Ezért küzdhetnek depresszióval, szorongással

Ebben a megindító, cselekvésre felszólító előadásban az újságíró Johann Hari a világ szakértőinek a depresszió és szorongás okairól alkotott legújabb megközelítését osztja meg a hallgatókkal – néhány izgalmas, újonnan felbukkanó megoldással együtt. "Ha depressziósak vagy idegesek, nem gyengék és nem bolondok – hanem emberek, kielégítetlen szükségletekkel" – állítja Hari.

Hosszú ideje nyomasztott két rejtély.

Nem értettem őket,

és hogy őszinte legyek,
féltem is a mélyükre ásni.

Az egyik, hogy egész életemben –

40 éves vagyok –

évről évre nőtt a depressziós
és szorongásos esetek száma

Amerikában, Nagy-Britanniában

és az egész nyugati világban.

Meg akartam érteni, miért.

Miért történik ez velünk?

Miért van az, hogy évről évre

egyre több embernek esik nehezére,
hogy átvészelje a napot?

Egy sokkal személyesebb talány
okán is meg akartam érteni ezt.

Mikor kamasz voltam, emlékszem,

azt magyaráztam az orvosomnak,

hogy úgy érzem, kiárad belőlem a fájdalom.

Képtelen voltam kontrollálni.

Nem értettem az okát.

Eléggé szégyelltem magam.

Az orvosom mesélt valamit,

ma már tudom, hogy jó szándékkal,

ám meglehetősen leegyszerűsítve,

nem teljesen tévesen.

Azt mondta: "Tudjuk, miért
alakul ki az embereknél.

Néhány embernél egyszerűen felborul
a kémiai egyensúly az agyban –

te is ide tartozol.

Csak némi gyógyszert kell kapnod,

így a kémiai egyensúly helyreáll."

Elkezdtem gyógyszert –
Paxilt, Seroxatot – szedni,

ezek ugyanazok, csak eltérő
néven futnak országonként.

Sokkal jobban éreztem magam,
igazán feldobódtam.

Ám nem sokkal később
a fájdalom érzése visszatért,

így egyre nagyobb adagokat kaptam,

egészen a legálisan adható,
maximális dózisig,

amelyet 13 éven át szedtem.

A 13 évből jó pár alatt, és az utolsó
években szinte folyamatosan

még mindig fájdalomban éltem.

Elkezdtem kérdezgetni
magam: "Mi folyik itt?

Megteszel mindent,

amit a társadalmat
jellemző történet előír –

miért érzed magad mégis így?"

Hogy leássak e két rejtély mélyére

és egy könyvig, amit írtam,

végül utazgatni kezdtem a világban,

több mint 60 000 kilométert.

Le akartam ülni a világ
vezető specialistáival

beszélgetni a depresszió
és szorongás okairól,

és elsősorban, hogy mi ezekre a megoldás,

olyanokkal, akik voltak
depressziósak, szorongtak,

és kijöttek belőle bármilyen módon.

Rengeteget tanultam

a bámulatos emberektől,
akiket útközben ismertem meg.

Ám úgy hiszem, a lényeg ebből az volt,

hogy mostanáig a depresszió és szorongás

kilenc okára létezik
tudományos bizonyíték.

Kettő ezek közül valóban
biológiai eredetű.

Génjeik érzékenyebbé tehetik
önöket az ilyen problémákra,

bár nem határozzák meg a sorsukat.

Ha depressziósak, az agyban
valódi változások mehetnek végbe,

amelyek megnehezítik a gyógyulást.

Ám a legtöbb faktor,

amely bizonyíthatóan
depressziót és szorongást okoz,

nem biológiai eredetű.

Ezek az életmódunkra jellemző tényezők.

Ha egyszer megértjük őket,

új megoldások egész sora tárul fel,

melyek elérhetőek kellene legyenek

a kémiai kedélyjavítók mellett.

Például, ha magányosak,

valószínűbb, hogy depresszióba esnek.

Ha a munkában nincs ráhatásuk
a saját tevékenységükre,

csak azt teszik, amit mondanak maguknak,

valószínűbb, hogy depresszióba esnek.

Ha igazán ritkán
mozdulnak ki a való világba,

valószínűbb, hogy depresszióba esnek.

