Amit kamaszként megtanultam a börtönben

Ismael Nazariot kamaszként a New York állambeli Rikers-sziget börtönébe zárták, ahol 300 napot magánzárkában töltött. Mindezt úgy, hogy még nem követett el bűncselekményt. Most azért harcol, hogy megváltozzék Amerikában az a gyakorlat, hogy a fiatal elítéltek elképesztő erőszaknak vannak kitéve.

Nazario elmeséli fogva tartásának nyomasztó történetét, és olyan megoldásokat javasol, amelyek inkább segítik a fiatalokat a börtönben, semmint hogy kárt okoznának nekik.

Meg kell változtatni a fogva tartás
gyakorlatát börtöneinkben

és fegyházainkban,
különösen a fiatal fegyencek számára.

New York állam a két utolsó egyike,

mely felnőttként kezel és ítél el
16-17 éves embereket.

Ez az erőszakos gyakorlat
a fiatalokat

ellenséges környezetbe teszi,

és a nevelőtisztek hagyják,
hogy bármi megtörténjen.

Nem sok remény van e fiatalok számára

képességeik fejlesztésére és
tényleges rehabilitációjukra.

Amíg nem emeljük a büntetőjogi felelősség
korhatárát 18 évre,

addig mindennapi életük megváltoztatására
kell fókuszálnunk.

Elsőkézből tudom ezt.

Mire 18 éves lettem,

körülbelül 400 napot töltöttem
a Riker-szigeten,

ráadásként ebből

majdnem 300-at magánzárkában.

Hadd mondjam el,

torokszakadtából üvölteni egész nap
a cella ajtajában,

vagy kifelé az ablakon,

belefáradsz előbb-utóbb.

Mivel nem nagyon tudsz mihez kezdeni
magaddal odabent,

fel-alá kezdesz járkálni a celládban,

magaddal kezdesz el beszélgetni,

vad gondolataid támadnak,

azután a gondolataid válnak
a legrosszabb ellenségeiddé.

A börtönöknek rehabilitálnia kellene
az embert,

nem pedig még több haragot
ébresztenie benne

vagy frusztrációt vagy reménytelenséget.

Mivel nincs semmilyen rehabilitációs terv
ezeknek a fiataloknak a számára,

üres kézzel térnek vissza
a társadalomba.

Nincs semmi, ami megmentené őket
a visszaeséstől.

De minden a nevelőtisztekkel kezdődik.

Egyeseknek könnyű lehet

a nevelőtisztekre,
mint a jófiúkra tekinteni

és a fegyencekre, mint rosszfiúkra,

vagy néhányaknak fordítva,

de ennél többről van szó.

Ezek a nevelőtisztek átlagos,
mindennapi emberek.

Ugyanolyan környezetből jönnek,
mint akiket ,,szolgálnak".

Ők is csak átlagos emberek.

Nem robotok és nincs bennük
semmi különleges.

Ugyanazt teszik mint bárki más
a társadalomban.

A férfi nevelőtisztek csevegnek és
flörtölnek a női nevelőtisztekkel.

Gyerekes játékokat játszanak egymással.

Politizálnak egymással.

A nők pedig pletykálnak.

Sok időt töltöttem el
számos nevelőtiszttel,

de had meséljek egyikükről,
akit Monroe-nak hívnak.

Egy nap félrevont A és B ajtó közt

amik a cellablokkunk északi
és déli részét választotta el.

Azért húzott félre, mert
korábban összeverekedtem

egy másik fiatalemberrel a blokkomból,

és úgy érezte, megsérettem a műszakját.

mivel egy női nevelőtiszt
szolgálatban volt akkor,

Szóval jól mellbe vágott.

Alig kaptam levegőt.

Nem voltam lobbanékony,
nem reagáltam azonnal,

mert tudom, ez az ő terepük.

Itt nem nyerhetek.

Elég, ha riadót fúj, és máris
jön az erősítés.

Szóval csak mélyen a szemébe néztem,

és gondolom, látta a lángoló haragot
és frusztrációt,

mert azt mondta:

,,A tekinteted még sok bajba fog sodorni,

mert úgy nézel ki,
mint aki verekedni akar."

Szóval nekilátott,
hogy lecsatolja az övét,

levette az ingét és a jelvényét,

és azt mondta: ,,bunyózhatunk."

megkérdeztem: ,,Nem fogsz köpni?"

Ez egy gyakran használt kifejezés
Riker szigetén,

annyit tesz, hogy nem beszélsz
róla senkinek

és nem fogod jelenteni.

