Egy rohanó világ váratlan következményei | Kathryn Bouskill | TEDxManhattanBeach

Miért ígér a modern technológia hatékonyságot, ha folyamatosan időzavarban érezzük magunkat miatta? Kathryn Bouskill antropológus feltárja a felgyorsult társadalomban való létezés paradoxonjait és elmagyarázza, miért kell újraértékelnünk a lassítás fontosságát abban a világban, amely megköveteli a gyorsaságot.

Ez az előadás egy helyi közösség által a TED-konferenciák mintájára rendezett, de azoktól független TEDx rendezvényen hangzott el. Lásd még: http://ted.com/tedx

Elgondolkodott valaha azon, miért vagyunk
körülvéve olyan dolgokkal,

amelyek segítenek mindent
egyre gyorsabban elvégezni?

Kommunikálj gyorsabban,

de persze dolgozz is gyorsabban,
bankolj gyorsabban,

utazz gyorsabban,
találj partnert gyorsabban,

főzz gyorsabban, takaríts gyorsabban –
mindezt lehetőleg egyszerre.

Hogy érzi magát attól, hogy egyre többet
zsúfol bele minden ébren töltött órába?

Az én amerikai generációmnak

olyan a sebesség,
mint egy születési előjog.

Néha azt gondolom, hogy Mach 3
a minimum sebességünk.

Attól félünk, ha lassabbak vagyunk,
elveszítjük versenyképességünk.

De már az én generációm is
kezdi feltenni a kérdést,

vajon mi uraljuk a gyorsaságot,

vagy a gyorsaság ural minket?

Antropológus vagyok a Rand Corporationnál,

és míg sok antropológus
az ősi kultúrákat tanulmányozza,

én a modern kultúrákra koncentrálok,
arra, hogyan alkalmazkodunk

a világban történő változásokhoz.

Mostanában Seifu Chonde kutatómérnökkel
együtt tanulmányozzuk a sebességet.

Az érdekel minket, hogy az emberek hogyan
alkalmazkodnak a gyorsulás korához,

annak biztonsági, politikai
következményeihez.

Hogy nézhet ki a világunk 25 év múlva,

ha a változás jelenlegi
üteme tovább gyorsul?

Mit jelenthet ez a szállítmányozásban,

oktatásban, kommunikációban,

gyártásban, haditechnikában

vagy a természetes kiválasztódásban?

Egy gyorsabb jövő nyugodtabbá
és termelékenyebbé fog tenni bennünket?

Vagy még sebezhetőbbé?

A kutatásunk alapján az emberek elfogadták
a gyorsulás elkerülhetetlenségét

minden izgalmával
és ellenőrizhetetlenségével együtt.

Attól tartanak, ha lelassulnak,

akkor azt kockáztatják,
hogy régimódivá válnak.

Azt mondják, inkább kiégnek,
minthogy berozsdásodjanak.

Ugyanakkor mégis aggódnak,

hogy a gyorsaság rombolja
kulturális hagyományaikat

és kényelemérzetüket.

De még a gyorsulási verseny
nyertesei is beismerik,

hogy kissé nyugtalanok.

Úgy látják, a gyorsaság elmélyíti
a szakadékot a gazdagok,

a pörgős életet élő világutazók

és a nincstelenek között,

akiket a digitális porban hagytak.

Jó okunk van előre jelezni azt,
hogy a jövő gyorsabb lesz,

de rájöttem,

hogy a gyorsaság paradox dolog,

és mint minden jó paradoxon,

az emberi tapasztalatok abszurditásáról

és összetettségéről tanít bennünket.

Az első paradoxon,
hogy szeretjük a sebességet,

nagyon izgat minket az intenzitása,

de őskori agyunk
nem éppen erre fejlődött ki.

Feltaláltuk a hullámvasutat, versenyautót
és a szuperszonikus repülőt,

de nyakficamunk, úti betegségünk,

időzóna-betegségünk lesz tőlük.

Nem több feladat egyidejű
végrehajtására fejlődtünk,

hanem arra, hogy egyet teljesítsünk,
de azt hihetetlen koncentrációval.

Mint a vadászat –
nem feltétlenül nagy sebesség,

hanem a nagy távolságokhoz
szükséges kitartás kell hozzá.

De most mélyül a szakadék
a biológiánk és életmódunk között.

Összeférhetetlen testünk eredeti funkciója
és az, amire most kényszerítjük.

Ezt a jelenséget mentoraim úgy hívták:
"kőkorszaki szakik a gyorsforgalmi úton".

(Nevetés)

A sebesség második paradoxonja,
hogy objektíven mérhető, igaz?

Mérföld per óra, gigabyte per másodperc.

De a sebesség érzése,

és hogy tetszik-e nekünk,

az nagyon szubjektív.

Kijelenthetjük,

hogy az új technológiákhoz való
alkalmazkodásunk üteme növekszik.

Például a telefon feltalálásától
számítva 85 év telt el addig,

hogy az amerikaiak többségének
lett otthon telefonja.

Ezzel szemben csupán 13 évbe telt,
amíg a legtöbbünknek okostelefonja lett.

A sebességre adott emberi akciók
és reakciók kultúránként

és az ugyanabban a kultúrában élő
emberek között is eltérnek.

Kellemesen energikusnak
és illendőnek tűnő interakciók

más kultúrákban

szörnyen durvának tűnhetnek.

Úgy értem, egy japán teaceremónián
nem kérne elviteles csészét azért,

hogy siethessen a következő
turistalátványossághoz.

Vagy megtenné?

