Jackson Katz: A nők elleni erőszak a férfiak ügye is

A családon belüli erőszakra és a szexuális zaklatásra gyakran mondják, hogy a nők problémája. Ebben a merész és őszinte előadásban Jackson Katz rámutat arra, hogy ezek valójában férfi dolgok, és hogy az ilyen viselkedés kapcsolódik a férfiasság definíciójához. Felhívás valamennyiünk számára, nőknek és férfiaknak, hogy utasítsuk el az elfogadhatatlan viselkedést és álljunk a változások élére.

Felvázolok Önöknek

egy merőben új szemléletet

a nemek közti erőszak --

a nemi erőszak, a családon belüli erőszak,
kapcsolati visszaélés (abózus),

a molesztálás, a pedofília problémájára.

"Nemek közti erőszak"-ként fogok hivatkozni

erre a széles területre, amit eddig

női ügynek tekintettek, amit
néhány jóérzésű férfi felkarolt,

de nekem gondom van ezzel a szemlélettel,

nem tudom elfogadni.

Ezt én nem női ügynek látom,
amit néhány jóérzésű férfi felkarol.

Sőt, amellett hozok fel mindjárt érveket, hogy ez

elsősorban és leginkább a férfiak ügye.

(Taps)

Természetesen a nők ügye is,

tehát elfogadom ezt, de a nemek közti erőszakot

női ügynek tekinteni már maga is része a problémának,

számtalan oknál fogva.

Az első, hogy felmenti a férfiakat
az alól, hogy odafigyeljenek rá.

Igaz? Sok férfi meghallja, hogy "női ügy",

és hajlamos kikapcsolni, és azt gondolni,

"Férfi vagyok. Ez meg a lányoknak szól."

És ennek az az eredménye, hogy sok férfi szó szerint

nem jut tovább az első mondatnál.

Olyan, mintha az agyunkban bekapcsolna egy chip,

és az idegpálya más irányba terelné a figyelmünket,

amikor meghalljuk azt a kifejezést,
hogy "a nők ügye".

Így van ez a "nemek" szóval is,

mert sokan, amikor meghallják, hogy "nemek",

arra gondolnak, hogy azt jelenti: "nők".

Azt gondolják, hogy a nemekkel kapcsolatos ügy
a nők ügyének szinonímája.

Van itt némi zavarodottság a
"nemek" kifejezéssel kapcsolatban.

Hadd szemléltessem ezt egy hasonlattal.

Beszéljünk most egy kicsit a rasszokról.

Ha az Egyesült Államokban
meghallja valaki a "rassz" szót,

akkor az általában arra gondol, hogy afro-amerikai,

latin, ázsiai-amerikai, amerikai őslakos,

dél-ázsiai, óceániai, stb.

Sokan, ha meghallják, hogy "nemi irányultság",

azt gondolják, meleget, leszbikust
vagy biszexuálist jelent.

És sokan, amikor azt hallják, hogy "nemek",

azt gondolják, nőket jelent.
Mindegyik esetben az történik,

hogy a többségi csoport nem kap figyelmet.

Mintha a fehér embernek nem volna faji identitása,

nem tartozna semmilyen népcsoporthoz,

mintha a heteroszexuálisoknak
nem lenne nemi irányultsága,

mintha a férfiaknak nem lenne neme.

Ez az egyik módja annak, ahogyan
a domináns rendszerek

fenntartják és reprodukálják
önmagukat, ami azt jelenti,

hogy a domináns csoportot ritkán késztetik arra, hogy gondolkozzék el dominanciáján,

mert a hatalom és az előjogok

egyik fő jellemzője, hogy nem kérdőjelezi meg senki,

hogy nem néz magába, sőt, hogy
nagyrészt láthatatlanná válik

az olyan kérdések vizsgálatában,

amelyek rólunk, mindnyájunkról szólnak.

Meghökkentő, hogy hogyan működik
ez a családon belüli

és a szexuális erőszak esetében,

hogy a férfiak jórészt kikerülnek

a beszélgetésekből, amelyek

pedig elsősorban a férfiakról szólnak.

Ezt a régi technikával

fogom illusztrálni.

Bizonyos értelemben régi vágású vagyok.

