A középkor humorát ma betiltanák? | Мihail Маjzulsz | TEDxMoscow

Мihail Маjzulsz történész a vallásokat és a középkori vallási előítéleteket démonok és vétkes emberek ábrázolásán keresztül tanulmányozza. A középkori és a mai sajtó élességét összevetve bizonyítja, hogy a vallásos témákat illető szólásszabadság az utóbbi századok alatt rohamosan csökkent.

Мihail Маjzulsz középkor-történész, a 2011-ben megjelent Démonok és bűnösök a régi orosz ikonográfiában; az ábrázolás szemiotikája c. könyv, valamint a 2013-ban megjelent A pokol anatómiája; útmutató a régi orosz vizuális démonológiához, továbbá a 2018-ban megjelent Szenvedő középkor; a keresztény ikonográfia paradoxonjai c. könyv társszerzője.

Ezt az előadást egy TEDx rendezvényen rögzítették, amelyet a TED konferenciák formájában, de tőlük függetlenül egy helyi közösség szervezett. Bővebben: http://ted.com/tedx

1928-ban a weimari Németországban

büntetőper indult Georg Grosz
expresszionista képzőművész ellen

az egyházak megsértése,
valójában szentségtörés miatt.

Bűntette abból állt, hogy a Svejk,
a derék katona színházi előadásához

feszületet ábrázolt,

de rajta Krisztus katonacsizmába
és gázálarcba volt öltöztetve.

A gáztámadásokkal teli I. világháború
csak nemrég ért véget.

Grosz állította, hogy a feszület
a szenvedő emberiséget jelképezi,

amelyet a képmutatók új vágóhídra terelnek.

Vádlói ellenvetése az volt, hogy Krisztus
ilyen furcsa küllemű ábrázolásával

a művész megcsúfolta a minden
kereszténynek szent jelképet.

A lényegében minden társadalomban
létező egyik fő játékszabály

a szakrálissal, a szakrális képekkel,

szakrális tárgyakkal való bánásmód

azokkal, amelyeket mindenki számára
valóban dicsfény vesz körül,

vagy azokkal, melyek már ugyan
elvesztették ebbéli minőségüket,

de valaki újra próbálja talapzatra emelni
őket, és újra megvédeni a kétkedéstől,

különösen a gúnyolódástól.

Oroszországban ma mindkettő
nagyon is ismerős számunkra.

2016-ban a francia Charlie Hebdo
szatirikus hetilapban

a Szentháromság Székesegyházat
ábrázoló karikatúra jelent meg.

A templom a Párizsban kevéssel
azelőtt ünnepélyesen fölavatott

orosz egyházi-kulturális központ része.

A rajz, akárcsak a hozzá tartozó cikk
nevetségessé tette

az egyház politikai eszközként
való fölhasználását,

a templom kupolái
Putyin elnök arcát idézik föl.

Válaszul az Állami Duma tudomány-
és oktatásügyi bizottságának elnöke,

Vjacseszlav Nyikonov
felháborodva jelentette ki,

hogy ha ez az ügy Oroszországban
történt volna, e szentségtörő rajzot

a hívők érzéseinek megsértéséről szóló
törvénycikk alapján betiltották volna.

Két év elteltével

Nyikola-Lenyivecben farsangkor

Nyikolaj Polisszkij művész
nem 11 társát égeti meg,

hanem egy gótikus katedrálisra
emlékeztető 30-méteres faalkotmányt.

A tüzes happening neve: "Lángoló gótika",

az itt jól látható stílusra utalva.

Rögtön akadnak ilyen hangok:
"Miért kell templomot égetni?"

A moszkvai patriarchátus
képviselője hangsúlyozza,

hogy a keresztény jelképeket
meg kell védeni az efféle tettektől.

Polisszkij kénytelen mentegetőzni,

magyarázkodni, hogy a templom
nem is templom,

nincs benne oltár,

és hogy tettében semmiféle
antiklerikális szándék nem volt.

A feszület, melyet Grosz háborúellenes
prédikációvá változtatott

és az égbe törő csúcsú gótikus
katedrális csak hadd égjen,

de röpítsenek minket a nyugati középkorba.