Azt mondta: ,,Ja, nem fogok köpni.
Te sem fogsz?"

Válaszra sem méltattam.

Csak jól pofán vertem egyből,

és nyomban el is kezdtünk verekedni.

A küzdelem vége felé a falhoz vágott,

és miközben viaskodtunk megkérdezte:
,,Jól vagy?",

mintha ő győzött volna,

de én tudtam, hogy én győztem,

így pimaszul válaszoltam:

,,Jól vagyok, és maga?"

Azt mondta: ,,Ja, jól vagyok, jól vagyok."

Elengedtük egymást, megrázta a kezem,
azt mondta, megadja a kellő tiszteletet,

adott egy cigarettát és utamra engedett.

Ha hiszik. ha nem, vannak nevelőtisztek
Riker szigetén,

akik ölre mennek veled.

Úgy érzik, értik a dörgést,

és hogy ők vannak fölényben.

Mivel általában így intézik
a nézeteltereléseket,

ezért intézhetjük így is.

Te is és én is férfiként távozunk,

és ennyi.

Néhány nevelőtiszt úgy érzi,
hogy együtt raboskodunk.

Ezért van ilyen hozzáállásuk a dolgokhoz,

és eszerint cselekednek.

Bizonyos tekintetben közös a sorsunk
a nevelőtisztekkel.

Viszont a szervezeteknek jobb képzést
kellene biztosítaniuk

a börtönőrök számára, hogy miként
bánjanak a kamaszokkal,

és hogy kezelni tudják az elítéltek

mentális problémáit.

A nevelőtisztek fontos szerepet játszanak
ezeknek a fiataloknak az életében,

abban az időszakban,
amíg szabadlábra nem helyezik őket.

Szóval, miért ne vehetnék pártfogásba
ezeket a fiatalokat, amíg bent vannak?

Miért ne próbálnának valami betekintést
adni számukra, hogy megváltozzanak,

hogy amikor visszatérnek a társadalomba,

hasznos tagjaivá válhassanak?

Másik dolog ami nagy segítséget jelentene
a fiataloknak, azok a jobb programok.

Amikor Riker szigetén voltam, hatalmas
probléma volt a magánzárka.

A magánzárkát eredetileg arra találták ki,

hogy testileg, lelkileg és érzelmileg
megtörje az embert.

Erre a célra hozták létre.

Nemrég az Igazságügyi
Minisztérium bejelentette,

hogy New York államban
betiltják a magánzárkát

tinédzserek számára.

Az olvasás volt az, ami tartotta bennem
a lelket amíg magánzárkában voltam.

Próbáltam képezni magam,
amennyire csak lehetett.

Mindent elolvastam,
ami csak a kezem ügyébe került.

Emellett pedig dalszövegeket és
elbeszéléseket írtam.

Vannak programok. amik szerintem
jó hatással lennének fiataljainkra,

mint például a művészetterápia

azoknak, akik szeretnek
rajzolni, és van is tehetségük hozzá,

vagy mi van azokkal,
akiknek a zenéhez van érzékük?

Lehetne mondjuk egy zenei képzés számukra,
ami tényleg meg tanítja őket

a zeneszerzésre.

Csak egy gondolat.

Amikor kamaszok érkeznek a Rikers-szigetre,

a C74, RNDC épületben
szállásolják el őket.

Beceneve: "gladiátorképző",

mert a fiatal, aki az utcáról érkezik,

azt hiszi, hogy kemény,

és körülveszi egy csomó más fiatal
a szélrózsa minden irányából,

és mindenki úgy érzi, hogy erős.

Szóval van egy csomó fiatal,
akik verik a mellüket

úgy érezve, hogy: "Meg kell mutatnom,
hogy vagyok olyan kemény, mint te",

vagy, hogy: "Keményebb vagyok,
mint te vagy te".

De legyünk őszinték:

Ez a kultúra nagyon veszélyes és káros
fiataljaink számára.

Segítenünk kell az intézményeknek és
a fiataloknak megérteni,

hogy nem kell a régi életstílusukat
folytatni,

ahogyan az utcán éltek,
mert igenis változtathatnak.

Szomorúan tapasztaltam,
hogy amikor börtönben voltam,

hallottam srácokat arról beszélni, hogy
amikor kiszabadulnak a börtönből,

miféle bűnöket fognak elkövetni,

amint visszakerülnek az utcára.

Valahogy így folyt a beszélgetés:

"Ó, amint kijutok, a tesómnak van
ez az ismerőse

erre meg arra a melóra."

vagy: "A cimbimnek van egy
tuti tippje olcsón.

