Peter Eigen: Hogyan fedjük fel a korrupciót?

Néhány, a világ érthetetlen társadalmi problémái közül -- mondja Peter Eigen -- visszavezethető a rendszeres, mindenre kiterjedő kormányzati korrupcióra, amelyet a globális cégek támogatnak. A TEDxBerlinen Eigen arról a szenzációs ellentámadásról mesél, amelyet nonprofit szervezete, a Transparency International vezetett.

A korrupcióról fogok beszélni,

de szeretnék egymás mellé állítani

két különböző dolgot.

Az egyik a nagy, globális gazdaság,

a nagy, globalizált gazdaság

a másik pedig a kicsi, és nagyon korlátozott

kapacitása hagyományos kormányainknak

és nemzetközi intézményeiknek,

hogy kormányozzák, formázzák ezt a gazdaságot.

Mert ott van ez az aszimmetria,

amely tulajdonképpen létrehozza

a kudarcos kormányzást.

Kormányzási kudarcot számos területen:

a korrupció és környezetpusztítás területén,

a nők és gyermekek kihasználása területén,

az éghajlatváltozás területén,

valamennyi területen, ahol valóban szükségünk van

arra, hogy visszahelyezzük

a politika elsőbbségét

a gazdaságba,

amely egy világméretű arénában működik.

És én azt hiszem, hogy a korrupció,

és a korrupció elleni küzdelem,

és a korrupció hatása

talán az egyik legérdekesebb mód arra,

hogy bemutassa, mire gondolok

ezzel a kudarcos kormányzással.

Hadd mondjam el a saját tapasztalatomat!

Igazgatója voltam

a Világbank kelet-afrikai irodájának,

Nairobiban.

Akkor vettem észre,

hogy a korrupció, hogy a hatalmas korrupció,

a szisztematikus korrupció

aláássa minden igyekezetünket.

És ezért elkezdtem

nemcsak megpróbálni megvédeni

a Világbank munkáját,

saját projektjeinket, saját programjainkat

a korrupció ellen,

hanem általában, azt gondoltam: "Szükségünk van egy olyan rendszerre,

ami védelmet nyújt az embereknek

a világnak ezen a részén

a korrupció pusztításaitól."

És amint elkezdtem ezen dolgozni,

kaptam egy feljegyzést a Világbanktól,

a jogi osztálytól először,

amelyben azt mondták: "Ezt nem teheti meg!

Ön beavatkozik a partner országaink belügyeibe.

Ezt tiltja a Világbank chartája,

így szeretném ha abbahagyná, amit csinál."

Közben elnököltem

adományozói értekezleteken például,

amelyeken a különböző adományozók,

és sokan szerettek Nairobiban lenni --

igaz, hogy ez az egyik

legveszélyesebb város a világon,

de szerettek ott lenni, mert a többi város

még kevésbé kényelmes.

És ezeken az adományozói találkozókon észrevettem,

hogy sokszor a legrosszabb projektek közül --

amelyeket előterjesztettek

az ügyfeleink, a kormányok,

a támogatók,

sokuk az északi beszállítók

képviseletében --,

hogy a legrosszabb projektek

valósultak meg először.

Hadd mondjak egy példát:

egy hatalmas erőmű projekt,

300 millió dollár,

amit a kellős közepébe építenek

az egyik legsebezhetőbb, és az egyik legszebb

területén Kenya nyugati részének.

És mindannyian azonnal észrevettük,

hogy ez a projekt nem járt gazdasági előnyökkel:

Nem volt ügyfél; senki sem venné meg a villamos energiát,

senki sem volt érdekelt öntözési projektekben.

Éppen ellenkezőleg: tudtuk, hogy ez a projekt

tönkretenné a környezetet.

Tönkretenné a folyó menti erdőket,

amely alapját képezte

a nomád csoportok fennmaradásának,

ezen a területen a szamburuknak és a turkanáknak.

Tehát mindenki tudta, hogy ez nem egy haszontalan projekt,

ez egy abszolút káros, szörnyű projekt --

nem beszélve az ország jövőbeli eladósodottságáról,

ezért a több százmillió dollárért,

és a szűkös gazdasági források

elszipkázásáról,

a sokkal fontosabb tevékenységek elől,

mint az iskolák, a kórházak, és így tovább.