Megtudtam valamit,
ami pedig egyformán jellemző

a depresszió és a szorongás sok okára.

Nem mindre, de sokra közülük.

Itt mind tisztában vannak vele,

hogy vannak természetes
fizikai szükségleteik, ugye?

Nyilvánvalóan.

Szükségük van élelemre, vízre,

menedékre, tiszta levegőre,

amelyektől, ha megfosztanám önöket,

igazán gyorsan nagy bajba kerülnének.

Ám ugyanakkor

minden emberi lénynek vannak
természetes pszichológiai szükségletei.

Érezniük kell, hogy tartoznak valahova.

Érezniük kell, hogy az életüknek
van jelentése és célja.

Érezniük kell, hogy mások
látják és értékelik önöket.

Érezniük kell, hogy értelmes
jövő áll önök előtt.

Sok mindenben jó a civilizáció,
amit építettünk.

Sok minden jobb, mint a múltban volt –

örülök, hogy ma élhetek.

ám egyre kevésbé törődünk

ezekkel a mély, alapvető
pszichológiai igényekkel.

Nem egyedül erről van szó,
ám szerintem ez a fő oka annak,

hogy a válság egyre nagyobb méreteket ölt.

Úgy találtam, ezt nagyon nehéz megérteni.

Küzdöttem azzal, hogy úgy
gondoljak a depressziómra,

mint aminek sok oka van,
köztük az életmódunk,

ahelyett, hogy ez csak
egy probléma az agyamban.

Akkor kezdtek igazán
helyükre kerülni a dolgok,

amikor egy nap egy dél-afrikai
pszichiáterrel készítettem interjút,

bizonyos Dr. Derek Summerfielddel.

Nagyszerű ember.

Dr. Summerfield 2001-ben
Kambodzsában járt,

amikor először mutattak be az ott élőknek

antidepresszánsokat.

A helyi, kambodzsai orvosok
még sosem hallottak ezekről a szerekről.

Csak értetlenül álltak, mik ezek.

Ő elmagyarázta nekik, mire azt felelték:

"Nincs rájuk szükségünk,
már vannak antidepresszánsaink."

Mire visszakérdezett: "Hogy értik?"

Azt hitte, valamiféle növényi
eredetű orvosságról van szó,

mint az orbáncfű, a páfrányfenyő, ilyesmi.

Ahelyett elmeséltek neki egy történetet.

Volt egy farmer a közösségükben,
aki a rizsföldön dolgozott.

Egy napon rálépett egy aknára,

amely az USA-val vívott háború
maradványa volt,

és elveszítette a lábát.

Kapott műlábat,

majd kis idő múlva visszament
dolgozni a rizsföldekre.

Ám úgy tűnt, művégtaggal
nagyon fájdalmas a víz alatti munka,

és úgy hiszem, elég nyomasztó
lehetett visszamenni oda,

ahol előtte elvesztette a lábát.

A férfi egész nap sírt,

nem kelt ki az ágyból,

a klasszikus depresszió
minden tünetét produkálta.

A kambodzsai orvos erre:

"Ekkor adtuk neki a kedélyjavítót."

Dr. Summerfield
azt kérdezte: "Mi volt az?"

Elmagyarázták, hogy elmentek
hozzá, és ott ültek mellette.

Meghallgatták.

Rájöttek, hogy van értelme a fájdalmának –

ő nehezen értette meg
a depressziós fájdalom közepette,

de valójában az életében jelenlévő,
teljesen érthető okok váltották ki.

Az orvosok egyike, miután beszélt
a közösség tagjaival, rájött,

ha szereznek a férfinak egy tehenet,

lehet belőle tehenész,

kikerül abból a helyzetből,
ami annyira felzaklatja,

nem kell kimennie a rizsföldekre.

Vettek neki egy tehenet.

Néhány héten belül a férfi nem sírt többé,

egy hónap múlva elmúlt a depressziója.

Azt mondták Dr. Summerfieldnek:

"Látja, doktor, az a tehén
antidepresszáns volt,

erre gondolt, ugye?"

(Nevetés)

(Taps)

Ha önöknek is azt tanították
a depresszióról, mint nekem,

és a legtöbbjüknek itt igen,

ez rossz viccnek tűnik, ugye?