Igen gyakran fölidézik a középkort,

mikor arról folyik a vita,

hogyan lehet és hogyan tilos bánni
a szakrális szimbólumokkal.

Van, aki a szentségeket
a megszentségtelenítéstől védendő

a kánonjogra hivatkozik,

amely előírásainak zömét
a középkorban alakították ki.

Van, aki ezzel ellenkezőleg,
az alkotói szabadságot

vagy a különböző dimenziójú
szekuláris értékeket védve

a középkor újbóli
visszatérése miatt zúgolódik.

De ha magát a középkort tekintjük,

azt látjuk, hogy a gyakorlatilag
teljes vallásosság korszakában

a különböző előfordulású szentség

sokkal gyakrabban, mintsem képzelnénk,

alantas, nevetséges, testileg illetlen
környezetben fordul elő,

és az előfordulás nem
mindig okozott súrlódást.

A papság, sőt néha valamely
egyházi megállapítás kigúnyolása

nemcsak egyházon kívül hangzott el,

pl. némely eretnek mozgalom részéről,

hanem belülről, papok szájából is.

E kölcsönhatásról tanúskodnak
pl. a lapszéli jegyzetek:

kéziratok sokaságának margóját
díszítő kis, gyakran humoros rajzok,

legyenek azok zsoltáros-, szertartás-
és imakönyvekben, bibliákban stb.

Az ábrákon gyakoriak a szakrális témák,

pl. ez itt: az utolsó vacsora ábrázolása,

amely mellett figurák
vagy jelenetecskék láthatók,

amelyek ha nem gúnyolják is,

de legalábbis parodizálják a papságot:

az egyszerű papokon és szerzeteseken
kezdve a római pápákig.

A képen látható szamár pápai tiarát visel,

vagy itt fent pucér püspök
valamit magyaráz, valamire inti,

valamiért szidja a szellentő szerzetest.

Ráadásul a széljegyzetek

néha nemcsak a papságra
és a hierarchiára emelnek kezet,

hanem az egyházi rítusokra is,
néha még a szentségekre is.

Itt a majompüspök háta mögötti
diakónus bevilágítja a templomot.

Itt meg a majompüspök misézik,
de ostya, azaz prosphora helyett,

amely Krisztus testévé lényegül át,
feje fölé majomkoponyát emel.

Persze feltételezhető,
hogy ilyesfajta ábrázolások

eretnek kéziratokban fordulnak elő,

amelyeket valamilyen antiklerikális
kézművesek hoztak létre,

de ez egyáltalán nincs így.

Efféle ábrázolások

óriási mennyiségben fordulnak elő

díszes, ritka, korlátozottan
hozzáférhető kéziratokban,

amelyeket főpapok: apátok,
püspökök és bíborosok rendeltek.

Sok esetben, bár nem mindig,
ez sajátságos öngúny volt,

és épp ezért veszélytelen.

Ha továbbmenve elhagyjuk a kéziratokat,

amelyeket tényleg kevesen láttak,
ezért nem sokaknak ártottak,

akkor azt látjuk,

hogy a középkori egyházközségi tag
templomba lépve gyakran olyat látott,

ami naturalizmusával,
ábrázolt jeleneteivel manapság

szakrális térben aligha képzelhető el.

Román stílusú templomokban
rendszerint föllelhető példa

Spanyolországtól Írországig

az ún. exhibicionisták,
azaz férfi és női alakok ábrázolása,

akik nemi szervüket, péniszüket
vagy szeméremtestüket közszemlére teszik.

Történészek persze vitáznak arról,
hogy kerültek oda, mit jelentettek,

a testiség bűneinek
leleplezésére szolgáltak-e,

vagy – mint sokan gondolják –

a híveket és magát az épületet
a sötétség erőitől, a gonosztól,

a szemveréstől védő amulettként
szolgáltak; de ez most mellékes.

Fontos, hogy ilyen ábrázolások tömegével

és rendkívüli változatosságban találhatók

nemcsak templomok külső falán,
hanem belül is a szakrális térben,

a kórus közelében, nem messze az oltártól,

mint pl. a Szent Radegunda templomban,

a franciaországi Poitiers-ben lévő alak.

