Mindennapi vezetés

Mi mindannyian megváltoztattuk már valaki életét -- általában anélkül, hogy észrevennénk. Ebben a vicces előadásban Drew Dudley arra kér minket, hogy úgy tekintsünk a vezetésre, mint hétköznapi eseményre, melynek során jobbá tesszük egymás életét. (A felvétel a TEDxToronto-n készült.)

Bevezetésül egy kérdést
tennék fel önöknek:

Önök közül hányan neveznék magukat

nyugodt szívvel vezetőnek?

Látják, ezt a kérdést
országszerte feltettem,

és mindegy, hogy hol voltam,

a közönség nagy része nem igazán tette fel a kezét.

Így arra a következtetésre jutottam,

hogy többre tartjuk a vezetést, mint magunkat.

Olyasvalaminek, ami felettünk áll.

Ami a világ megváltoztatásáról szól.

Úgy tekintünk a vezetői szerepre,

mint amit majd egy nap kiérdemlünk.

Ám ha most magunkra öltenénk,

az zavarba ejtő önteltség és pimaszság lenne, amiben nem éreznénk jól magunkat.

Aggaszt néha, hogy annyi időt töltünk

olyan elképesztő dolgok ünneplésével, amit szinte senki sem tud megtenni,

hogy meggyőzzük magunkat arról,

hogy csak azok a dolgok érdemesek az ünneplésre,

ezzel leértékeljük azokat a dolgokat, amiket nap mint nap megteszünk,

lassan nem érezzük jogosnak az elismerést azokban a pillanatokban,

amikor igazi vezetőként viselkedünk,

és nem engedjük meg magunknak, hogy jóérezésünk legyen ettől.

Az elmúlt 10 év során szerencsésnek mondhatom magam,

mert olyan bámulatos emberekkel dolgozhattam együtt,

akik segítettek új értelmet adni a vezetésnek,

és úgy gondolom, ez boldogabbá tett.

Ma, ebben a rövidke időben, ezt az egy történetet szeretném megosztani,

ami valószínűleg a leginkább felelős azért, hogy újraértelmeztem a vezetést.

Egy kis egyetemre jártam,

a Mount Allison Egyetemre Sackvillben, New Brunswick megyében.

és az utolsó napomon egy lány lépett oda hozzám,

és azt mondta: „Emlékszem az első napra, amikor találkoztam veled."

és elmondott egy történetet, ami négy évvel korábban történt.

Azt mondta: „Az iskolakezdés előtti napon,

egy hotelszobában voltam édesanyámmal és édesapámmal,

és meg voltam rémülve. Annyira meg voltam győződve arról, hogy nem tudom végigcsinálni,

és nem vagyok kész az egyetemre, hogy zokogni kezdtem.

Anyu és apu bámulatosak voltak. Azt mondták:

"Nézd. Tudjuk, hogy félsz, de azért menjünk el holnap.

Menjünk el az első napra és ha bármikor úgy érzed,

hogy nem tudod végigcsinálni, semmi gond, csak szólj,

és hazaviszünk. Szeretünk bármi is történjen."

A lány így folytatta: "Így elmentem másnap,

és amikor a sorban állva, a beiratkozásra készülődtünk,

körülnéztem, és egyszerűen tudtam, hogy nem leszek képes rá.

Tudtam, nem vagyok kész erre. Tudtam, hogy fel kell adnom."

Majd így folytatta: "Meghoztam a döntést, és abban a pillanatban

hihetetlen nyugalom vett erőt rajtam.

Anyámhoz és apámhoz fordultam és azt mondtam,

hogy haza kell mennünk, majd ugyanabban a pillanatban

kiléptél a Hallgatói Egyesület épületéből

a legidétlenebb kalapot viselve, amit valaha láttam." (Nevetés)

„Őrületes volt!

Volt nálad egy nagy tábla, ami Shinerama-t reklámozta,

ami egy cistás fibrózis ellen küzdő hallgatói szervezet."

- a jótékonysági szervezet, aminél évekig dolgoztam -

Volt nálad egy vödör, tele nyalókával.

Körbejártál, nyalókát osztogattál a sorban állóknak

és a Shineramáról beszéltél.

Aztán odaértél hozzám, és megálltál előttem,

rám bámultál. Hátborzongató volt." (Nevetés)

- Ez a lány pontosan tudja miről beszélek. (Nevetés) -

„Aztán a mellettem álló srácra néztél,

és mosolyogva belenyúltál a vödörbe és kivettél egy nyalókát,

majd odanyújtottad neki és azt mondtad:

„Ezt a nyalókát a melletted álló csodaszép hölgynek kell adnod."

A lány hozzátette: „Én még soha életemben nem láttam senkit olyan gyorsan, annyira zavarba jönni.

Répavörös lett, és rám sem mert nézni.

Valahogy így felém nyújtotta a nyalókát." (Nevetés)

"Annyira rosszul éreztem magam emiatt, hogy elvettem a nyalókát,

és ahogy ezt tettem, zord kifejezés ült az arcodra,

és a szüleimre pillantva azt mondtad:

"Most nézzék meg! Nézzék meg!

