Hogyan segíti a Montessori-módszer a demenciával élőket

[Hogyan segíti a Montessori-módszer
a demenciával élőket]

Mindegy, hány évesek vagyunk,

senki nem szeretné, hogy idegenek
etessék, öltöztessék

vagy segítsék a mellékhelyiségben.

Az önállóság mindannyiunk számára
nagyon fontos.

A nevem Anne Kelly,

hivatásos ápolónő vagyok.

Kb. 12 éve használom az idősgondozásban
a Montessori-módszert.

Véletlenül fedeztem fel,
hogy a Montessori-módszer

idősek és demens betegek
gondozásában is alkalmazható,

és azóta teljesen megváltozott az életem.

Ettől kezdve küldetésemnek éreztem,

hogy elmondjam mindenkinek,

az idősekről más formában is
gondoskodhatunk.

Úgy is támogathatjuk őket,

hogy meg tudják őrizni az önállóságukat,

a méltóságukat és az önbecsülésüket.

Az egyik legjobb és legegyszerűbb
eszköze ennek

a névtáblák használata.

Ez abban segít, hogy az otthonban élők
és a demens betegek

azonnal név szerint is
meg tudják egymást szólítani.

A demens betegek egyik erőssége
az ún. procedurális, nem tudatos memória:

a képességeik, a szokásaik,

a klasszikus kondicionálás
és az ismétléses bevésődés.

Minél többször csinálunk valamit,
annál ügyesebbek leszünk,

és ez a memóriaproblémákkal
élőkre is igaz.

Vegyünk példának
egy előrehaladott demens beteget,

aki egyáltalán nem emlékszik arra,
hogy valaha csinált volna bármit is.

Mégis, minél többször végez
egy bizonyos tevékenységet,

egyre jobb lesz benne.

Ez az agy rendkívül
különleges tulajdonsága.

Tegyük fel, hogy a beteg
nem tud már önállóan enni.

El tudják képzelni, milyen érzés,

ha segítségre van szükségünk
ahhoz, hogy enni tudjunk?

A hagyományos idősellátásban

ilyenkor egyszerűen
ráírjuk a beteg lapjára,

hogy már nem képes
önállóan enni, etetni kell.

Ez rengeteg vesződség és idő.

A Montessori-elvek szerint viszont

a betegeknek meg kell őrizniük
ezt a képességüket,

ezért olyan gyakorlatokat végeznek,
amelyek segítik őket abban,

hogy ameddig csak lehet,
ezt önállóan is megtehessék.

Úgy gondolom, minden beteg
képes a tanulásra.

Az a jellemző, hogy ha demens
betegekről van szó,

nagyon könnyen feladjuk,
hogy bármit is megtanítsunk nekik.

Ezért aztán az ilyen jellegű intézmények
tele vannak olyan betegekkel,

akik folyton ugyanazt kérdezgetik:

"Nem tudom, hol a szobám.
Hol a szobám?

Mikor jön a férjem?"

Mi viszont azt keressünk,
hogyan tudjuk megtanítani nekik,

hol van a szobájuk,
vagy hogy mikor jön a férjük.

Vagyis teljesen mást
helyezünk a középpontba.

Az a lényeg, hogy minderre
képessé tudjuk tenni őket.

Az erősségeikre koncentrálunk.

Ebben a helyzetben az is erősség,
ha valaki kedvesen mosolyog.

Hogyan használhatom ezt az erősséget,

hogy értelmet adjak az életének,
hogy fontosnak érezze magát,

hogy jobban érezze magát?

Aki például kedvesen mosolyog,
és kezet tud rázni másokkal,

naponta kétszer – ebéd- és vacsoraidőben –
üdvözölheti a többeket az étkezőben:

"Milyen jó, hogy újra látom.
Milyen jó, hogy újra látom."

És tudják, milyen érzés
a demenciával élőnek,

ha minden nap kedvesen
köszöntik őket az étkezőben?

Van nálunk egy úr, akinek
nagyon előrehaladott a demenciája.

Franciatanár volt.

Ma franciaórákat ad
a személyzet tagjainak

és azoknak a lakóknak,
akik szívesen tanulnak franciául.

Olyan környezetet kell hát kialakítanunk,
ami izgalmas,

színes,

és felébreszti az érdeklődést.

A világ tele van hihetetlenül
érdekes dolgokkal,

amiket láthatunk, megfoghatunk,
megszagolhatunk, megkóstolhatunk.

Minden érzéket be kell vonnunk.

Legyenek állatok, kertek, virágok,

legyenek generációk közötti programok,

melyek összekötik
a fiatalokat az idősekkel.

Sok idős embernek van például unokája.

Mikor látogatják őket?

Nagyon ritkán? És miért?

Mert mikor belépnek az idős otthonba,
csöndbe kell maradniuk,

nem járhatnak, szaladgálhatnak szabadon,
nem nyúlhatnak semmihez.

A Montessori-intézményekben
játszóterek vannak az udvaron,

vannak padok, hogy az idősek kimehessenek
az unokáikkal együtt.

Így erősítjük az összetartozást,

így tudják az emberek megőrizni
a kapcsolatot a szeretteikkel.

A Montessori-intézményekben
a siker a cél, nem a kudarc,

és minden lehetőt megteszünk,

hogy a betegek sikeresnek érezzék magukat
abban, amit csinálnak,

[Szeretné, ha több helyen alkalmaznák
a Montessori-módszert?]