Álljunk meg egy pillanatra!

Amikor a valamely szakrális jelenet
ábrázolására vállalkozó

középkori festőt vagy szobrászt
képzeljük magunk elé,

rögvest a szakértő pap,
vagy ami még fontosabb,

a mögötte álló

cenzor pap idéződik föl.

Ez persze így van, de nem egészen.

Abban a korszakban, mikor a kereszténység
az értelmezés legfontosabb kerete,

és minden eretnek
mozgalom s kritika ellenére

az egyház a szakralitás fő moderátora,

még mindig elég nagy
szabadságfokot élveznek a mesterek

az egyház által hirdetett igazság
konkrét megjelenítésében.

Nyilván, valamikor a 13. században

el lehetett azon vitatkozni,
szabad-e Krisztust úgy ábrázolni,

hogy nem négy – mint rég kötelező volt –,
hanem három szöggel van odaszögezve,

és nem eretnekség-e ez?

Vagy a 14. században Jean Gerson,
a Párizsi Egyetem kancellárja bírálja

a Szűz Mária kisdeddel olyan ábrázolását,

ahol a szárnyas oltár kinyitásakor
a Szentháromság tárul elénk,

mert nem sugall-e ez a balgáknak
olyan gondolatot – kérdezi –,

hogy Szűz Márián keresztül nemcsak
Krisztus, Isten fia érkezett a világba,

hanem az Atyaisten és a Szentlélek is,
ami eretnekség.

De ettől függetlenül az efféle kétségek

még akkor is, ha teológusok
és főpapok szájából hangzottak is el,

többnyire magánvélemények maradtak,

és alig-alig találunk példát rá,

hogy valamilyen ábrázolásokat
központilag elkoboztak, begyűjtöttek,

elégettek vagy szekérre
rakva elszállítottak volna,

vagy lettek volna alkotások ellen
efféle központi hadjáratok.

Igaz, hogy a középkori papok
ádázul égették eretnekek iratait,

néha még a más hitűekét is,

mint pl. a Talmudot
a 13. századi Franciaországban.

De a szavak ellenőrzése sokkal szigorúbb
volt, mint az ábrázolásoké.

Mikor kezd változni a helyzet?

Megint csak hiedelmünkkel ellentételesen,

túl a középkoron, az újkor kezdetén.

16. század: néhány változás történik.

Először is,

az óriási mennyiségű
szakrális keresztény művészet,

keresztény ikonográfia mellett
eleinte a világi művészet,

világi műfajok szigetecskéi, majd egész
szigetcsoportjai jelennek meg,

amelyekre az egyháznak
valamilyen választ kell adnia.

Fontosabb, hogy ebben az időben
egyházszakadás zajlik.

A katolikus és ortodox egyház
11. századi szétválása óta

a keresztény világ egységére
a protestantizmus mér újabb csapást.

A protestánsok, lutheránusok,
kálvinisták, anglikánok és mások

nemcsak hogy élesen bírálták a pápaságot
és az egyházat mint intézményt,

hanem az egész rendszert, a megváltás
technikáját is kétségbe vonják:

a képmások és a szentek kultuszától
kezdve egészen a titkokéig.

Lényeges az is, hogy a korai eretnek
csoportokhoz képest

a protestánsok a 16. században
ráronthattak a katolikus egyházra, –

bár az a támadást hasonlóan viszonozta –

az akkori idők médiájának teljes erejével:

nyomdagépekkel és fametszetekkel,

azaz olyan technikával, melyek lehetővé
teszik ábrázolások gyors,

tehát olcsó és a társadalom
számára elérhető sokszorosítását.

Igazi karikatúra-háború bontakozik ki

protestánsok és katolikusok között,
melynek egyik tanújele itt látható.

Ezen az 1566-os Németalföldről
származó protestáns metszeten

velejéig képmutató színjátékként
tárul elénk a katolikus mise.

Vannak itt róka-papok, van itt oltár,

amelyen Krisztus, Szűz Mária
és a szentek helyett

iskarióti Júdás, az áruló apostol látható,

akit a katolikusok állítólag imádnak.

