Diana Laufenberg: Hogyan tanuljunk? Hibákból.

Diana Laufenberg megoszt három dolgot, amit a tanításból tanult - beleértve a kulcsfontosságú, hibákból való tanulást.

Már régóta tanítok,

és ezalatt

olyan tudásra tettem szert a gyerekekről és a tanulásról

amit szeretnék, ha minél többen megértenének

a hallgatóságból.

1931-ben, a nagymamám

-a képen a bal alsó sarokban látható-

befejezte a nyolcadik osztályt.

Iskolába ment az információért

hiszen az információ ott lakozott.

Benne volt a könyvekben, a tanár fejében,

és oda kellett mennie, hogy megkapja az információt,

mert csak így tanulhatott.

Gyors generációváltás:

ez egy összevont évfolyamú iskola, Oak Grove-ban,

ahova az édesapám járt összevont évfolyamú iskolába.

És neki is el kellett mennie az iskolába,

hogy megszerezze az információt a tanártól,

elraktározva az egyetlen hordozható adattárolóba, ami a saját fejében volt,

és magával vitte,

mert az információt akkor így szállították

tanártól a diákig, hogy utána a világban használják.

Amikor gyerek voltam

a házunkban volt egy enciklopédia gyüjtemény.

A születésem évében lett megvásárolva

és rendkívüli volt,

mert nem kellett a könyvtárba mennem az információért;

az információ ott volt házon belül

és ez döbbenetes volt.

Ez teljesen más volt

mint amit az előző generációk megtapasztaltak

és megváltoztatta az információhoz való hozzáállást

bár alig észrevehetően.

De az információ közelebb volt hozzám.

Meg volt a hozzáférésem.

Az idő múlásával

a gyerekkorom és a középiskola között

azután pedig mikor elkezdtem tanítani

mi valóban láttuk az internet megszületését.

Abban az időben amikor az internet elkezdett

oktatási eszköz lenni,

eljöttem Wisconsinból

és Kansasba költöztem, Kansas egy kisváros

ahol lehetőségem volt

ebben a bájos kis városban

Kansas járási iskolában,

a kedvenc tantárgyamat tanítani

az amerikai kormányzást.

Az első évemben -- hip-hip-hurrá -- irány amerikai kormányzást tanítani,

ami egy imádott politikai rendszer.

Kölykök a középiskola 4 évfolyamában

nem mind lelkesedik igazán

az amerikai kormányzási rendszerért.

Második év: tanultam pár dolgot -- taktikát kellett változtatnom.

És előtérbe helyeztem egy valódi tapasztalatot

amit maguktól is megtanulnának.

Nem árultam el nekik, mit, hogyan csináljanak.

Adtam nekik egy feladatot,

ami egy választás volt a saját közösségükben.

Szórólapokat csináltak, irodákat hívtak fel,

ellenőrizték az időbeosztást, titkárokkal találkoztak,

készítettek egy választási füzetet

a város részére, hogy többet tudjanak a jelöltekről.

Mindenkit meghívtak az iskolába

egy esti beszélgetésre

a kormányzatról és a politikáról

és hiszik vagy sem, nagyon jól ment

és igazán meghatározó tanulmányi élmén volt.

Az idősebb tanárok -- a tapasztaltabbak --

rám néztek és aztán

"Oh, hát itt van. A kis aranyos. Hogy próbálkozik."

(Nevetés)

"Azt se tudja mit csinál."

De tudtam, hogy a gyerekek el fognak jönni.

És hittem benne.

És minden héten elmondtam nekik, mit várok el tőlük.

És azon az estén, mind a 90 gyerek --

szépen kiöltözve, csinálták a dolgukat, magukénak érezve.

Én csak ültem és néztem:

Az övék volt. Kézzel fogható volt. Valóságos volt.

Jelentett számukra valamit.

És kiálltak érte.

Kansasból a bájos Arizonába költöztem,

ahol néhány évig Flagstaffban tanítottam,

ebben az időben középiskolai tanulókat.

Szerencsére nekik nem kellett amerikai kormányzást tanítanom.

Hanem a még érdekesebb földrajzot tanítottam nekik.

