A vita kedvéért| Dan Cohen | TEDxColbyCollege

Miért vitatkozunk egyáltalán? Azért, hogy megfojtsuk ellenfeleinket érveinkkel, hogy bebizonyítsuk, nincs igazuk, és legfőképp, hogy mi nyerjünk! Igaz? Daniel H. Cohen filizófus megismerte a viták leggyakoribb fajtájával, a harccal, amikor az egyik félnek győznie, a másiknak vesztenie kell, és ami nélkülözi azokat az előnyöket, amiket az eltérő álláspontok tisztázása nyújthatna.

Az előadás egy helyi - a TED konferenciáktól független - TEDx rendezvényen hangzott el,

Dan Cohen vagyok, egyetemi oktató,
ahogyan azt az imént említették.

Ez pedig azzal jár,
hogy szoktam vitatkozni.

A vita fontos része az életemnek,

szeretek vitatkozni.

Nem egyszerűen egyetemi oktató vagyok,
hanem filozófus is,

így szeretem azt gondolni,
hogy tényleg elég jól vitatkozom.

De foglalkoztat a vita önmagában is,

és ahogy gondolkozom róla, találkozom
néhány rejtélyes dologgal.

Egyike a rejtélyeknek,

hogy visszagondolva hosszú évek vitáira

-- és ezek az évtizedekben már

--, egyre jobb vagyok a vitában,

de minél többet és jobban vitázom,

annál többször veszítek.

Ez ebben a rejtély.

A másik, ami fejtörést okoz,
hogy ezt én nem is bánom.

Miért nem zavar, hogy vesztek,

és miért gondolom, hogy a jól vitázók
könnyebb szívvel veszítenek?

Vannak itt más rejtélyek is.

Az egyik: miért vitatkozunk egyáltalán?

Kinek származik előnye a vitákból?

Amikor a vitára gondolok,
amikor beszélek róla --

nevezzük ezeket a vitákat akadémikus,
kognitív vitáknak,

ahol valaminek a megismerése a tét.

Igaz vajon az állítás?
Jó ez az elmélet?

Elfogadható az adatoknak
vagy a szövegnek ez az értelmezése? Stb.

Az olyan viták, mint hogy ki mosogat,
vagy ki viszi ki a szemetet,

kívül esnek az érdeklődésemen.

Igen, nekünk is vannak ilyen vitáink.

Azokat rendszeresen megnyerem,
mert ismerem a trükköket.

De azok a viták nem fontosak.

Engem az akadémikus viták érdekelnek,

és a következő dolgokon töröm a fejem:

Az első, hogy mit nyer azzal a jó vitázó,
amikor megnyer egy vitát?

Mit nyerek én azzal, ha meg tudlak győzni,

hogy a fogalmak
logikailag ellentmondásosak?

Mit nyerek azzal, ha meggyőzlek,

hogy etikai kérdésekről nem helyes

haszonelvű alapon gondolkodni?

Mit nyerünk azzal,
ha megnyerünk egy vitát?

De még előtte:

mit számít az nekem,

hogy vajon szerinted
működik-e Kant elmélete,

vagy Mill etikája az, amit követni kéne?

Miért fáj az nekem,

ha azt gondolod, hogy a funkcionalizmus
életképes elmefilozófia?

Szóval, miért vitatkozunk egyáltalán?

Miért próbálunk meggyőzni másokat,

hogy higgyék el azt, amit nem akarnak?

És ez vajon szép dolog?

Helyes dolog megpróbálni
rávenni a másikat,

hogy olyat gondoljon, amit nem akar?

A válaszom a vita három modelljére
fog hivatkozni.

Az első modell --
nevezzük ezt dialektikusnak --

amikor a vitát harcnak tekintjük.
Tudjuk, hogy az milyen:

van ott visítás és üvöltés,
van győzelem és vereség.

Tudjuk, hogy ez hogyan működik.

Ez a modell nem igazán segíti elő a vitát,

de eléggé megszokott és meggyökeresedett.

