Milyen érzés transznemű apának lenni

LB Hannahs nyíltan vall a tapasztalatairól genderqueer szülőként - és arról, hogy mindez mit taníthat nekünk hitelességről és képviseletről. "A hitelesség nem egyenlő a 'kényelemmel.' Hanem a mindennapok kényelmetlenségeinek a kezelése és legyőzése" - mondja Hannahs.

Egyik reggel lementem a boltba,

ahol így köszöntöttek:

"Jó reggelt, uram, segíthetek valamiben?"

Mire én: "Nem, köszönöm."

A dolgozó rám mosolygott és továbbállt.

Vettem egy Cheeriost
és elhagytam a boltot.

Majd áthajtottam
a helyi drive-in kávézóba.

Miután leadtam a rendelésem,
ezt hallottam a túloldalról:

"Köszönöm, asszonyom.
Hajtson tovább."

Kevesebb mint egy óra leforgása alatt

"uramnak" és "asszonyomnak" is néztek.

Az én szememben egyikőjük sem tévedett,

de nem volt igaza se.

Ez a cuki kis emberke
az én majdnem két éves Elliotom.

Igen, így van.

És ez alatt a két év alatt

az ő hatására gondoltam újra a világot

és hogy én ki vagyok benne.

Transznemű vagyok,
szülőként pedig "transzparent."

(Nevetés)

(Taps)

(Éljenzés)

(Taps)

Amint látják, az idei év témáját
szó szerint értettem.

(Nevetés)

Ilyen egy igazi apukás poén.

Pontosabban genderqueerként
azonosítom magam.

A genderqueert sokféleképpen
meg lehet élni,

de számomra azt jelenti,
hogy nem vagyok igazán se férfi, se nő.

A kettő között és néha
ezen a nemi kettősségen kívül vagyok.

És ezen a nemi kettősségen kívül

lehetek néha "uram" és "asszonyom" is

egy óra leforgása alatt,
hétköznapi dolgaim végezve,

mint a Cheerios-vétel.

De én itt, a kettő között
érzem magam legjobban.

Az, ahol egyszerre lehetek
uram és asszonyom

tűnik a legjobbnak
és leginkább hitelesnek.

De ez nem jelenti azt,
hogy ezek a párbeszédek nem kínosak.

Higgyék el, a kellemetlenség
apró bosszúságtól

fizikai veszélyig terjedhet.

Mint egyszer egy bárban,

mikor a biztonsági őr
megragadott a tarkómnál

és kitaszigált a női mosdóból.

De számomra a hitelesség
nem a kényelmeset jelenti.

Hanem a mindennapi élet
kellemetlenségeinek kezelését,

még akkor is, ha veszélyes.

De amíg transznemű tapasztalataim

nem ütköztek a szülői szereppel,

nem értettem, milyen mélyen
sebezhető vagyok,

s hogy ez hogyan gátol abban,
hogy a leginkább hiteles legyek.

Nos, a legtöbb szülőnek az,
ahogy a gyerek hívja őket

nem olyan dolog,
ami túl sok fejtörést okozna

a kultúrspecifikus szavakon

vagy a nem szerinti megszólításokon felül,
mint anya, anyuci, apa, apuci.

De számomra a kérdés, hogy ez a gyermek,

aki később tinédzserré, majd
igazi felnőtt emberré cseperedik

hogy fog szólítani egész életünkben,

egyszerre volt hihetetlenül
félelmetes és izgalmas.

Kilenc hónapig őrlődtem, mert
azt, hogy "anyának" szólítsanak

vagy hasonlónak, nem éreztem magaménak.

És akárhány verzióban
próbáltam az "anya" szót,

erőltetettnek és szörnyen
kényelmetlennek éreztem.

Tudom, hogy az "anya" vagy "anyu"
elfogadhatóbb lenne a legtöbb embernek.

Az, hogy valakinek két anyja van,
nem szenzáció,

főleg itt, ahol élünk.

Aztán új szavakkal próbálkoztam.

Mikor eljátszadoztam az "apa" szóval,
az jobban hangzott.

Jobban, de nem tökéletesen.

Olyan volt, mint egy új cipő,
ami nagyon tetszik,

de be kell törni, hogy hordhasd.

Tudtam, hogy nőként az az elgondolás,
hogy apának szólítsanak,

sokkal nehezebb lesz,
tele rengeteg kínos pillanattal.