Megint csak, a tanítás izgalma.

De ami érdekes volt

abban a helyzetben amiben találtam magam Arizónában

ahol ott volt nekem ez az igazi

kivételesen vegyes gyerekek csoportja, hogy együtt dolgozzunk

ebben az ízig-vérig állami iskolában.

És megvoltak a pillanatok és megkaptuk a lehetőségeket.

És az egyik alkalommal

ami adódott találkoztunk Paul Rusesabaginával,

aki egy úriember

aki a "Hotel Rwanda" című film alapját adta.

És ő elment a mellettünk lévő iskolába beszédet tartani.

Mi csak átsétáltunk, még csak buszjegyet se kellett venni.

Nem volt kiadás. Tökéletes tanulmányi kirándulás.

A baj ezután következet:

hogyan veszel rá hetedikes, nyolcadikos tanulókat, hogy népirtásról beszélgessen

és foglalkozzanak a témával,

felelősséggel és tisztelettel

úgy, hogy tudják mit kezdjenek vele.

Ezért esett Paul Rusesabaginára a választás

mint a tökéletes úriember példája

aki felhasználta saját életét, hogy valami jót tegyen.

Ezután feladatot adtam a gyerekeknek, hogy találjanak

valakit a saját életükben vagy saját történetet vagy saját környezetükben,

valami ehhez hasonló dolgot.

Megkértem őket, hogy csináljanak egy kisfilmet róla.

Ez volt az első ilyen alkalom.

Senki se tudta igazán, hogyan kell számítógépen csinálni ilyen kisfilmeket.

De nekiláttak. És én kértem, hogy adják hozzá a saját hangjukat.

Döbbenetes megnyilvánulás volt

amikor kértem, hogy használják a saját hangjukat

és kértem őket, hogy mondják el magukról

mit akarnak megosztani.

A kiírás utolsó kérdése:

Hogyan akarod használni a saját életed

hogy pozitívan hasson más emberekre?

A dolgok amiket ezek a gyerekek mondanak

amikor kérdezel és figyelmesen hallgatsz

az rendkívüli.

Gyorsan előre Pennsylvaniaba, ahol most élek.

A Tudományos Vezetés Akadémián tanítok,

ami egy együttműködési iskola a Franklin Intézet és

a Philadelphia járási iskola között.

Mi egy állami gimnázium vagyunk,

de másképp csináljuk az oktatást.

Először is azért mentem oda,

hogy a tanulmányi környezet része legyek

ahol értékelik a gyerekek tudását,

és igazán szerettem volna tudni

mi az ami lehetséges

ha képes vagy továbblépni

a múlt bizonyos mintáin,

az információ hiányán amikor nagymamám iskolás volt

és azután amikor az apám járt iskolába és akkor is amikor én,

egészen az információ áradat pillanatáig.

Tehát mit teszel, ha az információ ott van körülötted?

Miért járnak a gyerekek iskolába

ha az információ megszerzéséhez erre nincs szükségük ?

Philadelphiában van az egy gyerek - egy laptop program,

szóval a kölykök magukkal hozzák a laptopot minden nap,

aztán hazaviszik, hozzáférnek az információhoz.

És itt van ez a dolog, amivel meg kell barátkozni

amikor eszközt adsz nekik,

hogy a tanulók megszerezzék a tudást,

meg kell barátkozni a gondolattal:

hagyni, hogy a gyerekek hibázzanak,

mint a tanulási folyamat része.

Az oktatás háza táján mi most foglalkozunk

a rajongott

egyetlen helyes válasz kultúrájában,

amit bekarikázhatnak az átlagos többválaszos teszten,

és azért vagyok most itt, hogy elmondjam nektek:

ez nem tanulás.

Nagyon rossz dolog azt kérni,

azt mondani a gyerekeknek, hogy ne hibázzanak.

Arra kérni, hogy mindig a helyes választ adják

nem segíti elő a tanulást.

Szóval elindítottuk ezt a tervet

és ez az egyik sarokköve ennek a munkatervnek

Talán egyszer sem mutattam meg nekik

mert eleve a kudarcot feltételezi.