Válaszul az intézményesült egyház

s intézményei legitimitását
kétségbe vonó teljes letámadásra,

a középkorhoz képest nemcsak a bírálatra,

hanem a nekik szánt gúnyra is

túlérzékennyé válnak a katolikus papok.

Míg a középkorban könnyen elképzelhetően

rengeteg ábrázoláson
volt látható az utolsó ítélet,

melyen a pokolban más rendekkel együtt

sül, fő és kínzatik a papság is:

papok, szerzetesek, püspökök, pápák,

mert ők is emberek, ők is vétkeznek,

és persze pokolra is kerülnek.

A protestantizmussal vívott
ideológiai küzdelem időszakában,

amikor a klérus tekintélyét
kétségbe vonni sokkal veszélyesebb,

az utolsó ítélet 16–17. századi
új ábrázolásairól

ezek fokozatosan eltünedeznek,

a régieken pedig lefestik
és onnan eltávolítják őket.

Katolikus teológusok,
pl. Johannes Malanus bécsi professzor

és Gabriel Apoleotti bolognai érsek

a középkorban elképzelhetetlenül vastag
fóliánsokat, munkákat adnak ki,

melyekben tüzetesen átfésülnek

majdnem minden
egyházi ikonográfiai jelenetet,

hogy elválasszák az igazit a kétségestől,
a kétségest a veszélyestől,

és eldöntsék, milyen intézkedést
célszerű tenni.

Ráadásul tekintetüket nemcsak
a nyíltan eretnek képekre vetik,

mint pl. valamely protestáns képre,

melyen ördög szüli a római pápát,

hanem a helytelen értelmezéskor
esetleg veszélyes ábrázolásokra is,

pl. ha valaki papi ornátusban ábrázol

újszülött keresztelését végző démont.

Valaki esetleg azt hiheti,
hogy a démon-pap gonosz pap,

tehát a gonosz pap végezte
keresztelés érvénytelen,

és ez ismét veszélybe sodorja
a papság tekintélyét,

s összességében a hívők üdvözülését.

Az újkor kezdetén megjelenő cenzúra
figyelme nemcsak az új ábrázolásokra,

hanem a régiekre is kiterjed.

A 13. században a strasbourgi
székesegyház oszlopfőin

a középkorban igen népszerű
Róka-regény jelenetei láthatók,

ahol papnak öltözött állatok
a társukat temetik,

keresztet, gyertyát visznek,
sőt még miséznek is.

Mikor a 17. században Strasbourg
Franciaországhoz kerül,

és a protestantizmusból
a katolicizmushoz tér vissza,

ezeket az ábrázolásokat ledöntik,
s így csak metszeteken maradtak fönn.

Az antiklerikális árnyalatú
nevetés olyan hőfoka,

ami templomban teljesen lehető volt
a középkorban, az az újkor kezdetén

a protestantizmussal való totális
szembeszegülés időszakában

már nem helyénvaló, sőt veszélyes is.

A történetből több tanulság vonható le,

de én csak egyet említek.

Századok alatt a keresztény
ábrázolások más dimenziót kaptak.

Természetesen részei az egyháztörténetnek,
az egyházi doktrínának,

kultusztárgyak,

de egyúttal annyira alkotórészeivé váltak

közös kulturális szótárunknak,

hogy közkinccsé lettek;
ez pedig szemmel láthatólag jó,

ahogy pár éve valamely
dezodor reklámangyalait

az Egyesült Arab Köztársaságban
teljesen betiltották,

Oroszországban meg
óvatos fölirattal látták el,

miszerint az angyal nem is egészen angyal,
hanem az ideális lány fantáziaképe;

biztos, ami biztos.

Ez az egyáltalán nem egyértelmű
és nem könnyű feladat abban áll,

hogy kompromisszumot leljünk

a sokaknak jelentőségteli
szakrális dolgok tisztelete

és átértelmezésük joga között,

hogy másként tekinthessünk rájuk,
tehát néha hétköznapivá tegyük őket,

többek közt ironizáljunk is rajtuk,

mert semmilyen vallás sem
helyezheti magát kritikán kívülre,

a szakrális ábrázolásokra pedig
egyiknek sincs copyrightja.

Köszönöm szépen.

(Taps)