317 napig voltam túsz. Íme, a gondolataim róla...

Vincent Cochetelt 317 napig tartották túszként fogva 1998-ban, mialatt az ENSZ Menekültügyi Főbiztosa megbízásából Csecsenföldön dolgozott. Most először beszél a vele történtekről, hogy milyen volt a sötétben élni, föld alatti cellában, az ágyához láncolva, és hogy milyen váratlan beszélgetéseket folytatott fogva tartóival. Líraisággal és energiával beszél arról, miért folytatja munkáját a mai napig. 2000 óta a humanitárius dolgozók ellen elkövetett támadások száma megháromszorozódott ‒ és Vincent szeretné tudni, vajon mit jelez ez a világnak.

Nem tudom feledni őket.

A nevük Aslan, Alik, Andrei,

Fernanda, Fred, Galina, Gunnhild,

Hans, Ingerborg, Matti, Natalya,

Nancy, Sheryl, Usman, Zarema volt,

és a lista itt nem ér véget.

Sokuk léte, embersége

mára csak statisztika,

érzéketlenül "biztonsági
incidens”-ként elkönyvelve.

Számomra munkatársak voltak,

humanitárius dolgozók azon
közösségének tagjai,

akik próbáltak egy kis vigaszt nyújtani

a csecsenföldi háború
áldozatainak a 90-es években.

Ápolók, logisztikusok és
menedékszakértők voltak,

jogi asszisztensek, tolmácsok.

Szolgálatukért pedig meggyilkolták őket,

családjaik szétszakadtak,

és történetüket nagyrészt elfelejtették.

Soha, senkit nem ítéltek el
ezekért a bűnökért.

Képtelen vagyok feledni őket.

Valahogy bennem élnek,

emlékeik adnak értelmet
a mindennapjaimnak.

De ugyanakkor kísértenek is
elmém sötét rejtekéből.

Humanitárius dolgozókként

úgy döntöttek, hogy
az áldozatok mellé állnak,

hogy segítséget, vigaszt,
védelmet nyújtsanak,

de amikor nekik volt
szükségük védelemre,

nem volt.

Ha manapság megnézzük
az újság főcímeit

az iraki vagy a szíriai háborúról:

elrabolt önkéntes, kivégzett túsz;

de kik voltak ők?

Miért voltak ott?

Mi motiválta őket?

Hogy váltunk ennyire érzéketlenné
ezekre a bűncselekményekre?

Ezért vagyok ma itt önökkel.

Jobb módokat kell találnunk,
hogy emlékezzünk rájuk.

El kell magyaráznunk a fő értékeket is,
amelyeknek az életüket szentelték.

És igazságot kell követelnünk.

Amikor '96-ban az Egyesült Nemzetek

Menekültügyi Főbiztosa
az Észak-Kaukázusba küldött,

tisztában voltam a veszéllyel.

Öt munkatársat már megöltek,

három súlyosan megsérült,

hetet túszul ejtettek.

Szóval óvatosak voltunk.

Páncélozott járműveket és
csaliautókat használtunk,

változtatgattuk az útvonalat,
a szálláshelyünket,

minden ilyen biztonsági
intézkedést megtettünk.

Mégis 1998 telén, egy hideg
januári éjjelen én következtem.

Amikor beértem a szállásomra
Vlagyikavkazban, egy testőr kíséretében,

hirtelen fegyveresek vettek körül minket.

Földre kényszerítették az őrt,

a szemem láttára verték össze,

megkötözték, elhurcolták.

Engem megbilincseltek, bekötötték
a szemem és térdre kényszerítettek,

miközben egy pisztoly hangtompítóját
éreztem a tarkómon.

Amikor ilyesmi történik az emberrel,

nincs idő gondolkodni,
nincs idő imádkozni.

Agyam automata módra kapcsolt,

villámgyorsan lepergetve előttem
az életet, amelyet hátrahagyni készültem.