A legmodernebb technikával dolgozom
-- filmeket készítek --,

nevelőként mégis régi vágású maradtam,

és most megismertetem Önöket ezzel a gyakorlattal,

ami mondatstruktúra szintjén illusztrálja,

hogy a gondolkodásmód

és a nyelvhasználat miként sző

összeesküvést, hogy elvonja a figyelmet a férfiakról.

Ez a családon belüli erőszakról szól elsősorban,

de behelyettesíthető mással is.

Ezt Julia Penelope feminista nyelvész
munkájából vettem.

Egy nagyon egyszerű angol mondattal kezdődik:

"John beat Mary." -- "János megütötte Máriát."

Ez egy nyelvtanilag helyes angol mondat.

János az alany, megverte az állítmány.

Mária a tárgy. Nyelvtanilag helyes mondat.

Akkor most áttérünk egy második mondatra,

ami ugyanezt mondja szenvedő szerkezetben.

"Máriát megütötte János."

Rengeteg dolog történt egyetlen mondatban.

Eljutottunk attól, hogy "János megütötte Máriát."

ahhoz, hogy "Máriát megverte János."

Egyetlen mondatban áttevődött
a hangsúly Jánosról Máriára,

és János a mondat végére került,

közel ahhoz, hogy kikerüljön a képből,
a pszichikai síkunkról.

A harmadik mondatból János már ki is maradt:

"Máriát megütötték."

Ez már teljes egészében csak Máriáról szól.

Jánosra már rá se gondolunk. Teljesen Máriáról szól.

A korábbi generáció a "megütötték" szinonímájaként

a "megverték" szót használta,

így azt kapjuk "Máriát megverték."

A sorozat végső mondata

a korábbiak folyományaként:

"Mária egy megvert asszony."

Mária egy megvert asszony -- Máriát azzal különböztetik meg mástól,

amit János tett vele az első mondatban.

Megmutattuk, hogy Jánost már rég el is felejtettük.

Nos, mi, akik a családon belüli
vagy szexuális erőszak

kérdésével foglalkozunk, tudjuk, hogy az áldozat hibáztatása gyakori jelenség ezen a területen.

Vagyis, hogy sokkal inkább azt a személyt hibáztatják, akivel a dolog történt,

semmint azt, aki elkövette.

És olyanokat mondanak, hogy miért
ment el az a nő azzal a férfival.

Miért vonzódott ahhoz az emberhez?

Miért voltak együtt hosszú időn keresztül?
Mit viselt a nő a partyn?

Micsoda hülyeség. Miért ivott azokkal a fickókkal

abban a szállodai szobában?

Ez az áldozat hibáztatása, és számtalan ok van rá,

az egyik, hogy így van felépítve
a kognitív rendszerünk,

az áldozat hibáztatására. Ez tehát nem tudatos.

Az egész kognitív rendszerünk olyan,
hogy kédéseket tegyünk fel

a nőkről, a nők választásairól,
és arról, hogy mit tesznek,

gondolnak, viselnek.

Nem fogom belefojtani a szót abba,
aki kérdéseket tesz fel

a nőkről, rendben? Szabad kérdezni.

De legyen világos: nem vezet sehová
az erőszak megelőzése szempontjából,

ha Máriáról teszünk fel kérdéseket.

Másmilyen kérdéseket kell feltennünk.

Látják már, hová akarok kilyukadni, igaz?

A kérdések nem Máriáról szólnak, hanem Jánosról.

A kérdések olyasmiket tartalmaznak,
mint hogy miért veri János Máriát?

Mi az oka, hogy a családon belüli
erőszak még mindig

súlyos probléma az Egyesült Államokban,
és az egész világon?

Mi folyik itt? Mi az oka, hogy annyi férfi zaklatja

fizikailag, érzelmileg, verbálisan és más módon

a nőket, a lányokat, férfiakat és fiúkat,

akiket állítólag szeretnek?
Mi a történik a férfiakkal?

Miért van az, hogy annyi felnőtt férfi zaklat szexuálisan kislányokat, kisfiúkat?

Miért általános probléma ez a mi társadalmunkban,

és az egész világon?

Miért hallunk újra és újra

újabb botrányokról az olyan nagy intézményekben,

mint a katolikus egyház vagy
a Penn State futball-csapata

vagy az amerikai cserkészszövetség, stb., stb.?