Ám mielőtt észbe kaptam volna,

megszületett Elliot sírva,
mint a legtöbb baba,

és új szülői identitásom is létrejött.

Úgy döntöttem, apává válok,
és így nézünk szembe a világgal.

Na most a leggyakoribb dolog,
amikor emberekkel találkoztunk,

hogy "leanyukáznak."

És ennek a "leanyukázásnak"
sokféle kimenetele lehet,

amiket egy térképen lerajzolva
szeretnék szemléltetni.

(Nevetés)

Az első lehetőség az ignorálás,

hogy hagyom, hogy továbbra is
anyaként utaljanak rám,

ami másoknak nem kínos,

de számunkra nagyon is az.

Ez általában oda vezet,
hogy korlátozom velük a kapcsolatot.

Ez az egyik lehetőség.

A másik, hogy kijavítom őket

és olyasmit mondok,

hogy amúgy Elliot apja vagyok,
vagy Elliot apának hív.

És ilyenkor a következő
dolgok szoktak történni.

Az emberek elfogadják ezt,
és annyit mondanak: "Ó, oké."

Majd minden megy tovább.

Vagy sűrűn bocsánatot kérnek,

rosszul, kellemetlenül, bűnösnek
vagy furán érzik magukat.

De leggyakrabban az történik,
hogy teljesen összezavarodnak,

fürkészően végigmérnek
és ilyeneket mondanak:

"Szóval át akarod műttetni magad?

Férfivé akarsz válni?"

Vagy olyanokat, mint:

"Hogy lehet egy lány az apa?

Csak férfiak lehetnek apák."

Az első megoldás általában egyszerűbb.

A második pedig mindig hitelesebb.

Ezek a jelenetek mind
kellemetlenségekkel járnak,

a legjobb esetben is.

Ahogy telik az idő,
egyre könnyebben navigálok

eme komplikált térképen.

De még mindig kényelmetlen.

Nem fogok úgy tenni,

mintha profi lennék már,
attól nagyon távol vagyok.

Gyakran hagyom, hogy az
első opció lépjen életbe,

mert a második
túl nehéz vagy kockázatos.

Nem lehet biztosra venni,
mi lesz az emberek reakciója,

és biztosan akarom tudni,
hogy jók a szándékaik,

hogy az emberek jók.

De olyan világban élünk,
ahol valaki véleménye rólam

komoly fenyegetést jelenthet rám

vagy akár a családom
érzelmi-fizikai biztonságára.

Tehát mérlegelem a kockázatot

és néha a családom biztonsága
előrébb való az én hitelességemnél.

A rizikó ellenére tudom,

hogy amint Elliot öntudatra ébred
és megtanul beszélni,

ő fogja kijavítani az embereket.

Nem akarom ráaggatni
a félelmemet és bizonytalanságomat,

elfojtani a lelkét,
vagy hogy megkérdőjelezze a belső hangot.

Önállóságot, hitelességet
és sebezhetőséget kell mutatnom,

ami azzal jár, hogy a kellemetlen
helyzetekben, amikor anyának szólítanak,

felállok és azt mondom:
"Nem, apa vagyok.

Apukás poénokkal is tudom bizonyítani."

(Nevetés)

Rengeteg kellemetlen
pillanaton estem már át,

és néhány fájdalmason is.

De ez alatt a röpke két év alatt

voltak megerősítő és sorsfordító
pillanatok is az utam során apaként,

és a hitelesség felé vezető utamon.

Az első ultrahangvizsgálaton

meg szerettük volna tudni a baba nemét.

A szakorvos látta a női nemiszervet,
a felvételre ráírta, hogy "lány",

adott egy példányt a képből,
majd az utunkra bocsátott.

Megosztottuk a képet
a családunkkal, ahogy szokás,

és nem sokkal később megjelent
édesanyám egy teli táska

– nem túlzok –

ilyen nagy volt, telis-tele
rózsaszín ruhákkal és játékokkal.

Bosszús voltam, ahogy szembesültem
a sok rózsaszín holmival,

mert mint genderszakos,

megszámlálhatatlan órát töltöttem
erről tanítva workshopokon és órákon,

és azt gondoltam, igen jártas lettem
a nem társadalmi megítélésében,

és hogy a szexizmus hogyan
tárgyiasítja a nőiességet,

és hogy ez hogyan jelenik meg
expliciten és impliciten is.