Hosszú percekig tartott, mire rájöttem,

hogy azok a maszkos emberek
nem azért jöttek, hogy megöljenek,

hanem mert valaki valahol
elrendelte a foglyul ejtésemet.

Az emberi mivoltom megsemmisítése
azon a napon kezdődött el.

Nem voltam több egy árucikknél.

Általában nem beszélek erről,

de szeretném megosztani önökkel
fogságom 317 napjának egyes emlékeit.

Egy föld alatti cellába zártak,

teljes sötétség,

23 órán és 45 percen át, minden egyes nap,

aztán jöttek az őrök, általában ketten.

Hoztak egy nagy darab kenyeret,

egy tál levest és egy gyertyát.

Az a gyertya 15 percig égett,

15 percnyi csodálatos fény,

aztán elvették, és én
visszatértem a sötétségbe.

Egy fémvezetékkel láncoltak az ágyamhoz.

Mindössze négy apró lépést tudtam tenni.

Mindig az ötödikről álmodtam.

Se TV, se rádió, se újság,
senki, akihez szólhattam volna.

Nem volt törölközőm, se szappan
se WC-papír,

csak két fémvödör, egy a víznek,
egy pedig WC-nek.

El tudják képzelni, hogy az álkivégzés
az őrök kedvelt időtöltése,

amikor szadisták vagy csak unatkoznak
vagy éppen részegek?

Nagyon lassan tönkreteszik
az ember idegeit.

Az elszigeteltséget és a sötétséget
különösen nehéz leírni.

Hogy jellemezze az ember a semmit?

Nincs szó a magánynak azon
mélységeire, ahol jártam

azon a hajszálvékony határon
a józan ész és az őrület között.

A sötétben néha képzeletben
dámajátékot játszottam.

A feketével kezdtem,

majd a fehérrel folytattam,

vissza a feketéhez, próbálva
kijátszani a másik oldalt.

Azóta nem játszom dámát.

Gyötörtek a gondolatok a családomról,
a kollégámról, Edikről, a testőrről.

Nem tudtam, mi lett vele.

Próbáltam nem gondolkodni,

próbáltam eltölteni az időt

mindenféle tornagyakorlattal ott helyben.

Próbáltam imádkozni,
próbáltam mindenféle memóriajátékot.

De a sötétség ugyanakkor képeket is szül,
és abnormális gondolatokat.

Elméd egyik fele azt akarja,
hogy állj ellen, üvölts, sírj,

de a másik fele utasít, hogy fogd be

és csak bírd ki.

Ez egy véget nem érő belső vita;
de nincs döntőbíró.

Egyszer az egyik őr odajött hozzám,
nagyon agresszív volt, és azt mondta:

"Ma térden állva fogsz könyörögni
a vacsorádért".

Nem voltam jó kedvemben,
így hát beszóltam neki.

Sértegettem az anyját,
sértegettem a felmenőit.

A következmény mérsékelt volt:
az ételt a WC-s vödrömbe dobta.

Másnap visszajött,
ugyanazzal a követeléssel.

Ugyanazt a választ kapta,

ami ugyanazt a következményt
vonta maga után.

Négy nappal később
az egész testem fájt.

Nem tudtam, hogy az éhezés ilyen
fájdalmas, amikor ilyen keveset kapsz.

Szóval, amikor az őrök lejöttek,

térdeltem.

Könyörögtem az ételért.

A megadás volt az egyetlen mód,
hogy túléljem a következő gyertyáig.

Elrablásom után

átszállítottak Észak-Oszétiából
Csecsenföldre.

Három napnyi lassú utazás, különböző
autók csomagtartóiban,

majd megérkezésemkor vallatni kezdett

egy Ruszlan nevű fickó, tizenegy napon át.

Mindig ugyanaz a rutin:

egy kicsit több fény, 45 perc.