"Elmentem orvoshoz antidepresszánsért,

és egy tehenet kaptam." (Nevetés)

Ám ez alapján az egyedi,
nem tudományos anekdota alapján

azok a kambodzsai orvosok
ösztönösen tudták,

mi az, amit a világ
vezető orvosi testülete,

az Egészségügyi Világszervezet

évek óta próbál a tudomásunkra hozni

a legjobb tudományos bizonyítékok alapján.

Ha depressziósak,

idegesek,

nem gyengék és nem bolondok,

és mindent figyelembe véve,
nem is gépek törött alkatrészekkel.

Emberek, kielégítetlen szükségletekkel.

Legalább ilyen fontos az is,
amiről azok a kambodzsai orvosok

és az Egészségügyi Világszervezet
nem beszél.

Nem mondták a farmernek:

"Hé, haver, össze kell szedd magad.

Neked kell rájönnöd,
mi a baj, és megoldanod azt."

Pont ellenkezőleg, azt mondták:

"Itt vagyunk, hogy csapatként
összedolgozzunk,

így együtt rájöhetünk,
mi a gond, hogyan hozzuk helyre."

Minden depressziósnak erre van szüksége,

és minden depressziós ezt érdemli.

Ezért jelentette ki néhány
évvel ezelőtt, 2017-ben,

az egészségügyi világnapra írt beszédében

az ENSZ egyik vezető orvosa,

hogy kevesebbet kell beszéljünk
a kémiai egyensúlyzavarról,

és többet az életmódunkra
jellemző egyensúlyzavarról.

Néha a gyógyszer igazi megkönnyebbülés –

nekem is segített egy ideig –,

ám pont, mert a probléma
a géneknél mélyebben gyökerezik,

a megoldásért is mélyebbre kell hatolni.

Amikor ezt először felfedeztem,

emlékszem, azon gondolkodtam:

"Rendben, láttam minden
tudományos bizonyítékot,

rengeteg tanulmányt olvastam,

rengeteg szakértővel beszéltem,
akik erről magyaráztak",

ám tovább járt az agyam:
"Hogyan tehetnénk ezt?"

A dolgok, amiktől depressziósak leszünk,

többnyire sokkal összetettebbek,

mint a kambodzsai farmeré.

Hol kezdjük ezzel a megközelítéssel?

Aztán mialatt azért utaztam,
hogy összehozhassam a könyvem,

a világ minden táján

találkoztam olyanokkal,
akik pontosan ezt tették,

Sydney-től San Franciscón át

São Paulóig.

Találkoztam emberekkel, akik megértették

a depresszió és szorongás mélyebb okait,

és együttesen próbálták megoldani azt.

Nyilvánvalóan nem mesélhetek
az összes csodás emberről,

akit megismertem, akiről írtam,

sem pedig a depresszió és szorongás
kilenc okáról, amelyeket megismertem,

mert nem tarthatok 10 órás TED-előadást –

a szervezőknél panaszt tehetnek.

Ám két okot szeretnék kiemelni,

velük együtt a két megoldást
is rájuk, ha nem bánják.

Íme az első:

a miénk az emberiség történelmének
legmagányosabb társadalma.

Nemrégiben egy felmérés során
azt kérdezték amerikaiaktól,

úgy érzik-e, hogy többé már
senkihez nem állnak közel.

A megkérdezettek 39 százaléka
úgy nyilatkozott, ez a leírás illik rá:

"Már senkihez se áll közel."

Nemzetközi szinten vizsgálva
a magányosságot

Anglia és Európa többi része
ott áll Amerika mögött,

ha valaki nagyon elbízná magát.

(Nevetés)

Sokat beszélgettem erről

a magány világszinten is
vezető szakértőjével,

a fantasztikus John Cacioppo professzorral

Chicagóban,

és sokat gondolkodtam egy,
a munkájában feltett kérdésről.

Cacioppo professzor azt kérdezte:

"Miért létezünk?

Miért vagyunk itt, miért vagyunk életben?"

Az egyik fő ok,

hogy az afrikai szavannán élő őseink

igazán jók voltak valamiben.