De van egy másik modell is a vitára:
érvek, bizonyításként.

Gondoljunk a matematikusok érveléseire.

Így okoskodom. Működik? Helyes?

Teljesülnek a premisszák?
Helyes a következtetés?

Következik a konklúzió a premisszákból?

Itt nincs szembenállás,
nincs ellenségeskedés,

nincs okvetlen vita
annak ellenséges értelmében.

A harmadik modell,
amiről ne feledkezzünk el,

és ami szerintem nagyon hasznos lesz,

az a vita mint előadás,
vita hallgatóság előtt.

Gondoljunk csak egy politikusra,
aki megpróbál bemutatni egy álláspontot,

megpróbálja meggyőzni a hallgatóságot.

Ebben a modellben van még valami,
amit igazán fontosnak gondolok,

nevezetesen, hogy amikor
hallgatóság előtt vitázunk,

néha a hallgatóság valamiképp
részesévé válik a vitának.

Viták a bírósági meghallgatások is,

ahol a testület meghozza az ítéletet,
és dönt az ügyben.

Ez az a modell, amiről
semmiképp nem akarok elfeledkezni.

Nevezzük ezt retorikai modellnek,

ahol az érvelést a jelenlévő
hallgatósághoz kell szabni.

Tudják, franciául beszélő
hallgatóság előtt még

egy józan, logikus, jól felépített
vita sem működik,

ha angolul adják elő.

Tehát vannak ezek a modellek:
vita mint harc,

vita mint bizonyítás és vita mint előadás.

E háromból a vita mint harc az uralkodó.

Ez a meghatározó abban,
ahogyan a vitáról beszélünk.

Meghatározza, hogy mit gondolunk róla,

és így megszabja, hogy miként vitázunk,

miként viselkedünk vita közben.

Ha a vitákról beszélünk,

hát, nagyon harcias
nyelvezetet használunk.

Erős érveket akarunk, ütős érveket,

célratörő érveket.

Ugrásra kész védelmet
és jó stratégiát szeretnénk.

Gyilkos érveket akarunk.

Ilyen vitákat szeretnénk.

Ez az uralkodó felfogás a vitákról.

Valószínűleg erre gondolnak,

amikor vitáról beszélek,
a szemben álló modellre.

De a vitákra vonatkozó harc-metafora,

a harc paradigmája vagy modellje,

szerintem torzító hatással van arra,
ahogyan vitatkozunk.

Először is, a taktikát előtérbe helyezi
a lényeggel szemben.

Járhatunk az érvelés című
logikai kurzusra.

Itt megtanítanak mindent

a vitatkozás fortélyairól
és a hibás lépésekről.

Ez csak erősíti a
"mi, ellenetek" szemléletet.

Ellenségessé tesz. Megosztó hatású.

Az egyetlen lehetséges kimenetel,

ha van egyáltalán, a szócsata:

győzelem, dicsőséges győzelem,
vagy a nyomorúságos, kínos vereség.

Szerintem ennek torzító a hatása,

és ami a legrosszabb a szócsatában,

láthatóan akadályozza pl. az egyezkedést,

mérlegelést, kompromisszumot
vagy együttműködést.

Vegyük ez utóbbit. Volt már, hogy
úgy kapcsolódtak be egy vitába,

hogy "Nézzük csak, mi van,
ha összerakjuk, amink van, csata helyett,

mire jutunk ketten együtt?"

Szerintem a "vita mint harc" metafora

gátolja a vita másmilyen lezárását.

És végül, valóban az a legrosszabb,

hogy az ilyen vitákkal nem jutunk semmire.

Zsákutca. Körben járunk. Forgalmi dugó,
káosz alakul ki a beszélgetésben.

Nem jutunk sehová.

És még egy dolog,

ami oktatóként igazán zavar:

Ha a vita harc, az közvetve azt jelenti,

hogy tanulni nem más, mint veszíteni.

Hadd magyarázzam el, hogyan is értem.

Tegyük fel, hogy te és én vitatkozunk.