És a helyi közösségek országszerte,

világszerte, igaz? Állandóan hallunk ilyet.

Gyerekek szexuális zaklatása.

Mi van a férfiakkal? Miért erőszakol meg nőket olyan sok férfi

a mi társadalmunkban és szerte a világban?

Miért erőszakol meg olyan sok férfi más férfiakat?

Mi van a férfiakkal?

És azután, mi a szerepük ezeknek
a különféle intézményeknek

a társadalmunkban, amelyek ilyen erőszakos férfiakat termelnek ki magukból

szinte járványszerű mennyiségben?

Mert itt nem egyedi elkövetőkről van szó.

Ez naív értelmezése annak,
ami egy sokkal mélyebb,

a rendszerben lévő társadalmi probléma.

Az elkövetők nem szörnyek,

akik előmásznak a mocsárból,

bejönnek a városba és elkövetik
a piszkos ügyleteiket,

és azután visszavonulnak a sötétbe.

Ez nagyon naív elképzelés, igaz?

Az elkövetők sokkal normálisabbak,

és hétköznapibbak ennél.

A kérdés tehát az, mit művelünk mi

a társadalmunkban és a világban?

Mi a szerepük a különböző intézményeknek

az ilyen erőszakos emberek kitermelésében?

Mi a szerepe a vallásos hitnek,

a sportkultúrának, a pornográfia kultuszának,
a családstruktúrának,

a gazdaságnak, és mennyiben van közük hozzá,

és a rassznak, és az etnikumnak?

Hogyan működik ez az egész?

És ha egyszer elkezdjük megkeresni
ezeket a kapcsolatokat,

és feltenni azokat a fontos és súlyos kérdéseket,

akkor tudunk majd beszélni róla,
hogy miképp változtathatunk,

más szavakkal, hogyan tudunk
valamit másképp csinálni?

Hogyan változtathatunk ezen a gyakorlaton?

Hogyan szocializálhatjuk másképp a fiúkat,

változtathatjuk meg a férfasság definícióját, ami ilyen következményekhez vezet?

Ilyen kérdéseket kell feltegyünk,

ilyen munkát kell elvégeznünk,

de ha mindig csak arra figyelünk,
amit a nők csinálnak,

és kapcsolatokban gondolkozunk,
vagy valami másban,

akkor nem fogunk eljutni eddig a lépésig.

Értem én, hogy azokat a nőket,

akik megpróbáltak már beszélni ezekről a dolgokról,

ma vagy tegnap, éveken keresztül,

sokszor lehurrogják ilyenkor.

Ilyen csúf cimkéket aggatnak rájuk,

hogy "férfi-gyűlölő",

vagy a gusztustalan és sértő "femináci."

Tudják, miről szól ez az egész?

Ezt nevezik "öld meg a hírhozót" szindrómának.

Ezért van az, hogy amikor egy nő beszél róla,

kiáll önmagáért, a többi nőért,

és a férfiakért és a fiúkért is, akkor közlik vele,

hogy üljön le, fogja be a száját
és fogadja el ezt a helyzetet,

mert nem szeretjük, ha valaki felkavarja az állóvizet.

Nem szeretjük, ha valaki kétségbevonja hatalmunkat.

Jobban tenné, ha leülne és befogná a száját.

Hála Istennek, a nők nem ezt tették.

Hála Istennek, olyan világban élünk,

ahol sok a női vezető, és ez ez ellen a gyakorlat ellen hat.

De van egy fontos szerep a férfiak számára ebben a munkában,

hogy mi kimondhatunk bizonyos dolgokat,

amit a nők általában nem, vagy,

még inkább, meghallanak tőlünk olyan dolgokat,

amit a nőktől gyakran nem hallanak meg.

Elismerem, hogy ez probléma. Ez szexizmus.

De ez az igazság. Az egyik dolog, amit a férfiaknak szoktam mondani,

a munkatársaim is és én is mindig ezt mondjuk,

hogy több olyan férfira van szükség, aki elég bátor és erős ahhoz,

hogy cselekedjenek végre és kezdjenek el beszélni bizonyos dolgokról ezzel kapcsolatban,

és a nők oldalán álljanak, ne ellenükben,

és hagyjanak fel azzal, hogy úgy tegyenek, mintha ez valami

nemek közti harc lenne, vagy efféle sületlenség.