Sokszor nem voltak nagyobbak,
mint az állatok, amiket elejtettek,

sokszor nem voltak gyorsabbak se,
mint az állatok, amiket elejtettek,

ám sokkal jobbak voltak abban,

hogy csoportokba verődjenek
és együttműködjenek.

Fajként ez volt a szuperképességünk –

hogy csoportokba gyűltünk,

ahogy a méhrajok is
kifejlődtek az idők során,

úgy az emberek is törzsekbe tömörültek.

Most pedig mi vagyunk az első emberek,

akik felbontják törzseiket.

Ettől viszont szörnyen érezzük magunkat.

Ám ennek nem kell így lennie.

A könyvem – és tulajdonképp
az életem – egyik hőse

egy Sam Everington nevű orvos.

Kelet-London egy
szegény részében praktizál,

ahol én is éltem sok éven át.

Sam nem érezte jól magát:

sok beteg kereste fel
szörnyű depresszióval és szorongással.

Hozzám hasonlóan ő sem ellenzi
a kémiai kedélyjavítókat,

úgy tartja, enyhülést
hoznak néhány betegnek.

De két dolgot tapasztalt.

Először is, a saját szülei is sokat
szorongtak, szenvedtek depressziótól

teljesen érthető okokból,
mint amilyen a magányosság.

Másodszor, bár a gyógyszerek
enyhülést adtak néhány embernek,

sok embernél nem oldották meg a problémát.

A mélyben rejlő problémát.

Egy nap Sam új megközelítés
kipróbálása mellett döntött.

Egy nő látogatott el a rendelőjébe,

bizonyos Lisa Cunningham –

később megismerkedtem Lisával.

Lisa hét éve élt az otthonába zárkózva,

bénultan a depressziótól és szorongástól.

Amikor elment Sam rendelőjébe,
azt mondták neki: "Ne aggódjon,

gyógyszereket adunk magának,

ám valami mást is felírunk.

Előírjuk magának, hogy kétszer
egy héten jöjjön el a rendelőbe,

találkozzon más depressziós,
szorongással küzdő beteggel,

nem azért hogy arról beszéljen,
milyen rosszul van,

hanem hogy kitaláljanak valami értelmeset,
amit mind együtt csinálhatnak,

így nem lesz egyedül, s az életét
se fogja értelmetlennek érezni."

Amikor a csoport először találkozott,

Lisa szó szerint hányt, úgy szorongott,

annyira stresszelte a helyzet.

Ám az emberek megölelték,
a csoport beszélgetni kezdett arról,

hogy mit csinálhatnának.

Hozzám hasonló városi,
kelet-londoni emberek,

fogalmuk sem volt a kertészkedésről.

Azt mondták: "Miért nem kertészkedünk?"

Volt egy terület az orvosi irodák mögött,

egy bozótos.

"Miért nem alakítjuk kertté?"

Elkezdtek könyveket kivenni a könyvtárból,

YouTube-videókat nézni.

Elkezdték a földet túrni.

Elkezdték kitanulni az évszakokat.

Rengeteg a bizonyíték rá,

hogy a természetnek való kitettség

nagyon erős kedélyjavító hatással bír.

Ám ennél valami sokkal
fontosabb is történt.

Elkezdtek törzsbe rendeződni.

Elkezdtek csoporttá alakulni.

Törődni kezdtek egymással.

Ha egyikük nem jelent meg,

a többiek megkeresték, hogy rendben van-e.

Ez segített nekik rájönni,
mi aggasztotta őket aznap.

Ahogy Lisa fogalmazott:

"Ahogy a csoport kivirult,

mi is kivirultunk."

E megközelítésben társaságot írunk elő,

és mindenfelé terjed Európában.

Egyre több adat áll rendelkezésre,

amely bizonyítja a depresszió és szorongás

igazi és jelentőségteljes csökkenését.

Egy nap, emlékszem, a kertben álltam,

amelyet Lisa és egykor
depressziós barátai építettek –

igazán szép kert –,

és volt ez a gondolatom,

nagymértékben egy bizonyos professzor,
az ausztrál Hugh Mackay inspirálta.

Gyakran eszembe jutott, mit mondunk
ebben a kultúrában az embereknek,

ha lehangoltak – biztos, hogy
itt is mindenki mondta, én is –,

azt mondjuk: "Csak légy
magad, légy önmagad."

