Mi történik, ha eltávolítjuk a hippokampuszt?

Mikor Henry Molaison (ismertebb nevén H.M.) koponyája megrepedt egy balesetben, eszméletvesztés és rohamok kezdődtek nála. Hogy megpróbálja meggyógyítani, a merész sebész, Dr. William Skoville eltávolította H.M. hippokampuszát. Szerencsére a rohamok abbamaradtak – viszont velük együtt hosszú távú memóriája is eltűnt! Sam Kean végigvezet minket ezen az elképesztő orvosi eseten, és részletesen elmondja mindazt, amit H.M. megtanított nekünk az emlékezetről.

Rendezte: Anton Bogaty
Narrátor: Addison Anderson

1953. szeptember 1-jén

William Scoville egy kézi forgattyúval
és egy olcsó fúrógéppel

belefúrt egy fiatalember koponyájába,
levágta agyának létfontosságú részeit,

és kiszippantotta őket
egy fémcsövön keresztül.

Ez nem egy horrorfilm egyik jelenete
vagy egy rémes rendőrségi jelentés része.

Dr. Scoville korának
egyik neves idegsebésze volt,

a fiatalember pedig Henry Molaison volt,
a "H. M." néven ismert híres beteg,

akinek esete elképesztő betekintést
adott agyunk működésébe.

Kisfiú korában Henry koponyája
megrepedt egy balesetben,

ezután nem sokkal rohamok
és eszméletvesztés kezdődött nála,

és kezdte elveszíteni
a teste feletti irányítást.

Miután gyakran voltak rohamai éveken át,
és a középiskolából is kibukott,

a kétségbeesett fiatalember
Dr. Scoville-hez,

a kockázatos műtéteiről ismert
merész orvoshoz fordult.

A részleges lobotómiát már évtizedek óta
alkalmazták a pszichés betegek kezelésében

arra alapozva,

hogy az egyes pszichés funkciókért
adott agyterület felelős.

Miután pszichózisban szenvedőknél
sikeresen csökkentette a rohamokat,

Scoville úgy döntött,
eltávolítja H. M. hippokampuszát,

a limbikus rendszer
érzelemhez kapcsolódó részét,

melynek funkciója ismeretlen volt.

Első ránézésre úgy tűnt,
a műtét sikeres volt.

H. M. rohamai gyakorlatilag megszűntek,
személyisége nem változott meg,

és IQ-ja még magasabb is lett.

Csupán egy probléma volt:
emlékezete megromlott.

Amellett, hogy nem emlékezett
az előző évtized nagy részére,

H.M. nem tudott új emlékeket tárolni,
elfelejtette, milyen nap van,

megismételte, amit mondott,
és akár többször is evett egymás után.

Mikor Scoville beszélt az eredményekről
egy másik szakértőnek, Wilder Penfieldnek,

ő elküldte Brenda Milner PhD hallgatót,
hogy megfigyelje H.M.-et,

aki szülei otthonában apró feladatokkal
töltötte mindennapjait,

és először látott
klasszikus filmeket újra és újra.

Amit ő a tesztek
és interjúk során felfedezett,

nem csak nagyban hozzájárult
az emlékezet tanulmányozásához.

Átformálta, mit is jelent az emlékezet.

Milner egyik megállapítása rávilágított
arra a nyilvánvaló tényre,

hogy bár H.M. nem tudott
új emlékeket formálni,

képes volt percről percre
elég információt tárolni ahhoz,

hogy befejezzen egy mondatot
vagy megtalálja a fürdőszobát.

Amikor Milner találomra
adott neki egy számot,

képes volt tizenöt percig emlékezni rá,

ha folyamatosan ismételgette magában.

De csupán öt perccel később elfelejtette,
hogy a teszt valaha megtörtént.

Az idegtudósok monolitikusnak
tekintik az emlékezetet,

mely lényegében mindenhol egyforma,
és az egész agyban tárolódik.

Milner eredményei nemcsak
az első ismeretek voltak

a már megszokott rövid és hosszú távú
memória megkülönböztetésében,

hanem azt is felfedték, hogy azok
más agyterületeket használnak.

Ma már tudjuk, hogy az emlékképződés
több lépésből áll.

Miután a közvetlen érzékszervi adatot
a neuronok kis időre átírják a kéregben,

a hippokampuszba kerül,

ahol speciális fehérjék erősítik
a kérgi szinaptikus kapcsolatokat.

Ha az élmény elég meghatározó volt,

vagy az első pár napban
időről időre felidézzük,

a hippokampusz visszaküldi az emléket
a kéregbe állandó tárolásra.

H. M. elméje kialakította
az első lenyomatokat,

de anélkül, hogy a hippokampusz
elvégezte volna az emlékek megerősítését,

azok elkoptak,
mint a homokba írt üzenetek.

De Milner nem csak ezt a különbséget
találta az emlékezés kapcsán.

Egyik ma híres tesztjében azt kérte,
H.M. kövessen végig egy harmadik csillagot

két koncentrikus csillag
körvonala közötti szűk résben úgy,

hogy a papírt és a ceruzát
csak egy tükörben látja.

Mint mindenki más, aki először hajt végre
ilyen furcsa feladatot,

ő is borzalmasan teljesített.

De meglepő módon,
fejlődött az ismétlődő kísérletek során,

annak ellenére, hogy nem emlékezett
korábbi próbálkozásaira.

Tudattalan motoros központjai emlékeztek
arra, amit tudatos elméje elfelejtett.

Milner azt fedezte fel, hogy a nevek,
dátumok és tények deklaratív emléke

különbözik a kerékpározás vagy a nevünk
aláírásának nem deklaratív emlékétől.

Ma már azt is tudjuk,
hogy a nem deklaratív emlékezet

inkább a törzsdúcokra
és a kisagyra támaszkodik,

amelyek épek voltak H. M. agyában.

Ez a "tudni valamit" és "tudni hogyan"
közti különbség az alapja

azóta minden emlékezettel
kapcsolatos kutatásnak.

H.M. egy többnyire békés élet után
82 évesen hunyt el egy szanatóriumban.

Az évek során
több mint 100 idegtudós vizsgálta meg,

így az ő agyát tanulmányozták
legtöbbször a történelem során.

Halálakor agyát konzerválták,
és átvizsgálták

mielőtt több mint 2000 részre vágták,

és lefényképezték, hogy neuronok szintjéig
érő digitális térképet hozzanak létre,

miközben mindezt élő adásban
400 000 ember nézte.

Bár H.M. élete nagy részében
elfelejtett dolgokat,

rá és közreműködésére
az emlékezet megértésében

a következő generációk
is emlékezni fognak.