Együtt élünk a világban.

És az egyik dolog, ami engem tényleg zavar

a feministák és az azok elleni retorikában,

akik létrehozták a bántalmazott nők és

a nemierőszak-krízis mozgalmakat világszerte,

hogy azok valamiképp férfiellenesek, ahogy említettem.

De mi van azokkal a fiúkkal, akik megszenvedik azt,

amit néhány felnőtt férfi az anyjukkal,

nővéreikkel vagy velük tesz?

Mi van ezekkel a fiúkkal?

Mi van azokkal a fiatalemberekkel és fiúkkal, akik átélték

azt a megrázkódtatást, amit egy felnőtt férfi erőszakossága okozott?

Mondok valamit, ugyanaz a rendszer termeli ki azokat a férfiakat,

akik nőket zaklatnak, mint azokat, akik más férfiakat?

És ha férfi áldozatokról akarunk beszélni,

akkor beszéljünk a férfi áldozatokról.

Az erőszak legtöbb férfi áldozata más férfiak erőszaktételének áldozata.

Ez tehát közös a nőkben és a férfiakban.

Mindkét csoport a férfiak erőszakának áldozatai.

Tehát mindannyian közvetlenül érintettek vagyunk,

arról nem is beszélve, hogy a legtöbb férfinak, akit ismerek,

van felesége, akiért aggódik, és nőismerősei

a családból, baráti köréből, vagy bárhonnan.

Sok okból fontos, hogy a férfiak beszéljenek erről.

Ugye, milyen nyilvánvaló, igaz?

A munkánk természete, amit munkatársaimmal együtt a sportvilágban,

az amerikai hadseregben, az iskolákban végzünk,

úttörők vagyunk a "kívülálló" megközelítés terjesztésében

a nemi erőszak megelőzéséhez.

Mindjárt adok egy ízelítőt ebből a "kívülálló" megközelítésből,

mert ez nagy szemléletváltás,

sok részlete van ugyan, de a lényeg,

ahelyett, hogy a férit az elkövetőként

a nőt áldozatként látjuk,

vagy nő az elkövető, férfi az áldozat,

vagy bármi kombináció.

A nemeket vagy-vagy módon használom. Tudom, hogy több ez,

mint férfi és nő, férfi és női.

Vannak női elkövetők,

és természetesen vannak férfi áldozatok is.

Minden változat előfordul.

De ne azzal törődjünk, hogy bináris módon nézzük,

hanem foglalkozzunk azzal, akit kívülállónak nevezünk,

a kívülálló bárki, aki nem elkövető

és nem áldozat az esetben,

tehát a barátok, csoporttársak, munkatársak,

családtagok, azok közülünk,

akik nem érintettek közvetlenül a zaklatás dichotómiájában,

de társadalmi, családi, munkahelyi, iskolai

vagy valamilyen közösségen belüli kapcsolatban vannak

olyanokkal, akik esetleg ilyen helyzetben vannak. Mit tesznek?

Hogyan beszélnek róla? Hogyan vonják kérdőre a barátaikat?

Hogyan támogatják a barátaikat? Hogy teszik meg,

hogy nem maradnak csendben, ha zaklatással találkoznak?

Szóval, ami a fériakat és a férfikultúrát illeti,

a cél rávenni azokat a férfiakat, akik nem viselkednek molesztálólag,

hogy vonják kérdőre azokat, akik viszont igen.

És amikor azt mondom, molesztáló, nem csupán azokra

a férfiakra gondolok, akik verik az asszonyt.

Mi nem csak azt mondjuk, hogy ha egy férfi

molesztálja a barátnőjét, akkor a haverja állítsa le

azonnal, a támadás pillanatában.

Naivitás lenne ezzel próbálni előidézni társadalmi változást.

Az egy folyamat, amire megpróbáljuk rávenni a férfiakat,

hogy állítsák le egymást.

Például, együtt van egy férfitársaság, sehol egyetlen nő.

Pókereznek, beszélgetnek, jól érzik magukat,

és egy fickó tesz valami szexista, lenéző

vagy sértő kijelentést a nőkről,

ahelyett, hogy nevetnénk rajta, vagy úgy tennénk, mintha nem hallottuk volna,

férfiként azt kell mondjuk, "Ez egyáltalán nem vicces."