Közben valójában rájöttünk,
hogy ezt kellene mondjuk:

"Ne légy magad.

Ne légy önmagad.

Legyünk magunk, legyünk mi,

egy csoport tagjai."

(Taps)

Ezeknek a problémáknak
a megoldása nem abban rejlik,

hogy egyre több
erőforrásukat használják fel,

mint elszigetelt egyén –

részben ez vezetett ehhez a krízishez.

Hanem, hogy valami önmaguknál
nagyobbhoz kapcsolódnak.

Ez igazán kapcsolódik a depresszió
és szorongás egy másik okához,

amiről beszélni szeretnék.

Mindenki tudja, hogy ócska gyorskaják
uralják az étrendünket,

ami testi bántalmakat okoz.

Nem felsőbbrendűséggel mondom ezt,

tényleg a McDonald'stól
jöttem beszédet mondani.

Láttam, mind ették azt az egészséges
TED-reggelit – én nemet mondtam rá.

Ám ahogy a ócska gyorskaja eluralta
az étrendünket és megbetegített minket,

úgy egyfajta ócska értékrend
uralkodott el az elménken is,

lelki betegségekhez vezetve.

Évezredeken át mondták a filozófusok,

ha azt hiszik, hogy az élet a pénzről,
a státuszról és kérkedésről szól,

vacakul fogják érezni magukat.

Ez nem egy pontos Schopenhauer idézet,

de ez a lényege annak, amit mondott.

Ám különös módon ezt
szinte alig vizsgálták tudományos szemmel

egy igazán különleges ember előtt,
akit én is ismerek: ő Tim Kasser,

professzor az illinoisi Knox College-ben,

aki már harminc éve kutatja a témát.

A kutatása néhány igen
fontos megállapítást tesz.

Először is, minél jobban elhiszik,

hogy a kiút a szomorúságból
megvehető és lejátszható,

át, egy jobb életbe,

annál valószínűbb,
hogy lehangoltak és szorongóak lesznek.

Másodszor társadalomként

egyre jobban irányítanak
minket ezek az elképzelések.

Egész életemben roskadoztam

a reklámok, az Instagram
és az ehhez hasonlók súlya alatt.

Ahogy erről gondolkodtam, rájöttem:

mintha ezzel etetnének minket
születésünktől, egyfajta KFC az elmének.

Megtanították, hogy a boldogságot
mindenféle rossz helyen keressük,

és ahogy az ócska gyorskaja
nem megfelelő tápértékű,

sőt rosszul érzik magukat tőle,

az ócska értékrend sem elégíti ki
pszichológiai szükségleteiket,

és megfosztja önöket egy jó élettől.

Ám amikor először találkoztam
Kasser professzorral,

és hallottam tőle minderről,

érzelmek kavalkádja öntött el.

Egyrészről igazán nehéznek tűnt.

A saját példámból láttam, milyen
gyakran próbáltam valami hivalkodó,

külső dologgal gyógyítani magam,
ha erőt vett rajtam a lehangoltság.

Megértettem, miért nem működött.

Az is eszembe jutott, hogy ez
tulajdonképpen nyilvánvaló, nem?

Majdnem banális, nem?

Ha azt mondanám önöknek,

egyikük sem fog a halálos ágyán hazudni,

és a sok megvett cipőre
vagy újratweetelésekre gondolni,

hanem a szerelem pillanataira,

az életük jelentésére és kapcsolataikra.

Ez szinte klisének tűnhet.

Ahogy beszélgettünk, kérdeztem Kassert:

"Miért érzem ezt a különös kettősséget?"

Azt mondta: "Valamilyen szinten
mind tisztában vagyunk ezzel.

Ám ebben a kultúrában
nem ezek szerint élünk."

Túl jól ismerjük őket, klisékké váltak,

de nem ezek szerint élünk.

Azt kérdezgettem, miért ismernénk
ennyire behatóan valamit,

ha aztán mégsem élünk úgy?

Egy idő után Kasser professzor azt mondta:

"Mert egy gépezetben élünk,
amit arra terveztek,

hogy figyelmen kívül hagyjuk,
ami az életben fontos."

Ezen komolyan elgondolkodtam.