Te elhiszed a P állítást, de én nem.

Megkérdem, "Miért gondolod, hogy P?"

Te erre elmondod az érveidet.

Nem értek egyet, és kérdem:
"Na de mi a helyzet a... ?"

Válaszolsz az ellenvetésemre.

És erre azt kérdezem:
"Ezt hogyan érted?

Hogy jön ez ide?"
Erre te megválaszolod a kérdésem.

Válaszolsz rá.

Nos, tegyük fel, hogy végül is

én ellentmondok, kérdezek,

előszedek egy csomó ellenérvet,

és te mindenre kielégítő választ adsz.

Így a végén azt mondom,

"Tudod mit? Azt hiszem, igazad van. P."

És most már valami újban hiszek.

Ez nem egyszerűen egy új hit:

hanem egy jól megfogalmazott,
megvizsgált, harcban próbált meggyőződés.

Nagy kognitív eredmény.

Ki nyerte meg ezt a vitát?

Hát igen, a harc-metafora kényszerít
kimondani, hogy te nyertél,

noha egyedül én tettem szert
valamilyen kognitív nyereségre.

Mit nyertél kognitív értelemben azzal,
hogy meggyőztél?

Bizonyára némi örömmel töltött el,
legyezgette hiúságod,

lehet, hogy szereztél vele

valamilyen szakmai elismerést a területen.

De tisztán a megismerés szemszögéből

ki a nyertes?

A harc-metafora ránk erőlteti
azt a gondolkodást, hogy te vagy a győztes

noha én nyertem.

És ezzel a szemlélettel valami baj van.

Ezen a szemléleten változtatni akarok,
ha lehetséges.

Hogyan tudjuk megtalálni a módját,

hogy a viták valami
pozitívumot nyújtsanak?

Új kimeneti stratégiákra
van szükségünk a vitákhoz.

De addig nem lesznek
új kimeneti stratégiáink,

amíg a régi módon közelítünk a vitákhoz.

Újfajta vitákra kell gondoljunk.

Hogy ezt tegyük...

-- nem is tudom, hogyan csináljuk.

Ez a rossz hír.

A "vita mint harc" metafora egy szörny.

Egyszerűen befészkeli magát az agyunkba,

és nincs az a varázsgolyó, ami megölné.

Nincs az a varázspálca,
ami eltüntetné onnan.

Nincs rá megoldásom.

De van néhány javaslatom,

és íme a javaslat:

Ha másképp akarunk viszonyulni a vitákhoz,

másmilyen vitázó felekre
kell felkészüljünk.

Próbáljuk hát meg ezt.

Gondoljuk át az összes olyan szerepet,
ami egy vitában előfordul.

Szemben álló vagy dialektikus vitában

van, aki mellette van, és van, aki ellene.

A retorikai vitákban van a hallgatóság.

A bizonyító vitákban van az érvelő.

Ezek különböző szerepek.

El tudnak képzelni olyan vitát,
amelyben vitáznak,

de egyúttal a hallgatóság szerepét is
betöltik, és figyelik önmagukat?

El tudják képzelni,
ahogy figyelik önmagukat vita közben?

És ha elvesztik is a vitát,
a végén azt mondják:

"De jót vitatkoztunk!"

Képesek rá?

Azt hiszem, igen, és ha
el tudnak képzelni egy ilyen vitát,

ahol a vesztes azt mondja a győztesnek,
és a hallgatóság és a zsűri azt mondja:

"Igen, ez jó vita volt.",

akkor egy jó vitát képzeltek el.

Sőt, mi több, szerintem

elképzeltek egy jó vitázót, egy olyat,

aki jó példa lehet.

Nos, sok vitát vesztettem már.

Gyakorlat kell ahhoz,
hogy valaki jó vitázó legyen

abban az értelemben,
hogy hasznára váljék a vereség,

de szerencsére volt sok munkatársam,
aki hajlandó volt beszállni,

és akiktől megszereztem a gyakorlatot.

Köszönöm.

(Taps)