Tudod, akiről beszélsz, lehetne akár a nővérem is,

nem lehetne esetleg valami máson viccelődni?

Vagy, beszélhetnél talán valami másról?

Nem értékelem az efféle témát."

Mint amikor egy fehér ember a jelenlétükben valami

rasszista megjegyzést tesz, remélem,

hogy fehérként félbeszakítják

társuk rasszista megnyilvánulását.

Akárcsak a heteroszexualitással, ha valaki heteroszexuális,

és ő maga nem viselkedik sértő vagy molesztáló módon

a másmilyen szexuális orientáltságúakkal szemben,

de nem szól rá a másikra, aki ezt teszi,

annak hallgatása nem tekinthető vajon

beleegyezésnek, cinkosságnak, bizonyos értelemben?

A kívülálló megközelítés próbál eszközöket adni az emberek kezébe,

hogy félbeszakítsák ezt a folyamatot, beszéljenek róla,

és olyan légkört alakítsanak ki a közösségi kultúrában,

ahol a zaklató viselkedés elfogadhatatlan,

nem csupán azért, mert törvénytelen, hanem mert rossz

és mert elfogadhatatlan a köreinkben.

És ha eljutunk odáig, hogy a szexista módon

viselkedő férfiak leértékelődnek,

azok a fiatalemberek és fiúk, akik szexista és zaklató

módon viselkednek a nőkkel és a lányokkal,

vagy a férfiakkal és fiúkkal szemben,

leértékelődnek, ugye jó lesz?

A zaklatások radikális csökkenését fogjuk tapasztalni.

Mert a tipikus elkövető nem beteg és nem ferde.

Minden másban normális. Igaz?

Martin Luther King sok bölcsessége közül,

amit rövid élete alatt mondott, az egyik:

"Végül nem az ellenségeink szavai,

hanem a barátaink hallgatása

fog legjobban fájni."

Végül nem az ellenségeink szavai, hanem barátaink

hallgatása fog legjobban fájni.

Borzasztóan nagy volt a csend a férfi kultúrában

a nők és gyermekek elleni erőszakkal kapcsolatos,

folyamatban lévő tragikus ügyekről, igaz?

Rettenetesen nagy volt a csend.

Csak annyit mondok, hogy meg kell törni ezt a csendet,

és ehhez több férfira van szükség.

Könnyebb persze mondani, mint megtenni,

mert amit én most itt mondok, azt nem könnyű

a férfi kultúrában egymáson számon kérni,

és ez egyik oka annak, hogy ahhoz,

hogy a paradigmaváltás részben megtörténjék,

nem elég megértenünk, hogy ez férfi ügy,

ez tekintély kérdése is a férfiak számára.

Mert végülis, ebben a dologban az állásfoglalás

felelőssége nem nehezedhet a kisfiúk, a kamaszok,

vagy a főiskolások vállára.

Ez pozícióban lévő férfiakra kell, hogy háruljon.

A pozícióban lévő férfiak kell, hogy vállalják annak felelősségét,

hogy vezetők legyenek ebben,

mert amikor valaki beszél róla a közösségi kultúrában,

kérdőre von és beavatkozik, akkor az

egyúttal vezető, igaz?

Mindenképp, több pozícióban lévő felnőtt férfira van szükségünk,

hogy kezdjük a súlyának megfelelően kezelni ezeket a dolgokat,

és ennek még nem látjuk jelét, ugye?

Néhány évvel ezelőtt egy vacsorán voltam,

-- szorosan együtt dolgozom amerikai hadsereggel, minden fegyvernemmel.

És ott voltam ezen a vacsorán és egy nő azt mondta nekem --

azt hiszem, okosnak akart látszani -- azt kérdezte,

"Mióta vezet szenzitivitás tréningeket

a tengerészetnél?"

Azt válaszoltam,

"nem tartok szenzitivitás tréningeket.

Vezetői képzést tartok a tengerészeknek."

Tudom persze, hogy egy kicsit nagyképú a válaszom,

de ez lényeges különbségtétel, mert nem hiszem,

hogy szenzitivitás tréningekre lenne szükség.