Első nap távol az otthonától és már édességet fogad

el egy idegentől!" (Nevetés)

Majd így folytatta: "Mindenki feloldódott.

5 méteres körben mindenki hahotázott.

Tudom, hogy ez ciki, és nem tudom miért mondom el ezt neked,

de abban a pillanatban, amikor mindenki nevetett,

tudtam, hogy nem adhatom fel.

Tudtam, hogy pont ott vagyok, ahol lennem kell,

ahol otthon vagyok. Azután a nap után

a következő négy évben nem beszéltünk egyszer sem,

azonban hallottam, hogy elmész

és el kellett jönnöm, hogy elmondjam,

rendkívül fontos ember vagy az életemben és hiányozni fogsz. Sok szerencsét!"

majd elsétált, én meg padlót fogtam.

Pár lépés után megfordult és mosolyogva azt mondta:

„Lenne itt még valami, amiről tudnod kéne.

Még mindig azzal a sráccal járok négy évvel ezelőttről." (Nevetés)

Másfél évvel azután, hogy Torontóba költöztem,

meghívót kaptam az esküvőjükre.

Ami megdöbbent, az az, hogy nem is emlékszem rá.

Semmilyen emlékem nincs arról a pillanatról.

Átkutattam emlékezetem, mert vicces,

és emlékeznem kéne rá, de nem megy,

pedig megrendítő az a gondolat,

hogy az a pillanat, amikor talán a legnagyobb hatással voltam valaki életére,

annyira naggyal, ami egy nőt arra késztet,

hogy négy év után,egy idegenhez lépve azt mondja:

„Elképesztően fontos ember vagy az életemben.",

az egy olyan pillanat, amire egyáltalán nem emlékszem.

Önök közül hányan éltek át egy ilyen „nyalókás" élményt?

Egy pillanatot, amikor valaki mondott vagy tett valamit,

ami alapvetően megváltoztatta az életüket?

Rendben. Hányan mondták meg annak az embernek, hogy mit tett?

Látják? Miért nem? A születésnapokat megünnepeljük,

amiért csak annyit kell tenni, hogy nem halunk meg 365 napon keresztül. (Nevetés)

Mégis hagyunk tudatlanul elmenni olyanokat,

akik jobbá tették az életünket.

Mindannyiuk. Mindannyiuk

létrehozott már egy "nyalókás" pillanatot.

Valaki életét jobbá tette, valamivel,

amit mondott vagy tett. Ha úgy gondolják, hogy nem,

gondoljanak azokra, akik most nem jelentkeztek másodszorra is.

Lehet, hogy Ön csak egy azok közül, akinek nem mondták meg.

Ijesztő a gondolat, hogy ennyire befolyásosak lehetünk.

Rémisztő arra gondolni, hogy annyira számítunk másoknak,

mert amíg a vezetői szerepet felmagasztaljuk,

amíg mások vezetése felettünk áll,

amíg úgy gondoljuk, hogy a világ megváltoztatásáról szól,

kifogást keresünk arra, hogy miért nem várjuk el

magunktól és másoktól minden egyes nap.

Marianne Williamson azt mondta: „A legmélyebb félelmünk nem az, hogy nem vagyunk megfelelőek.

A legmélyebb félelmünk az, hogy határtalanul erősek vagyunk.

A fényünk az, ami megrémiszt minket, nem a sötétségünk."

Ma arra kérek mindenkit, hogy lépjünk át ezen.

Túl kell jutnunk azon félelmünkön,

hogy rendkívüli hatással lehetünk egymás életére.

Le kell győznünk, hogy továbbléphessünk,

és a kistestvéreink és a gyermekeink egy nap,

vagy már most, ezt látva, értékelni kezdjék

egymás életére kifejtett hatásukat,

hogy többre tartsák mint a pénzt, hatalmat, beosztást vagy befolyást.

Újra kell értelmeznünk a vezetést, hogy azokról a "nyalókás" pillanatokról szóljon.

Arról, hogy hányat teremtünk, és hányat ismerünk fel közülük,

hányat adunk tovább, és hányat köszönünk meg.

Mert mások vezetése nekünk a világ megváltoztatásáról szól,

de nincs olyan, hogy világ. Hatmilliárd értelmezése van annak, hogy mi a világ.

Ha egy ember véleményét megváltoztatjuk,

arról, hogy mire képes,

arról, hogy hányan törődnek vele,

arról, hogy milyen változást tud létrehozni

ebben a világban, mindent megváltoztattunk.

Ha így értelmezzük a vezetést,

ha így új jelentést adunk neki,

úgy gondolom, mindent megváltoztathatunk.

Ez egy egyszerű gondolat, de nem hiszem, hogy jelentéktelen.

Mindenkinek nagyon köszönöm, hogy ezt ma megoszthattam itt Önökkel.