A harmadik paradoxon,
hogy a sebesség sebességet szül.

Minél gyorsabban reagálok,
annál több választ kapok,

és annál gyorsabban kell reagálnom ismét.

A gyakoribb kommunikációnak

és a bármikor rendelkezésre álló

információnak

könnyebbé és racionálisabbá kellene
tenni a döntéshozatalt.

De úgy tűnik, ez nem igazán van így.

Van itt még egy paradoxon:

Ha a gyorsabb technológiáknak meg kellene
szabadítaniuk minket a napi robottól,

miért érezzük magunkat
mindannyian időzavarban?

Miért törjük össze
számolatlanul autóinkat azért,

mert úgy gondoljuk, hogy azonnal
meg kell válaszolnunk azt az sms-t?

Nem kellene kicsit élvezetesebbnek
és kevésbé feszültnek lennie

az életnek a gyorsforgalmi sávban?

A német előadóknak
még egy szavuk is van erre:

"Eilkrankheit".

Angolul "kapkodáskór".

Mikor gyors döntéseket kell hoznunk,

bekapcsol a robotpilótaagyunk,

abban bízunk, hogy tanult
viselkedésmintáink,

reflexeink és előfeltevéseink

segítenek a megértésben
és a gyors reagálásban.

Ez néha megmenti az életünket, igaz?

Üss vagy fuss.

De hosszú távon néha félrevezet bennünket.

Gyakorta, mikor a társadalmunk
jelentősebb kudarcokat szenved el,

ezek nem technikai kudarcok.

Olyanok, amik akkor következnek be,
ha a döntéseinket túl gyorsan hozzuk meg,

robotpilóta üzemmódban.

Nem gondolkozunk elég kreatívan
vagy kritikusan ahhoz,

hogy lássuk az összefüggéseket,

kiszűrjük a hamis információkat,

vagy megértsük az összetettséget.

Ez a gondolkodásmód nem végezhető gyorsan.

Ez a lassú gondolkodás.

Két pszichológus, Daniel Kahneman
és Amos Tversky

1974-ben kezdtek rámutatni erre,

de még mindig gondban vagyunk azzal,
hogy mihez kezdjünk a megfigyeléseikkel.

Modernkori történelmünket fel lehet fogni
sebességfröccsök sorozataként.

Mintha azt gondolnánk,
ha eléggé felgyorsítunk,

lehagyhatjuk problémáinkat.

De sosem sikerül.

Ezt ismerjük a saját életünkből,

és a döntéshozók is tudják.

Úgyhogy most a mesterséges
intelligenciához fordulunk,

hogy segítsen gyorsabb
és okosabb döntéseket hozni

az adatok egyre bővülő
univerzumának feldolgozásával.

De az adatokat faló
gépek nem helyettesíthetik

az emberek kritikus gondolkodását

és belátását,

kőkori agyuknak szüksége van egy kis
időre, hogy az ösztöneik elcsitulhassanak,

az elme lelassíthasson,

és a gondolatok áramolhassanak.

Ha azon kezdenek tűnődni,
hogy most akkor be kellene húzni a féket,

az nem lenne mindig jó megoldás.

Mind tudjuk, hogy a kanyarban túl gyorsan
haladó vonat hajlamos kisiklani,

de Seifu, a kutatómérnök,
megtanította nekem,

hogy a kanyarban a túl lassú
vonat is kicsúszhat.

Ezeknek a sebességfröccsöknek
a kezelése annak megértésével kezdődik,

hogy nagyobb irányításunk van
a sebesség felett, mint gondoljuk,

az egyénnek és a társadalomnak is.

Néha úgy kell beállítani magunkat,
hogy gyorsabbak legyünk.

Meg akarunk oldani egy forgalmi torlódást,

fel akarjuk gyorsítani
a hurrikánáldozatok segélyezését,

vagy 3D nyomtatással létre kell
hoznunk azt, amire szükségünk van,

akkor, amikor szükségünk van rá.

Időnként azonban lassabbnak
akarjuk látni a környezetünket,

hogy regenerálódhassunk
a gyorsaság okozta kimerültség után.

Teljesen rendben van,
hogy nem érnek állandóan ingerek.

Jó a felnőtteknek

és a gyerekeknek is.

Talán unalmas, de időt ad az elmélkedésre.

A lassú idő nem elpazarolt idő.

Újra kell gondolnunk,
mit jelent időt spórolni.

A kultúrák és szokások világszerte
lassúságban születnek,

a lassúság segít összekapcsolódni
és megerősíteni közös értékeinket.

A kapcsolat az emberi lét lényeges része.

Uralnunk kell a sebességet,

azaz gondosan mérlegelni kell
minden technológia előnyeit és hátrányait.

Segít visszaszereznünk az időt, amit
emberségünk kifejezésére használhatunk?

Kapkodáskórt fog okozni nekünk?
Kapkodáskórt fog okozni másoknak?

Ha annyira szerencsés, hogy eldöntheti,
milyen iramban akarja élni az életét,

az egy kiváltság.

Használja.

Dönthet úgy, hogy olykor gyorsítania kell,

máskor pedig lassítania:

idő kell az elmélkedésre,

a mérlegelésre

a saját iramában;

idő kell a figyelemre,

az együttérzésre,

az elméje pihentetésére,

a vacsoraasztal melletti merengésre.

Ha a jövőre koncentrálunk,

fontoljuk meg a sebesség technológiáinak,

a sebesség céljának

és a sebességgel kapcsolatos
elvárásainknak

emberi léptékű átgondolását.

Köszönöm szépen.

(Taps)