Lejött hozzám a pincébe,

utasította az őröket,
hogy kötözzenek a székhez,

majd felhangosította a zenét.

Ezután kérdéseket üvöltött.

Ordított, összevert.

Megkímélem Önöket a részletektől.

Sok kérdés volt, amit nem értettem,

és volt néhány kérdés,
amit nem akartam érteni.

A kihallgatás időtartama
a kazetta hossza volt:

15 dal, 45 perc.

Mindig az utolsó dalra vágytam.

Egyszer, egyik éjjel a cellámban,
nem tudom mi volt az,

de gyereksírást hallottam a fejem fölül,

egy kisfiú, két- hároméves forma.

Léptek zaja, zsivaj, rohanó emberek.

Szóval másnap, mikor Ruszlan ismét eljött,

mielőtt még nekem szegezte volna
az első kérdést,

megkérdeztem: "Hogy van ma a fiad?
Jobban van már?"

Ez meglepetésként érte Ruszlant.

Dühöngött, hogy az őrök esetleg
kifecsegtek valamit

a magánéletéről.

Beszéltem neki a nem kormányzati
szervezetekről, amelyek helyi kórházaknak

gyógyszereket küldenek, amelyek talán
segíthetnének a fiának meggyógyulni.

Beszélgettünk az oktatásról,
beszélgettünk a családunkról.

Mesélt nekem a gyermekeiről.

Én is meséltem neki a lányaimról.

Aztán fegyverekről, autókról,
nőkről beszélt,

és nekem is fegyverekről, autókról
és nőkről kellett beszélnem.

És addig beszéltünk, amíg
le nem járt a kazetta.

Ruszlan volt a legkegyetlenebb ember,
akivel életemben találkoztam.

Többé nem ütött meg.

Többé nem tett fel kérdéseket.

Nem voltam többé portéka.

Két nappal később újból átszállítottak.

Ott az egyik őr odalépett hozzám,
igen közel -- elég szokatlan volt --,

és csendes, szelíd hangon azt mondta:

"Szeretném megköszönni

a támogatást, amit a szervezete
biztosított a családomnak,

amikor kitelepítettek minket
a közeli Dagesztánban."

Mégis mit válaszolhattam volna?

Nagyon fájt.
Mintha kést forgatnának bennem.

Heteken át gondolkodtam rajta,
próbáltam összeegyeztetni a jó okot,

amiért segítettünk annak a családnak

a zsoldoskatonával, akivé ő vált.

Fiatal volt és félénk.

Sose láttam az arcát.

Nyilván jót akart.

De abban a 15 másodpercben

megkérdőjeleztem miatta
mindent, amit tettünk,

minden áldozatot, amit hoztunk.

Azon is elgondolkodtam,
hogy ők hogyan látnak minket.

Addig azt feltételeztem,
tudják, miért vagyunk ott

és mi az, amit csinálunk.

Az ember nem feltételezheti ezt.

Hát, nem könnyű elmagyarázni,
miért csináljuk ezt,

még a közeli hozzátartozóinknak sem.

Nem vagyunk tökéletesek,
nem vagyunk felsőbbrendűek,

nem mi vagyunk a világ tűzoltói,

nem vagyunk szuperhősök,

nem vetünk véget háborúknak.

Tudjuk, hogy a humanitárius munka
nem helyettesíti a politikai megoldást.

Mégis csináljuk, mert
egyetlen élet is számít.

Néha ez minden, amit tehetsz --

egyetlen személy, egy család,
egy kis csoportnyi ember --,

és igenis, számít.

Ha cunami, földrengés
vagy tájfun történik,

mentőalakulatok érkeznek
a világ minden tájáról,

heteken át túlélők után kutatnak.

Miért? Ezt senki nem kérdőjelezi meg.

Minden élet számít,

vagyis inkább minden életnek
számítania kellene.

Ugyanez a helyzet velünk is,
amikor menekülteken segítünk,

embereken, akiket elűztek otthonaikból
a konfliktusok vagy éppen hontalanná váltak.