De ez a helyzet, ez az undor,
amit egy táska rózsaszín cucc keltett,

kényszerített, hogy megvizsgáljam
az erősen nőies dolgok elutasítását

a gyermekem világában.

Rájöttem, hogy a szexizmust erősítem,

a normákat, amelyeket
problematikusnak tartok.

Nem számít, elvileg mennyire hittem
a nemi semlegességben,

a gyakorlatban a nőiesség hiánya
nem semlegesség, hanem férfiasság.

Ha a gyermekemre csak
zöldet, kéket és szürkét adok,

a külvilág nem azt gondolja,
hogy milyen cuki semleges nemű baba,

hanem hogy milyen cuki fiú.

Szóval a gender elméleti értelmezése
és szülői világom nagyot ütközött.

Igen, szeretném, ha a gyerekem különböző
színeket és játékokat tapasztalna.

Szeretném, ha kiegyensúlyozott
környezete lenne,

amit a maga módján fedez fel.

Direkt gendersemleges nevet
választottunk lánygyermekünknek.

De gendersemlegességre törekedni
könnyebb elméletben,

mint gyakorlatban.

Próbálkozásaim során,
hogy semlegességet teremtsek,

a férfiasságot akaratlanul
a nőiesség elé helyeztem.

Ahelyett, hogy elnyomnánk
vagy száműznénk a nőiességet életünkből,

együttesen törekszünk az ünneplésére.

Van rózsaszín is nálunk sok más mellett,

a cuki mellé jóképűt teszünk,

a csinos mellé erőset és az okosat,

és keményen dolgozunk, hogy
ne kössünk össze szavakat nemekkel.

Értékeljük a nőiességet és férfiasságot,

de közben erős kritikával is illetjük.

Megteszünk mindent, hogy Elliotot
ne korlátozzuk nemi szerepekkel.

És abban a reményben tesszük,

hogy egészséges és erős
kapcsolatot mutassunk a genderrel.

Ahogy Elliot számára fejlesztjük
a genderrel való egészséges viszonyt,

átgondoltam és -értékeltem,
hogyan engedtem a szexizmust

hatni saját identitásomra.

Elkezdtem átértékelni,
hogyan száműztem a nőiességet,

hogy egy egészségtelenül
férfias képnek feleljek meg,

és ezt nem akartam továbbörökíteni.

A magamon munkálkodás
az első opció elvetésével járt.

Nem ignorálhattam mindent folyton.

A másodikat kellett választanom.

Meg kellett barátkoznom
legkellemetlenebb részeimmel,

hogy rátaláljak leghitelesebb énemre.

El kellett fogadnom a testem,
minden kényelmetlen érzés ellenére.

Transzneműek között gyakori, hogy
kényelmetlenül érzik magukat a testükben,

és ez a diszkomfort a bénító
és az idegesítő között

bárhol mozoghat.

Megismerni a testem és
megtanulni benne élni transzneműként

életre szóló utazás.

Mindig küszködtem
azokkal a testrészeimmel,

amelyek nőiesnek mondhatók –

a mellemmel, csípőmmel, hangommal.

Meghoztam a hol nehéz,
hol könnyű döntést,

hogy nem szedek hormonokat
és nem műttetem át őket,

hogy férfiasabb legyek
a társadalom mércéje szerint.

És bár korántsem győztem le
az összes kényelmetlen érzést,

rájöttem, ha nem barátkozom meg ezekkel

és nem jutok közös nevezőre a testemmel,

a szexizmust, a transzfóbiát erősítem
és a testképzavart hirdetem.

Ha utálom a testem,

különösen a társadalom által
nőiesnek és nőinek ítélt részeket,

lehetséges, hogy korlátozom
a gyerekemet abban, hogyan tekintsen

a saját nőies és női testrészeire.

Ha utálom vagy rosszul érzem
magam a testemben,

hogy várjam, hogy ő majd szeresse az övét?

Könnyebb lenne az első opcióval élni,

ignorálni a gyerekem kérdését
a testemről vagy eltakarni magam,

de a másodikat kell választanom
minden egyes nap.

Szembe kell mennem a saját nézeteimmel,
arról, milyen egy apa teste.

