Így alakítsuk át hétköznapi összejöveteleinket építő jellegű találkozókká

Miért van az, hogy némely összejövetelek jól sikerülnek, míg mások nem? Priya Parker írónő három egyszerű lépést oszt meg velünk, amellyekkel bulikat, vacsorákat, találkozókat és nyaralásokat tartalmas, építő jellegű összejövetelekké alakíthatunk.

Amikor gyerek voltam,

minden második hét péntekén

elhagytam édesanyám
és a nevelőapám otthonát –

egy indiai és brit, ateista, buddhista,

agnosztikus, vegetáriánus,
néhanapján New Age-szemléletű,

demokratikus háztartást,

hogy aztán elmenjek két kilométernyire
az apukám és a nevelőanyám házába,

és egy fehér, evangélikus keresztény,

konzervatív, republikánus,

heti kétszer templomba járó,

húsevő családban találjam magam.

Nem kell hozzá terapeuta, hogy elmondja,

hogyan lettem végül konfliktuskezelő.

(Nevetés)

Mindegy, hogy épp hol segítettem
a kapcsolatteremtésben –

Charlottesville-ben,
Isztambulban vagy Ahmedabadban –,

mindig ugyanazzal a kihívással
találtam szembe magam:

minden nehézség ellenére,

önazonoságuk megőrzése mellett,

hogyan segíthetünk az embereknek
igazán mélyen kapcsolódni

és kockázatokat vállalni úgy,

hogy építse őket ez az élmény?

Ilyenkor mindig tanúja lehettem
a termet átható különleges energiának.

Aztán pedig elhagytam ezeket a termeket,

és életem hétköznapi eseményeiben
vettem részt, ahogy mások:

esküvőn, konferencián,
vagy "vissza a suliba" pikniken,

és ezek sokszor rosszul sikerültek.

Nagy különbség volt

ezek között az intenzív,
konfliktuskezelő csoportok

és a saját hétköznapi
összejöveteleim között.

Most mondhatnák, hogy nyilván nem lehet
egy szülinapi partit összehasonlítani

egy rasszizmusról szóló vitával,

de nem is ez volt a cél.

Facilitátorként

arra vagyunk kiképezve,
hogy mindent félretéve

az emberek közötti
kommunikációra koncentráljunk,

míg a hétköznapok házigazdái
inkább csak rendben akarnak tudni mindent:

az ételt, a virágokat, a halkéseket –

miközben az emberi interakciókat
leginkább a véletlenre bízzák.

Így hát elgondolkodtam azon, hogyan
változtathatnánk a hétköznapok eseményein,

hogy a hangsúly inkább
a kapcsolatteremtésen,

mintsem, például,
a kanapéválasztáson legyen.

Ezután útra keltem, és megkérdeztem
több tucat bátor és különleges szervezőt,

köztük egy olimpiai hokiedzőt,
a Cirque de Soleil egyik koreográfusát,

egy rabbit és egy táborvezetőt,

hogy jobban megérthessem,
mitől lesz egy esemény tartalmas

és egyben építő jellegű.

Most pedig szeretném megosztani önökkel,

amit a szervezés új szabályairól tanultam.

Szóval, amikor eseményt tervezünk,

általában szokványos sémákból indulunk ki.

Születésnap? Torta és gyertyák.

Testületi ülés?

Egy barna asztal, 12 fehér férfi.

(Nevetés)

Mivel a cél általában egyértelmű,
azonnal a formaságokra figyelünk.

Ez pedig nemcsak unalmas
és egyforma eseményekhez vezet,

de így lemaradunk annak lehetőségéről is,

hogy igényeinket egy ennél
mélyebb szinten elégítsük ki.

Az első lépés a tartalmasabb
események felé az,

hogy kitűzünk egy konkrét,
általában problémás célt.

Egy ismerősöm, egy várandós anyuka
rettegett a babaváró bulijától.

A "Tűzd össze a pelust a babán"
típusú játékok gondolata,

vagy épp az ajándékok bontogatása
furcsa és mellékes volt számára.

Úgyhogy megállt, és megkérdezte:

"Mi is egy babaváró összejövetel célja?

Nekem mire lenne most szükségem?"