Tudom, hogy sok ember,

amikor elviselhetetlen
szenvedéssel találkozik,

tehetetlennek érzi magát,
és nem csinál semmit.

Nagy kár, hiszen olyan sokféleképpen
tudnának az emberek segíteni.

Minket nem állít meg ez az érzés.

Megtesszük, amit csak tudunk,
hogy segítséget nyújtsunk,

némi védelmet, vigaszt.

Muszáj.

Nem tehetünk másképp.

Ettől érezzük magunkat, nem is tudom,
egyszerűen csak embernek.

Ez egy kép rólam
a szabadulásom napján.

Hónapokkal a szabadulásom után találkoztam
az akkori francia miniszterelnökkel.

A második dolog, amit mondott, ez volt:

"Teljesen felelőtlen volt, hogy
az Észak-Kaukázusba ment.

El sem tudja képzelni, mennyi gondot
okozott ezzel nekünk."

Igen rövid találkozás volt.

(nevetés)

Szerintem a veszélyben embereknek
segíteni felelősségteljes dolog.

Abban a háborúban, amit nem igazán
akart senki sem megállítani,

és manapság sok ilyen van,

némi támogatást és védelmet
adni a rászorulóknak

nem csupán emberiességi cselekedet volt,

de igenis számított azoknak az embereknek.

Ő miért nem volt képes ezt megérteni?

Felelősségünk megpróbálni.

Talán már hallották ezt a
kifejezést: védelmi felelősség.

A végkimenetel számos dologtól függhet.

Talán el is bukunk, de van,
ami rosszabb, mint kudarcot vallani:

ha meg sem próbáljuk,
amikor megtehetnénk.

Hát, ha valaki erre az útra lép,
ha ilyesfajta munkát vállal,

az élete tele lesz boldogsággal
és szomorúsággal,

mert sokaknak nem tudunk segíteni,

sokakat nem tudunk megvédeni, sok
olyan ember van, akit nem mentettünk meg.

A kísérteteimnek hívom őket.

És amikor az ember közelről
látja a szenvedésüket,

ő maga is szenvedni fog tőle.

Sok fiatal humanitárius dolgozó

rengeteg keserűséggel megy
keresztül az első tapasztalatain.

Olyan helyzetekbe kerülnek,
ahol tanúi lesznek valaminek,

de képtelenek változtatni rajta.

Meg kell tanulniuk elfogadni ezt

és idővel pozitív energiává alakítani.

Nagyon nehéz.

Sokaknak nem sikerül,

de azoknak, akiknek igen, nincs
még egy ilyen munka a világon.

Az ember látja a változást,
amelyet naponta létrehoz.

A humanitárius dolgozók ismerik
a kockázatot, amelyet vállalnak

a konfliktus sújtotta területeken vagy
a konfliktus utáni környezetben,

mégis életünk, munkánk egyre
életveszélyesebbé válik,

és életünk szentsége elhalványul.

Tudják, hogy az ezredforduló óta

a humanitárius dolgozók elleni
támadások megháromszorozódtak?

2013-ban új rekord született.

155 munkatársat öltek meg,

171-et súlyosan megsebesítettek,

134-et elraboltak.

Oly sok széttört élet.

A 80-as évek végéig,
a szomáliai polgárháború kezdetéig

humanitárius dolgozók olykor
áldozatul estek.

Ezt nevezzük járulékos veszteségnek.

De korántsem mi voltunk
a támadások célpontjai.

Megváltozott a helyzet.

Nézzék meg ezt a képet.

Bagdad, 2003. augusztus:

24 munkatársat öltek meg.

Rég elmúltak azok a napok, amikor az ENSZ
kék zászlója vagy egy vörös kereszt

automatikusan megvédett minket.