"Mert egy gépezetben élünk,
amit arra terveztek,

hogy figyelmen kívül hagyjuk,
ami az életben fontos."

Kasser professzor rá akart jönni,
meg tudjuk-e törni a gépezetet.

Rengeteg kutatást végzett;

mesélek egy példáról,

és arra biztatok mindenkit itt,
próbálja ki a barátaival és családjával.

Több alkalommal összejöttünk
egy Nathan Dungan nevű sráccal

és kamaszok és felnőttek
alkotta csoportjával.

A csoport egyik lényege az volt,

hogy fel kellett idézniük
az életük egy pillanatát,

amelynek volt értelme, jelentése.

Ez mindenkinek mást jelentett.

Pár embernek ez a zenélés volt,
másoknak az írás vagy segítségnyújtás –

gondolom, itt is mindenki
ki tud találni valamit, ugye?

A csoport másik lényege az volt,
hogy feltegyék a kérdést:

"Hogyan tudnánk az életünket
még inkább a jelentőségteljes

és céllal bíró pillanatoknak szentelni,

és kevésbé annak,
hogy felesleges szemetet vegyünk,

képet posztoljunk róla a neten,
hogy mások azt mondják:

'Istenem, irigykedem!"

Csak a találkozók révén rájöttek,

hogy ez az egész hasonlít

az Anonim Alkoholisták gyűlésére,
csak fogyasztóknak, ugye?

Azzal, hogy így összejöttek,
megfogalmazták ezt az értékrendet,

cselekvésre határozták el magukat,
és keresték a másikat,

jelentős változáson
esett át az értékrendjük.

Elmozdította őket ettől
a depresszió generálta üzenetáradattól,

amely rossz helyeken
keresteti velünk a boldogságot,

egy sokkal jelentőségteljesebb,
táplálóbb értékrend felé,

amely kivezet minket a depresszióból.

Ám hiába láttam és írtam sok megoldásról,

még többről is, amelyekről itt
nincs lehetőségem beszélni,

továbbra is töprengtem,

tudják: miért tartott
ilyen soká megvilágosodni?

Mert ha elmagyarázzuk ezeket –

néhány bonyolultabb, de nem mind –,

ha elmagyarázzuk őket
másoknak, nem agysebészet, ugye?

Bizonyos szinten
már tisztában vagyunk velük.

Miért olyan nehéz mégis megérteni?

Sok oka van szerintem.

Úgy gondolom, az egyik,
hogy változtatnunk kell azon,

hogyan értelmezzük a depresszió
és a szorongás valódi mibenlétét.

Mindkettőhöz járulnak

valódi biológiai tényezők.

Ám ha hagyjuk, hogy a biológia
uralja a képet,

ahogy sokáig én is tettem,

ahogy a kultúránk tette
többnyire egész életemben,

amit hallgatólagosan mondunk,
még ha sokaknak nem is áll szándékában,

de amit hallgatólagosan
mondunk az embereknek:

"A fájdalmad semmit nem jelent.

Hibásan működsz.

Mint egy szoftverhiba,

csak egy kábelezési hiba a fejedben."

Ám én éppen csak elkezdtem
megváltoztatni az életem,

amikor rájöttem, hogy a depresszió
nem működési hiba.

Hanem egy jel.

A depressziójuk egy jel.

Jelez valamit.

(Taps)

Okkal érezzük magunkat így,

és a depressziós fájdalomban
nehéz az okokat meglátni –

ezt személyes okokból nagyon jól megértem.

Ám megfelelő segítséggel
megérthetjük e problémákat,

és közösen meg is oldhatjuk őket.

Hogy ezt tegyük,

a legelső lépés,

ne támadjuk e jeleket azzal,

hogy a gyengeség, az őrület jelének,
vagy genetikának nevezzük őket,

kivéve egy kisszámú ember esetét.

El kell kezdenünk odafigyelni e jelekre,

mert olyasmit mondanak,
amit valóban hallanunk kell.

Csak ha igazán odafigyelünk e jelekre,

tiszteletben tartjuk, megbecsüljük őket,

csak akkor kezdjük el meglátni

a felszabadító, tápláló,
mélyben rejlő megoldásokat,

A "teheneket", amik körülöttünk vannak.

Köszönöm.

(Taps)