Majd rájött, hogy azt a félelemét
kéne feloldania,

hogy ő és a férje –
róla se feledkezzünk meg –

hamarosan szülővé válnak.

Így hát arra kérte két barátját,
hogy eszerint szervezzék a babavárót.

Így ült hát össze hat nő
egy napos délutánon,

hogy beszéljenek, először is
a kismama szüléstől való félelméről:

az életéből kiragadott
történeteket meséltek,

hogy emlékeztessék
azokra a jellemvonásaira –

a bátorságára, nyitottságára, hitére
és áldozatkészségére –,

melyek megkönnyíthetik az oda vezető utat,
és a szülésen is átsegíthetik.

Beszélgetés közben minden tulajdonságért
felfűztek egy gyöngyöt egy nyakláncra,

amit aztán barátnőjük
majd a szülőszobán viselhet.

Ezután a férje is bement a szobába,

majd új, családi fogadalmakat írtak össze,
és ki is mondták azokat:

Először is, hogy szülővé válásuk során

továbbra is a házasság
játszik majd központi szerepet.

Ezen kívül születendő kisfiuknak is
fogadalmat tettek arról,

mit szeretnének neki továbbadni
addigi családi szokásaik közül,

és mi az, aminek véget vetnének
az új generáció érkezésével.

Ezután még több barátjuk
érkezett a vacsorára – köztük férfiak is,

akik ajándékok helyett
kedvenc gyerekkori emlékeiket vitték,

hogy azokat elmeséljék az asztalnál.

Talán most azt gondolják,
mindez túl sok egy babaváróra,

vagy hogy kissé fura,
vagy kissé túl intim.

Megértem.

Ők így döntöttek.

Mások talán megütköznek ezen.

Számukra ez volt a fontos,

az önök által szervezett esemény pedig
legyen olyan, ami önöknek fontos.

A következő lépés egy tartalmas,
hétköznapi eseményhez az,

hogy indítsunk vitát – jó értelemben.

Talán önök is megtanulták, ahogy én is,

hogy a vacsoraasztalnál nem beszélhetünk
szexről, politikáról vagy vallásról.

Jó szabály ez arra,
hogy megőrizzük a békét –

vagy legalábbis ez lenne a célja.

De ezáltal eltűnik egy fontos összetevő:
a lényeg, ami az egészet hajtja,

a mozgató energia.

A legjobb összejöveteleken
lehetőség van építő jellegű vitára –

ennek meg is teremtik
a szükséges feltételeit.

Az emberi kapcsolatokra ugyanis épp úgy
veszélyt jelent az egészségtelen béke,

mint az egészségtelen konfliktus.

Egyszer egy építész irodának dolgoztam.

Épp válaszút előtt álltak:

dönteniük kellett, hogy továbbra is
az építészet marad-e a profiljuk,

és épületekkel foglalkoznak,

vagy változtatnak, és létrehoznak
egy vadonatúj tervező céget,

ahol nemcsak az építésre
helyeznék a hangsúlyt.

A tárgyalóteremben teljes
egyet nem értés uralkodott,

amit észre sem lehetett venni,
hiszen senki sem szólalt fel.

Így hát meg kellett teremteni
a konstruktív vita feltételeit.

Az ebédszünet után,
mire az építészek visszajöttek,

előkészítettük a ketrecharcot.

Bejöttek, aztán az egyik építészt
elvittük az egyik sarokba:

ő képviselte az építészetet,

míg egy másik az egyéb
tervezés mellett érvelt.

Fehér törölközőt csavartunk a nyakuk köré,

amit a fürdőből loptunk – bocsi –,

a Rocky zenéjét játszottuk iPadről,

mindketten kaptak
egy Don King-szerű menedzsert,

aki motiválta őket,
és segített ellenérveket gyűjteni,

és aztán gyakorlatilag rávette őket,
hogy bevessék legjobb érveiket

az általuk képviselt
jövőbeli lehetőség mellett.

Az udvariassági szabályok
akadályozták az előrelépést.

Ezek után megkértünk mindenkit,
hogy válasszon térfelet –

ott, a kollégái előtt,

és mivel így megmutathatták,
mi a véleményük,

átjutottak egy holtponton.

Az építészet nyert.

Szóval így működik mindez
a munka világában.