És bár mindannyian elutasítottuk ezt a projektet,

az adományozók egyike sem volt hajlandó

a nevét adni hozzá, mégis ez volt

az első projekt aminek meg kellett valósulnia.

A jó projektek amiket mi, mint támogató közösség

a szárnyaink alá vettünk,

évekbe telt végrehajtani, tudják,

túl sok tanulmány kellett hozzájuk,

és nagyon gyakran nem sikerültek.

De ezek a rossz projektek,

amelyek abszolút károsak -- a gazdaságra

sok nemzedéken át, a környezetre,

több ezer családra akiket át kellett telepíteni --

hirtelen lettek összerakva,

konzorciumok által amik bankokból,

beszállító ügynökségekből,

biztosítási ügynökségekből álltak --

mint Németországban a Hermes, és így tovább --

és nagyon, nagyon gyorsan jöttek vissza,

egy szentségtelen szövetség által hajtva

ami az országos hatalommal bíró elit

között és az északi

beszállítók között jött létre.

Nos, ezek a beszállítók

a mi nagy cégeink voltak.

Ők voltak a szereplői ennek a globális piacnak,

amit az elején említettem.

Ők voltak ennek a világnak a Siemensei

Franciaországból, az Egyesült Királyságból, Japánból,

Kanadából, Németországból,

és szisztematikusan hajtotta őket

a rendszerszintű, széleskörű korrupció.

Itt nem beszélünk holmi

50.000 dollárról,

vagy 100.000 dollárról, vagy egymillió dollárról.

Hanem 10 millió, 20 millió dollárról beszélünk

svájci bankszámlákon,

liechtensteini bankszámlákon,

elnökök, miniszterek számláin, vagy

a magas rangú hivatalnokokéin az állam-közeli szektorokban.

Ez volt az a valóság, amit láttam,

és nem csak egy olyan projekt, mint ez.

Azt mondhatom,

az évek során amíg Afrikában dolgoztam,

több száz olyan projektet láttam, mint ez.

És így meggyőződtem arról,

hogy ez a szisztematikus korrupció az, ami megakadályozza

a gazdaságpolitikai döntéshozatalt ezekben az országokban,

amely a fő oka

a kilátástalanságnak, a nyomornak,

a konfliktusoknak, az erőszaknak,

a kétségbeesésnek

ezekben az országokban.

Hogy ma

több mint egymilliárd ember él az abszolút szegénységi küszöb alatt,

hogy több mint egymilliárd ember

nem jut megfelelő ivóvízhez a világon,

kétszer annyian,

több mint kétmilliárd ember

él közegészségügy nélkül, és így tovább,

és az ebből eredő betegségek hatása

az anyákra és gyermekekre,

még mindig több gyermek hal meg mint

10 millió évente;

gyermekek akik meghalnak, mielőtt betöltik az ötéves kort.

Mindennek az oka nagy mértékben

a hatalmas korrupció.

Nos, a Világbank miért

nem engedte, hogy ezt a munkát elvégezzem?

Megtudtam később, miután

nagy küzdelem mellett elhagytam a Világbankot.

Az volt az oka, hogy a Világbank tagjai

úgy gondolták, hogy a külföldi vesztegetés rendben van --

beleértve Németországot.

Németországban a külföldi megvesztegetés megengedett volt.

Sőt, még az adóból is levonható volt.

Nem csoda, hogy a legtöbb a legfontosabb

nemzetközi szolgáltatók közül Németországban,

de Franciaországban és az Egyesült Királyságban

és Skandináviában, mindenütt, rendszeresen vesztegetett.

Nem mindegyikük, de a többségük igen.

És ez az a jelenség

amelyet a kormányzás kudarcának hívok,

mert amikor Németországba jöttem,

és elindítottam ezt a kis civil szervezetet

itt Berlinben, a Villa Borsigban,

azt mondták, "Nem tilthatja meg

a német exportőreinknek a vesztegetést,

mert el fogják veszíteni a szerződéseiket!

Hátrányba kerülünk a franciákkal,

a svédekkel, a japánokkal szemben."