Üzleteljünk",

és: "Ez lesz a nagy dobás, amire vártunk".

Hallgattam ezeket a beszélgetéseket,
és azt gondoltam: "Húú,

ezek tényleg arról beszélnek, hogy amikor
kikerülnek az utcára,

milyen bűnöket fognak elkövetni".

Kitaláltam rá egy nevet:

Könnyen-gyorsan-vissza-a-sittre
útikalauznak hívtam,

mert hát meddig csinálhatják?

Talán nyugdíj is jár hozzá?

Egy Jó kis járadék?
Na, és milyen feltételekkel?

Van hozzá egészségbiztosítás?
A fogorvosra is kiterjed?

(nevetés)

De had mondjam el:

A börtönben ismerten meg

a legokosabb, legértelmesebb
és legtehetségesebb

embereket, akikkel
valaha is találkoztam.

Láttam valakit, aki fogott egy
csipszes dobozt,

és egy gyönyörű képkeretet
készített belőle.

Láttam valakit aki az ingyenes
szappanból

a leggyönyörűbb szobrot formázta,

ami mellett még a Dávid szobor is olyan,
mintha egy óvodás csinálta volna.

21 évesen egy maximális biztonságú
börtönben voltam,

amit Elmira Javító Intézetnek hívnak.

Épp végeztem a gyúrással,

amikor megláttam egy idősebb fickót, akit
ismertem már. Az udvar közepén állt,

és az eget fürkészte.

Ez az ember életfogytiglant kapott, amiből
leghamarabb 33 év után szabadulhatott.

Ebből 20 évet már letöltött.

Odaléptem hozzá és azt mondtam:

"O.G. mi újság ember, jól vagy?"

Rám nézett és azt mondta:
"Ja, jól vagyok kölyök."

Én meg: "Akkor, mit nézel az égen, öreg?

Mi olyan érdekes rajta?"

Azt mondta: "Nézz fel, és mondd meg te,
mit látsz."

"Felhőket." (nevetés)

Azt mondta: "Rendben, mi mást látsz még?"

Ekkor egy repülő szállt el felettünk.

Azt mondtam: "Rendben, egy repülőt látok."

Azt mondta: "Pontosan. És mi van
azon a repülön?" "Emberek."

"Pontosan. Na most, hová megy az
a repülő az emberekkel?"

"Nem tudom. Te tudod?

Légyszi tudasd velem, ha igen, és akkor
már pár lottószám is jöhetne."

Azt mondta: "Nem érted a lényeget, kölyök.

Az a repülő és az emberek mennek valahová,

míg mi ide vagyunk bezárva.

A lényeg a következő:

A tovaszálló repülő az utasokkal

az az élet, amit elszalasztunk,
amíg a négy fal közt vagyunk."

Azon a napon ez valamit

megindított bennem, és ráébredtem,
hogy változtatnom kell.

Gyerekként mindig is okos kissrác voltam.

Azt is mondhatnánk, okosabb voltam
a kelleténél.

Arról álmodtam, hogy építész vagy
régész leszek.

Jelenleg a Fortune Society-nek dolgozom,

ami egy beilleszkedési program,

és olyanokkal dolgozom, akiknek
nagy esélye van a visszaesésre.

Összehozom őket olyan segítőkkel,

akikre szükségük lesz szabadulásukkor,

így pozitív eséllyel térnek vissza
a társadalomba.

Ha találkoznék a 15 éves énemmel,

leültetném, és beszélnék vele,
megpróbálnám elmagyarázni neki,

és tudatnám vele: "Figyelj, én vagyok az.
Te én vagyok.

Ez vagyunk mi. Egyek vagyunk.

Tudok mindent, amit elkövetni készülsz,
hogy mit fogsz tenni,

még azelőtt, hogy megtennéd, mert
én már elkövettem".

Arra biztatnám, hogy kerülje X, Y
és Z társaságát.

Elmondanám neki, hogy kerülje
ezt és ezt a helyet.

Azt mondanám neki:
"Maradj a suliban öreg,

mert ez, az ahol lenned kell,

mert innen fogsz eljutni
valahová az életben."

Ez az az üzenet, amit terjesztenünk kéne

a fiatal fiúknak és lányoknak.

Nem kellene felnőttként bánnunk velük, és
kitenni őket az erőszak kultúrájának,

ahonnan szinte nincs is kiút számukra.

Köszönöm.

(Taps)