A tanulóim info-grafikonokat készítettek,

az egyik tantárgy év végi eredményeként,

az olajszivárgás elleni válaszként.

Kértem, hogy válasszanak példákat a tömeg médiában

létező info-grafikonokból,

ebből a hatalmas média halmazból,

válasszanak ki számunkra érdekes összetevőket

és készítsenek maguknak egyet

egy másik ember okozta katasztrófáról, az amerikai történelemből.

És bizonyos feltételek alapján kellett csinálniuk.

Ez kicsit kényelmetlen volt számukra,

hiszen sose csináltak ilyet ezelött, és nem tudták hogyan lássanak neki.

Ők tudnak beszélni -- nagyon simán,

és tudnak fogalmazni, nagyon-nagyon jól,

de azt kérni, osszák meg másokkal az ötleteiket egy más módon,

az már kicsit kényelmetlen volt számukra.

De én biztosítottam nekik egy szobát, csak erre a dologra.

Gyerünk alkotni. Tessék kitalálni.

Lássuk mit tehetünk.

És a tanulók folyamatosan

megmutatták, a legjobb képi alkotások sose okoznak csalódást.

Ez körülbelül két-három nap alatt készült el.

És ez a fajta munka amire a tanulók következetesen törekedtek.

És amikor leültem a gyerekekkel, azt mondtam "Ki a legjobb?"

És ők azonnal rávágták, "Hát itt van."

Nem olvastak semmit. "Hát itt van."

Akkor azt mondtam, "Nos, mi teszi ezt naggyá?"

Erre ők, "Oh, a formaterv jó és jó szineket használ.

És van benne valami..." És átismételték mindazt amit már hangosan megbeszéltünk.

És azt mondtam, "Gyerünk, olvasd."

Erre ők valahogy így, "Oh, annyira azért nem nagyszerű."

Aztán a következőt vették elő --

ennek nincs jó képi világa, de remek adatokat tartalmaz --

és egy órát töltöttünk a tanulási folyamatról beszélve,

mert ez nem arról szólt, hogy tökéletes-e vagy sem,

függetlenül attól amit alkotni akartam,

azt kértem, hogy alkossanak maguknak.

És ebben benne volt a hiba lehetősége,

folyamat, amiből tanulhatnak.

És amikor idén hozzá látunk újra ehhez az osztályommal,

ezúttal jobban fogják csinálni.

Mert a tanulás

magában hordoz egy adag hibát is,

mert a hibázás építő jellegű

a folyamatban.

Milliónyi kép van

amikre itt rá tudnék mutatni,

és körültekintően kell választanom -- ez az egyik kedvencem --

abból ahogy a diákok tanulnak,

vagy ahogy a tanulás látszik

egy olyan helyzetben amikor lemondunk arról,

hogy ezeknek a gyerekeknek iskolába kell járniuk az információért,

de ehelyett, kérdezd őket, mire mennek vele.

Tegyél fel valóban érdekes kérdéseket.

Nem okoznak majd csalódást.

Kérd, hogy látogassanak el helyekre,

saját szemükkel lássanak dolgokat,

hogy valójában éljék át a tanulás élményét,

játékkal, érdeklődéssel.

Ez az egyik kedvenc képem,

mert ez kedden készült,

amikor kértem a diákokat, menjenek a szavazóhelységhez.

Ez Robbie, a szavazás első napján,

és ezt meg akarta osztani mindenkivel.

De ez is tanulás,

mert arra kértük menjenek ki a valós helyszínre.

A lényeg az

ha továbbra is úgy tekintünk az oktatásra

mitha az csak az iskolába járásról szólna,

hogy megkapd az információt

és ha nem a tapasztalati tanulásról szól,

megengedve a tanulóknak, hogy hallassák a hangjukat, megengedve a hibákat,

akkor elvétjük a célt.

És minden és mindenki arról beszél manapság,

hogy lehetetlen fenntartani az oktatási redszert

mert nincs értéke és minősége

mert mi nem akarunk szabványteszteket

és mi nem akarjuk az egy jó válasz kulturáját.

Tudjuk, hogyan lehet jobban csinálni

és itt az ideje jobban csinálni.

(Taps)