És ezért ez valóban egy fogolydilemma volt,

ami nagyon megnehezítette

bármelyik egyedüli vállalat számára,

vagy egyedüli exportáló ország számára

azt mondani, hogy "Mi nem fogjuk

folytatni ezt a halálos, pusztító

nagyvállalati szokást, mások megvesztegetését."

Szóval ezt értem az alatt,

hogy hibás kormányzati struktúra,

mert még egy erős kormány is,

mint amilyen nekünk Németországban van, viszonylag,

nem tudta azt mondani, hogy

"Nem fogjuk engedni, hogy a vállalataink külföldön vesztegessenek."

Segítségre volt szükségük,

és a nagy cégek maguk is

átérezték ezt a dilemmát.

Sokuk nem akart vesztegetni.

Sok német cég, például

hisz abban, hogy valóban

kiváló minőségű termékeket gyárt

jó áron, így nagyon versenyképes.

Ők nem olyan jók a megvesztegetésben,

mint sok nemzetközi versenytársuk,

de nem engedték, hogy

megmutassák erősségeiket,

mert a világot felemésztette

a hatalmas korrupció.

És ez az, amiért ezt mondom Önöknek.

A civil társadalom felemelkedett erre az alkalomra.

Volt ez a kis civil szervezetünk,

a Transparency International.

Elkezdtek gondolkodni

egy menekülési útvonalon ebből a fogolydilemmából,

és kifejlesztettünk koncepciókat

a kollektív fellépésre,

megpróbálni különböző versenytársakat

egy asztal köré ültetni,

elmagyarázni nekik, hogy

mennyire az érdekükben állna,

ha együttesen abbahagynák a megvesztegetéseket.

És hogy rövid legyek,

végül sikerült

Németországot rávenni, hogy aláírjon

a többi OECD-országgal együtt,

és néhány további exportőrrel együtt

1997-ben, egy egyezményt

az OECD égisze alatt,

ami arra kötelezett mindenkit,

hogy változtassák meg törvényeiket,

és büntessék a külföldi vesztegetést.

(Taps)

Nos, köszönöm. Úgy értem, ez érdekes volt,

ennek során

le kellett ülnünk a cégekkel.

Itt Berlinben, az Aspen Intézetben a Wannseen,

voltak üléseink mintegy

20 iparmágnással,

és megbeszéltük velük, hogy

mit kell tenni a nemzetközi vesztegetéssel.

Az első ülésen -- három ülésünk volt

két év alatt.

Mellesleg von Weizsäcker elnök úr

elnökölte az egyik ülést, az elsőt,

hogy eloszlassa a vállalkozók

ellenérzéseit,

akik nem voltak hozzászokva ahhoz,

hogy civil szervezetekkel tárgyaljanak.

És az első ülésen mindenki azt mondta,

"Ez nem megvesztegetés amit csinálunk." Ez a szokás ott.

Ez az, amit ezek a más kultúrák igényelnek.

Még meg is tapsolták.

Tény, hogy Martin Walser

még a mai napig is ezt mondja.

És így még mindig sokan vannak,

akik nincsenek meggyőződve arról, hogy be kell szüntetni a megvesztegetéseket.

De a második ülésen

már elismerték, hogy soha sem tennék ezt,

amit ezekben az országokban tesznek,

itt Németországban vagy az Egyesült Királyságban, és így tovább.

A kormány miniszterei bevallanák.

És az utolsó ülésen az Aspen Intézetben,

mindannyiukkal aláírattunk egy nyílt levelet

az akkori Kohl kormányhoz

azt kérve, hogy

vegyen részt az OECD egyezményben.

És ez véleményem szerint

egy példa a puha hatalomra,

mert sikerült meggyőznünk őket,

hogy velünk kell tartaniuk.

Hosszabb távú időperspektívánk volt.

Egy szélesebb,

földrajzilag sokkal kiterjedtebb

választói területet igyekeztünk megvédeni.

És ez az, amiért a törvény megváltozott.

Ezért van most a Siemens abban a bajban,

és ezért van a MIN abban a bajban.

Néhány más országban az OECD-egyezményt

még nem tartatják be megfelelően.

És ismét, a civil szervezetek

már ott lihegnek a politikusok nyakában.

