az,

hogy befejezzük önmagunkat!

Számomra akkor kezdődött ez, amikor közel értem a harmadik felvonáshoz,

a 60-adik születésnapomhoz.

Hogyan éljem meg?

Mit is kell véghez vinnem ebben az utolsó felvonásban?

És rájöttem, hogy ahhoz, hogy rájöjjek, hova tartok,

azt is tudnom kell, honnan jövök.

Így aztán visszanéztem,

és tanulmányoztam az előző két felvonásomat,

próbálván megérteni, ki is voltam akkoriban,

aki tényleg voltam akkor --

nem amit a szüleim, vagy mások mondtak rólam, hogy ki vagyok,

vagy akiként kezeltek.

De ki voltam én? Kik voltak a szüleim --

nem szülőként, hanem emberként?

Kik voltak a nagyszüleim?

Ők hogyan viszonyultak a szüleimhez?

Ilyesféléket.

Néhány évvel később felfedeztem,

hogy ez a folyamat, amin keresztülmentem,

a pszichológusok elnevezése szerinti

"életösszegzés".

És szerintük képes új jelentőséget,

tisztánlátást és értelmet adni

az ember életének.

Felfedezhetik, mint ahogy én is tettem,

hogy egy csomó dolognak, ami miatt magunkat hibáztattuk,

egy csomó dolognak, amit magunkról gondoltunk,

valójában semmi köze nem volt hozzánk!

Nem a mi hibánk volt; mi rendben vagyunk.

És akkor képesek vagyunk visszamenni

megbocsátani nekik,

és megbocsátani magunknak.

Képesek vagyunk felszabadítani magunkat

a múltunk alól.

Dolgozhatunk azon,

hogy megváltoztassuk a múlttal való kapcsolatunkat.

Nos, miközben erről írtam,

felfedeztem Viktor Frankl könyvét,

"Az ember az élet értelmének nyomában".

Viktor Frankl egy német pszichiáter volt,

aki 5 évet töltött egy náci koncentrációs táborban.

És arról írt, hogy amíg ott volt,

meg tudta mondani, akár kiengedik őket, akár nem,

mely emberek lesznek rendben,

és melyek nem.

Ezt írta:

"Bármidet, amid az életben van, elvehetnek tőled,

kivéve egyet,

a választási szabadságodat,

hogy hogyan válaszolsz

egy helyzetre.

Ez határozza meg

a megélt életünk minőségét --

nem az, hogy gazdagok, vagy szegények voltunk,

híresek, avagy ismeretlenek,

egészségesek, vagy szenvedtünk.

Az határozza meg életminőségünket,

hogy hogyan viszonyulunk ezekhez a valóságos dolgokhoz,

milyen jelentéssel ruházzuk fel őket,

milyen viselkedésmóddal reagálunk rájuk,

milyen elmeállapotba kerülünk következtükben."

Lehet, hogy a 3. felvonás központi célja az,

hogy visszamenjünk, és amennyiben lehetséges,

próbáljuk megváltoztatni a hozzáállásunkat

a múltunkkal kapcsolatban.

Az derül ki a kognitív kísérletekből,

hogy amennyiben képesek vagyunk ezt megtenni,

az neurológiai szinten is megnyilvánul --

idegi kapcsolódások jönnek létre az agyban.

Tudják, ha az idők során

negatívan reagáltak a múlt egyes eseményeire és szereplőire,

az idegpályákban ez rögzül

a vegyi és elektromos jeleknek köszönhetően, amik áthaladnak az agyon.

Az idők során ezek az idegpályák így rögzülnek,

ez lesz a 'norma' --

még akkor is, ha ez nekünk rossz,

hiszen stresszt és szorongást eredményez.

Ha azonban

vissza tudunk tekinteni és megváltoztatni a kapcsolatunkat,

új szemszögből nézni a kapcsolatunkat

a múlt eseményeivel és szereplőivel,

az idegpályák megváltozhatnak!

És amennyiben fenn tudjuk tartani

a múltunkkal kapcsolatos pozitívabb érzéseinket,

akkor az válik új normává.

Olyan ez, mint amikor a termosztátot átállítjuk.

Nem maguk a tapasztalatok azok,

amiktől bölcsek leszünk,

hanem a megtapasztalt eseményeken való

elmélkedéstől leszünk bölcsek --

és ezek segítenek egésszé válni,

hozzák meg a bölcsességet és önazonosságot.

Segít, hogy azzá váljunk, akik lehettünk volna!

A nők egészként kezdik, nem?

Úgy értem kislányként temperamentumosak vagyunk -- "Igen, ki szerint?"

Elő tudjuk adni magunkat.

Az életünk rólunk szól.

De igen gyakran,

sokan, ha nem mind, a serdülőkor elérésekor

elkezdünk aggódni a beilleszkedés miatt és hogy menők legyünk.

Így aztán mások kerülnek életünk középpontjába -- helyettünk.

De most a harmadik felvonásban,

lehetségessé válik számunkra,

hogy visszakanyarodjunk oda, ahol kezdtük,

és megismerjük azt végre.

És ha meg tudjuk ezt tenni,

az nem csak nekünk lesz értékes.

Az idősebb nők

a világon a legnagyobb demográfiai csoport.

Ha mi vissza tudunk menni és újradefiniálni magunkat,

és kerek egésszé válni,

ez bizony kultúraváltást fog eredményezni,

és például fog szolgálni a fiatalabb generációk számára,

hogy újra tudják fogalmazni ők is a saját életüket!

Nagyon köszönöm.

(Taps)