De mit tehetünk egy esetlegesen feszült
hálaadásnapi vacsorán?

Valakinek van ötlete?

(Nevetés)

Először is, tegyük fel a kérdést,
hogy mi a cél?

Mire van szükség az idén a családban?

Ha ebben az is benne van, hogy
a hangsúly legyen a pozitív energiákon,

akkor próbáljuk mellőzni a véleményeket,
és inkább meséljünk egymásnak.

Válasszunk olyan témát,
ami kapcsolódik a mögöttes konfliktushoz.

De véleménynyilvánítás helyett

kérjünk inkább mindenkit arra,
hogy meséljen olyasmit az életéről

és a tapasztalatairól, amit az asztalnál
még senki sem hallott:

például különbözőségekről,
összetartozásról

vagy olyan helyzetekről,
amikor megváltozott a véleményük.

Ezáltal az emberek megnyílhatnak
egymás előtt anélkül,

hogy felgyújtanák a házat.

Végül pedig ahhoz, hogy tartalmasabb
mindennapi összejöveteleink lehessenek,

hozzunk létre ideiglenesen
egy alternatív világot úgy,

hogy a szabályokat
az adott helyzethez igazítjuk.

Pár évvel ezelőtt észrevettem, hogy olyan
meghívók érkeznek, amin szabályok vannak.

Ez elég unalmasnak
vagy rugalmatlannak tűnik, igaz?

Pedig nem az.

Multikulturális világunkban,
ahol folyton keresztezzük egymás útjait,

olyanokkal találkozunk –
esetleg már olyanok is nevelnek fel –,

akik más szabályok szerint élnek, mint mi.

És ha a szabályok eltérőek,

az íratlan elvárások bajt okoznak.

A helyzethez illeszkedő szabályok viszont
segítenek mélyíteni a kapcsolatokat.

Ezek amolyan "egyszer használatos"
szabályzatok különleges célokra.

Így például egy olyan
csapatépítő vacsorán,

ahol különböző generációk gyűlnek össze,

akiknek más-más elképzelésük van
a telefonhasználat etikettjéről,

lehetne az, hogy aki először
ránéz a telefonjára,

az állja a számlát.

(Nevetés)

Próbálják ki.

(Taps)

Egy idegenekből álló
vállalkozói tanácsadó eseményen pedig,

ahol a házigazdák nem szeretnék,

hogy mindenki az egyetlen
kockázatitőke-befektetőt hallgassa –

(Nevetés)

hallom, értik, mire gondolok –,

(Nevetés)

nem mondhatnánk el, mivel foglalkozunk.

Mikor anyukák összejönnek végre vacsorára,

és szakítani akarnak a hagyományokkal,

hogy miről beszélhetnek egymással
azok a nők, akik amúgy anyák is,

mondhatják, hogy aki gyerekekről beszél,
annak innia kell egy felest.

(Nevetés)

Ilyen egy valódi vacsora.

A szabályoknak ereje van,

mert általuk ideiglenesen változtathatjuk,
finomíthatjuk a viselkedésünket.

Sokszínű társadalmakban pedig

a helyzetfüggő szabályok
különleges erővel bírnak.

Lehetővé teszik, hogy különbségeink
ellenére együtt legyünk,

hogy kapcsolódjunk egymáshoz,

és hogy együtt hozzunk létre valamit,

anélkül, hogy egyformák lennénk.

Amikor gyerek voltam,

kaméleonná válva próbáltam eligazodni
az életemet alkotó két világban.

Ha anyukáméknál valaki tüsszentett,

azt mondtam: "Egészségedre",

apukáméknál pedig,
hogy: "Adjon Isten jó egészséget!"

Elrejtőztem, hogy védjem magam,

ahogyan sokan mások is ezt teszik.

Egészen addig csináltam ezt,
amíg fel nem nőttem,

és a konfliktuskezelés
segített túllépni ezen.

Ekkor rájöttem,

hogy számomra az összejövetelek
a legjobb esetben azt jelentik,

hogy emberek között lehetünk úgy,

hogy megláthassák bennünk azt,
akik vagyunk,

és mi is így lássunk másokat.

Fontos az, hogyan találkozunk,

mert ahogyan találkozunk,

úgy élünk.

Köszönöm.

(Taps)