Londonban például,

ahol a BAE megúszott

egy hatalmas korrupciós ügyet,

amelyben a Súlyos Csalások Hivatala próbálta vád alá vonni,

100 millió angol font

évente, tíz éven át,

egy bizonyos baráti ország bizonyos tisztviselőjének ,

aki akkor vásárolt

44 milliárd fontért katonai felszereléseket.

Ebből az esetből nem lett vádemelés az Egyesült Királyságban.

Miért? Azért mert ezt

ellentétesnek érzik a brit állampolgárok

biztonsági érdekeivel.

A civil társadalom igyekszik és

próbál megoldást találni erre a problémára

az Egyesült Királyságban is

és Japánban is, ahol nem megfelelő a végrehajtása,

és így tovább.

Németországban sürgetjük

az ENSZ-egyezmény ratifikálását,

ami egy újabb egyezmény.

Mi -- Németország -- nem írjuk alá.

Miért? Mert ez szükségessé tenné, hogy

kriminalizáljuk a képviselők

korrupcióját.

Németországban olyan rendszerünk van,

ahol nem lehet megvesztegetni egy köztisztviselőt,

de meg lehet vesztegetni egy képviselőt.

Ez a német jog szerint megengedett,

és a parlament tagjai nem akarnak ezen változtatni,

és ezért nem tudják aláírni

a külföldi megvesztegetések elleni ENSZ egyezményt --

az egyik, azon nagyon-nagyon kevés országok közül,

amelyek becsületességről és a jó kormányzásról prédikálnak világszerte,

de képtelenek ratifikálni az egyezményt,

amelyet sikerült lefektetnünk

mintegy 160 országgal együtt a világ minden tájáról.

Látom az időm halad.

Hadd próbáljak meg

levonni néhány következtetést arról, ami történt!

Úgy hiszem, hogy amit sikerült elérnünk

a korrupció elleni küzdelemben,

az elérhető a kudarcos

kormányzás egyéb területein is.

Mára az ENSZ

teljes mértékben a mi oldalunkon áll.

A Világbank nagy pálforduláson ment át Wolfensohn vezetése alatt,

ők lettek, azt mondanám, a legerősebb

korrupcióellenes ügynökség a világon.

A legtöbb nagyvállalat

most már teljes mértékben meg van győződve arról,

hogy nagyon erős szabályokat

kell bevezetniük

a vesztegetés ellen, és így tovább.

És ez azért lehetséges, mert a civil társadalom

csatlakozott a vállalatokhoz,

és csatlakozott a kormányzatokhoz

a probléma elemzése során,

a megoldások kifejlesztésében,

a reformok végrehajtásában,

majd később, a reformok ellenőrzésében.

Természetesen, ha a civil szervezetek

szeretnék ezt a szerepet játszani,

fel kell nőniük ehhez a felelősséghez.

Nem minden civil szervezet jó.

A Ku Klux Klan is egy egyesület.

Tudatában kell lennünk annak,

hogy a civil társadalomnak

fel kell fejlődnie.

Sokkal átláthatóbb pénzügyi

irányítási rendszert kell létrehozniuk.

Sokkal nyitottabb vezetési rendszert kell kiépíteniük

számos civil szervezetben.

A civil társadalom vezetőinek sokkal több kompetenciára van szükségük.

Ezért hoztuk létre a kormányzás iskoláját

és a Civil Társadalmi Központot itt Berlinben,

mert úgy gondoljuk, hogy a legtöbb oktatási

és kutatási intézményünk Németországban,

és általában a kontinentális Európában,

nem szentel még kellő figyelmet

a civil társadalom megerősítésének,

és a vezetők képzésének a civil társadalom számára.

De amit gyakorlati tapasztalataim alapján mondhatok:

Ha a civil társadalom jól működik,

és csatlakozik a többi szereplőhöz --

különösen a kormányokhoz,

kormányzatokhoz és nemzetközi intézményeikhez,

de a nagy nemzetközi szereplőkhöz is,

különösen azokhoz, amelyek elkötelezték magukat

a vállalati társadalmi felelősségvállalás mellett --

akkor ebben a mágikus háromszögben

a civil társadalom,

a kormányzat és a magánszektor között,

egy óriási lehetőség van mindannyiunk számára,

hogy létrehozzunk egy jobb világot.

Köszönöm.

(Taps)