Mindennap azon dolgozom,
hogy jobb legyek ebben a testben

és abban, ahogy kifejezem a nőiességet.

Úgyhogy többet beszélek erről,

felfedezem a kényelmetlenség mélységeit

és próbálom úgy megfogalmazni,
ahogy kényelmes.

A napi kényelmetlenség segít
önállóbbá és hitelesebbé válnom abban,

ahogy élek ebben a testben és genderben.

Igyekszem nem korlátozni magam.

Mutatni akarom:
egy apának is lehet csípője,

nem kell, hogy teljesen
lapos mellkasa legyen

vagy hogy tudjon szakállt növeszteni.

És ha már elég érett lesz,

beszélek vele arról,
min mentem végig a testemmel.

Szeretném, ha látná,
hogy értem el a hitelességet,

még ha be kell avatnom
a zűrös részekbe is.

Remek gyerekorvosunk van,

akivel jó kapcsolatot alakítottunk ki.

És mint tudjuk,
míg az orvos ugyanaz marad,

a nővérek és gyakornokok jönnek-mennek.

Amikor Elliot megszületett,
elvittük a gyerekorvoshoz,

és megismertük az első
nővért, nevezzük Sarahnak.

Már az elején elmondtuk neki,

hogy én leszek "apa",

a partnerem pedig "anya."

Sarah hamar túllépett ezen,

és a későbbi vizitek is simán mentek.

Kb. egy évvel később új beosztást kapott,

és egy új nővérrel kezdtünk
dolgozni – nevezzük Beckynek.

Nem folytunk bele az apatémába az elején,

és később sem jött fel,
amíg Sarah, az első nővér

be nem ugrott egyszer.

Sarah lelkes és kedves, köszönt
Elliotnak, nekem, a feleségemnek

és mikor Elliothoz beszélt,
olyasmit mondott,

hogy "Apánál van a játékod?"

A szemem sarkából láttam,

ahogy Becky a körbefordul a székén

és szúrósan néz Sarah felé.

Ahogy az orvossal kezdtünk beszélgetni,

láttam, hogy Sarah és Becky
interakciója kb. így folytatódott:

Becky nemlegesen rázta a fejét
és az "anya" szót tátogta.

Sarah is rázta a fejét és
azt tátogta, hogy "nem, apa."

(Nevetés)

Kínos, ugye?

Ez oda-vissza ment párszor néma csendben,

amíg el nem jöttünk.

Ez a közjáték nagyon megmaradt bennem.

Sarah választhatta volna az első opciót,

ignorálva Beckyt, hagyva,
hogy anyának szólítson.

Egyszerűbb lett volna neki.

Átruházhatta volna rám a felelősséget,
vagy csendben maradhatott volna,

de ő a második opciót választotta.

Szembement a feltevésekkel
és megerősítette létezésem.

Bizonyította, hogy olyasvalaki, mint én,

igazából lehet apa is.

Apró, ám jelentőségteljes módon

kiállt értem, a hitelességemért
és a családomért.

Sajnos olyan világban élünk,
amely nem fogadja el a transzneműeket

és a transzneműek másságát úgy általában.

Remélem, mikor lehetőségünk adódik,

hogy kiálljunk valakiért,

cselekedni fogunk, mint Sarah,
még ha kockázatos is.

Vannak napok, mikor queer apának lenni
túl kockázatosnak tűnik.

Nehéz volt meghozni a döntést,
hogy apa legyek.

Biztos vagyok benne,
hogy ez lesz a legnehezebb,

ám legértékesebb tapasztalat az életemben.

A nehézség ellenére minden nap
érzem, hogy 100%-ig megéri.

Minden nap megerősítem
az Elliotnak tett ígéretem,

és ugyanazt ígérem saját magamnak.

Hogy szeressem őt és magamat

megbocsátóan és együttérzően,

nagy szeretettel és nagylelkűen.

Hogy adjak teret a fejlődésnek,
hogy kitörjek a kényelemből

egy értelmes élet
elérésének reményében.

Tudja az eszem és a szívem is,

hogy kemény, fájdalmas és
kellemetlen napok előtt állok.

Az eszem és a szívem is tudja,

hogy ez mind egy gazdagabb,
hitelesebb élethez vezet,

amire megbánás nélkül
nézhetek majd vissza.

Köszönöm.

(Taps)