Bűnszervezetek és bizonyos
politikai csoportok

szövetkeztek az elmúlt 20 évben,

és létrehozták ezeket a
hibrid szervezeteket,

amelyekkel nem tudunk kommunikálni.

A humanitárius alapelveket megsértik,
megkérdőjelezik és gyakran semmibe veszik,

de ami talán még fontosabb, felhagytunk
azzal, hogy igazságot szolgáltassunk.

Úgy tűnik, nincs semmi következménye

annak, ha humanitárius
dolgozókat támadnak meg.

Kiszabadulásom után azt mondták,
ne akarjak igazságot szolgáltatni.

"Semmi hasznod nem lesz belőle" ‒
ezt mondták nekem.

Ráadásul más kollégák életét
is veszélybe sodrod.

Évekbe telt, mire
láthattam, ahogy elítélnek

három embert, akiknek köze volt
az elrablásomhoz,

de ez a ritka kivétel.

Semmiféle igazságot nem szolgáltattak
azok ellen, akik humanitárius dolgozókat

öltek meg vagy raboltak el
Csecsenföldön 1995 és '99 között,

és ugyanez a helyzet az egész világon.

Ez elfogadhatatlan.

Ez megbocsáthatatlan.

A humanitárius dolgozók elleni támadások
háborús bűnök a nemzetközi jog szerint.

Ezeknek a bűnöknek nem lenne szabad
büntetlenül maradniuk.

Véget kell vetnünk ennek a
büntetlenségi ciklusnak.

Úgy kell tekintenünk, hogy a humanitárius
dolgozók elleni támadások

az emberiség ellen elkövetett támadások.

Ez nagyon feldühít.

Tudom, nagyon szerencsés vagyok azokhoz
a menekültekhez képest, akikért dolgozom.

Nem tudom, milyen látni, ahogy az egész
városomat lerombolják.

Nem tudom, milyen látni, amikor
a rokonaimat a szemem láttára lövik agyon.

Nem tudom, milyen elveszíteni
a saját országom védelmét.

Azt is tudom, hogy a többi fogolyhoz
képest is nagyon szerencsés vagyok.

Négy nappal az eseménydús szabadulásom
előtt négy túszt fejeztek le

néhány mérföldre attól a helytől,
ahol engem tartottak fogva.

Miért őket?

Miért lehetek én ma itt?

Nincs könnyű válasz.

Rengeteg támogatást
kaptam a szeretteimtől,

a kollégáimtól, a barátaimtól,
emberektől, akiket nem is ismertem.

Rengeteget segítettek az évek során,
hogy elő tudjak jönni a sötétségből.

Nem mindenki kapott ennyi törődést.

Hány munkatársam
oltotta ki a saját életét

egy traumatikus esemény után?

Kilencet ismertem közülük személyesen.

Hány munkatársam ment
keresztül egy nehéz váláson

egy traumatikus esemény után,

mert többé már nem tudtak semmit sem
elmagyarázni a házastársuknak.

Már nem is számolom.

Ára van az ilyesfajta életnek.

Oroszországban minden háborús emlékművön
ez a gyönyörű véset olvasható.

Így hangzik: (oroszul)

"Senkit nem feledünk,
semmit nem feledünk."

Én nem felejtem el az
elvesztett kollégáimat.

Semmit sem felejthetek el.

Önöket szólítom, hogy
emlékezzenek az odaadásukra

és követeljék, hogy minden
humanitárius dolgozó a világon

jobb védelmet kapjon.

Nem hagyhatjuk, hogy az a reménysugár,
amit a világba hoztak, kialudjon.

Megpróbáltatásaim után számos kollégám
megkérdezte: "De mégis miért folytatod?"

"Miért csinálod ezt a fajta munkát?"

"Miért kell visszatérned hozzá?"

A válaszom igen egyszerű volt:

ha kiléptem volna,

az azt jelentette volna, hogy
elrablóim győztek,

hogy elvették a lelkem

és az emberségem.

Köszönöm.

(taps)