Vezetői tréningek kellenek, mert amikor például

egy hivatásos edző vagy egy baseball csapat

vagy egy futball csapat menedzsere -- ezeken a területeken is rengeteget dolgozom --

szexista megjegyzést tesz, vagy homofób kijelentést,

vagy egy rasszista megjegyzést, akkor arról vita lesz

a sportblogokon és a rádió sporttal kapcsolatos adásaiban.

És néhányan azt fogják mondani: "Szenzitivitás tréningre van szüksége."

Mások meg azt mondják, "Ebből elég volt.

Ez a politikai korrektség ámokfutása,

és egy hülye kijelentést tett. Lépjünk tovább."

Az én véleményem, hogy nincs szüksége szenzitivitás tréningre.

Vezetői tréningre van szüksége,

mivel rossz vezető, mert egy olyan társadalomban, ahol léteznek

a nemek közötti és a szexuális különbségek --

(Taps) --

és a származási és etnikai különbségek, aki ilyenfajta

kijelentéseket tesz, az vezetőként hibázik.

Ha el tudjuk érni ezt az eredményt, amin én dolgozom

a befolyásos férfiak és nők között a társadalmunkban,

az intézményes tekintély és hatalom minden szintjén,

akkor ez meg fog változni, paradigmaváltást

fog eredményezni az emberek gondolkodásában.

Tudják, sokat dolgozom például

Észak-Amerika szerte a főiskolai és egyetemi sportban.

Sokat tudunk arról, hogy hogyan előzzük meg

a családon belüli, vagy szexuális erőszakot, igaz?

Nincs mentség egy egyetem vagy egy főiskola számára,

ha nem tart tréninget a családon belüli és a szexuális erőszak megelőzésére

az összes diákatléta, edző, középvezető számára,

a nevelési folyamat részeként.

Eleget tudunk ahhoz, hogy ezt gond nélkül megtegyük.

De tudják, hogy mi hiányzik? A vezetői képesség.

De nem a diákatléták vezetői képessége,

hanem az atlétikai vezetőé,

az egyetem rektoráé, a pozícióban lévőké,

aki dönt a források felhasználásáról,

és aki a döntéseket hozza az intézmény prioritásaira nézve.

Ez hiba, többnyire a férfiak vezetői képességében.

Vessünk egy pillantást Penn State-re. Itt született meg

a kívülálló megközelítés legnagyobb "tanítható pillanata."

Annyi olyan helyzet volt már,

ahol a hatalmi pozícióban lévő férfi elmulasztja

megvédeni a gyerekeket, ebben az esetben, a fiúkat.

Hihetetlen, de tényleg, De ha alaposan utánajárunk,

rájövünk, hogy nyomás van a férfiakon,

a közösség kultúrájához való igazodás kényszere,

és ezért kell bátorítanunk őket,

hogy túltegyék magukat ezen a nyomáson.

És ennek az egyik módja, hogy azt mondjuk

hogy rengeteg olyan férfi van, aki őszintén törődik ezekkel a dolgokkal.

Én csak tudom, férfiakkal dolgozom,

és már tízezrekkel dolgoztam,

százezrekkel, sok sok évtized óta.

Ijesztő, ha utánagondolunk, hány éve.

De annyi férfi van, akit mélyen megérint a dolog,

de ez nem elég.

Több rámenös férfira van szükségünk,

akiknek van bátorságuk, erejük, erkölcsi tartásuk,

hogy megtörjék a cinkos hallgatást és felelősségre vonják egymást,

és a nők oldalára álljanak, ne ellenük.

Bárhogy is van tartozunk ezzel a nőknek.

Ez nem kérdés.

De a fiainknak is tartozunk ezzel.

Tartozunk azoknak a fiatal fiúknak is,

akik úgy nőnek fel, hogy nem ők akartak férfiak lenni

egy olyan kultúrában, ami megmondja nekik,

hogy miképp kell férfinak lenni.

Még nem választottak.

Mi, akiknek van választásunk, van lehetőségünk,

értük is felelősek vagyunk.

Remélem, hogy megyünk előre, eltökélten, nők és férfiak,

együtt el tudjuk indítani a változást,

és olyan átalakulás megy majd végbe,

hogy a jövő generációinak nem lesz annyi tragédiában része,

mint amennyiben nekünk van, nap mint nap.

Tudom, hogy meg tudjuk tenni. Mi jobban fogjuk csinálni.

Nagyon köszönöm. (Taps)