Miért legyen ön is klímaaktivista?

"Álmodom egy világról, ahol földrajzórán úgy tanítanak a klímaválságról, hogy óriási kihívás volt, amelyet a hozzánk hasonló emberek nyertek meg" – mondja Luisa Neubauer, klímaaktivista. Greta Thunberggel együtt Neubauernek is szerepe volt a hatalmas nemzetközi iskolai mozgalom, a "Péntek a jövőért" beindításában, amely tiltakozik a klímaválsággal szembeni tétlenség ellen. Négy lépést oszt meg, amelyet korra való tekintet nélkül bárki megtehet, hogy klímaaktivistává váljon. "Ez nem egyetlen generáció feladata. Ez az emberiség feladata" – mutat rá Luisa.

Sosem terveztem,
hogy klímaaktivista leszek.

De megváltoztak a dolgok,

és most, klímaaktivistaként állva itt,

azt kérem, önök is legyenek azok.

Mindjárt elmondom, miért,

de ami még fontosabb, hogyan.

Tíz évvel ezelőtt, 13 évesen

tanultam először az üvegházhatásról.

Akkoriban 90 percet szenteltünk a témának,

és emlékszem, meglehetősen zavart,

hogy egy ilyen sarkalatos pontot

egyetlen földrajzórába préselünk bele.

Maradt bennem némi ingerültség,
így amikor leérettségiztem,

úgy döntöttem, földrajzot tanulok,

hogy biztosan jó úton járjak
a klímaváltozás dolgával kapcsolatban.

Ekkor változott meg minden.

Ekkor tanulmányoztam először adatokat,

vizsgáltam tudományos
szemmel a klímaváltozást,

és képtelen voltam elhinni, amit olvasok.

Ahogy sokan önök közül,

úgy én is azt hittem,
a Föld nincs igazán jó állapotban.

Fogalmam sem volt, hogy egy önmagunk által
generált katasztrófa irányába tartunk,

ráadásul ennyire gyors léptekkel.

Ekkor értettem meg, mit jelent,

ha a nagy egészet szemlélem.

Vegyük például a légkör
szén-dioxid-koncentrációját,

ami a globális felmelegedés fő oka.

Igen, elég rosszul fest.

Úgy tűnik, elég rossz úton járunk.

Ám csak akkor értjük meg,
valójában ez mennyire ijesztő,

ha nem csupán az elmúlt hatvan,

hanem az elmúlt ezer évet
vesszük górcső alá.

Ez csak egy, a szemünk előtt
zajló krízis aspektusai közül.

Nem bocsátkozom részletekbe,
de hadd mondjam el:

a történelem olyan pontján járunk,

ahol a bolygó legpusztítóbb
ereje maga az emberiség.

A történelem során most tartunk ott,

hogy egyetlen tudós sem
garantálhatja, hogy önök túlélik ezt.

A történelemnek e pontján

az emberiség alkotta környezet

nem biztonságos többé az emberek számára.

Szóval, ott találtam magam

elsőéves földrajzszakosként,

meglehetősen döbbenten.

Ám...

akadt jó hír is.

Ugyanabban az évben,
amikor ezeket megtudtam,

a világ vezetői Párizsban gyűltek össze,

hogy közös célként fogadják el a globális
felmelegedés 2 fokban való korlátozását.

Képek járták be a világot,

és úgy tartották,
aznap történelmet írtunk.

Micsoda megkönnyebbülés, mi?

Csakhogy...

nem igazán működött.

Miután aláírták a megegyezést,

a dolgok nem javultak.

Sőt: valójában romlottak.

A döntéshozók és az iparágak,
vezetők és politikusok

mind ugyanúgy folytatták, mint azelőtt,

úgy kiaknázva a megélhetési forrásainkat,
mintha szó szerint nem lenne holnapunk,

újabb és újabb szénerőműveket emelve,

miközben tudjuk: ennek véget kell vetni

a Párizsi Egyezmény szerint.

Így aztán bár vannak jó kezdeményezések –

a világon mindenütt szél- és napenergiát
hasznosító berendezések épültek, igen –,

ezek a pozitív változások lassúak –
az igazat megvallva: túlontúl lassúak.

Amióta a Párizsi Egyezményt aláírták,

a klímamutatók versengve törnek az élre,

minden évben újabb rekordot döntve meg.

Az elmúlt öt év a valaha mért

legforróbb öt év volt,

és a globális kibocsátás
sosem volt olyan magas, mint ma.

Szóval, ott voltam,

egyrészről láttam és értettem
a tudományos dolgokat,

másrészről nem láttam
válaszokat, akciókat.

Elegem lett.

Magam akartam elmenni
az ENSZ klímacsúcsára,

amelyet azért hívtak életre,
hogy az emberek összefogjanak,

és rendbe hozzák a klímát –

persze nem igazából, úgy tűnik.

Ez tavaly történt.

Elutaztam a klímacsúcsra, hogy megtudjam,

mi ez, miről szól ez az egész.

A politikai realisták számára
ez nyilván nem lesz meglepetés,

de nehezemre esett elviselni,

hogy a fosszilistüzelőanyag-ipar
és a vezető politikusok

mindent megtesznek azért,
hogy megakadályozzák a valós változást.

Nem vágynak olyan
nagyra törő célokat kitűzni,

hogy rátérjünk a felmelegedés
mértékét lassító útra.

Végül is ők profitálnak igazából
a klímaválságból, nemde?

A fosszilistüzelőanyag-ipar nyereséges,

a politikai vezetők pedig a következő
választásra és arra összpontosítanak,

mi teszi őket népszerűvé,

és gondolom, az nem, ha kényelmetlen
kérdéseket kezdenek feszegetni.

Nem áll szándékukban
változtatni a dolgok menetén.

Nincs a világon olyan ország,
ahol vállalatokat vagy politikai erőket

szankcionáltak volna
a klíma tönkretétele miatt.

A konferencia minden furcsasága
és szánalmas mivolta ellenére is

volt egy valaki, aki kitűnt másságával,

valaki, aki meglehetősen aggódni látszott,

és ez Greta Thunberg volt.

Akkor és ott eldöntöttem,
hogy minden más reménytelen,

értelmetlennek tűnik,

így rögtön helyben csatlakoztam
Greta klímatüntetéséhez.

Ez volt az első ilyen az életemben,

és meglehetősen különös körülmények közt,

csak ő és én, ahogy ültünk
ebben a konferenciateremben,

öltönyös résztvevők
buzgólkodtak körülöttünk,

akiknek fogalmuk sem volt,
mi legyen velünk.

Mégis, sokkal hatásosabbnak éreztem,

mint bármit, amivel korábban találkoztam.

Ott és akkor úgy éreztem,
talán eljött az idő,

hogy sztrájkot szervezzünk Németországban.

Biztosra vettem, senki más nem
hozza helyre ezt helyettünk,

és ha csak kis esély is van rá,
hogy ezzel változást érünk el,

szinte bolondságnak tűnt
nem tenni egy próbát.

Így aztán...

(Taps)

Így aztán hazatértem Berlinbe.

Szövetségesekre leltem, akiket pont
hasonló gondolatok foglalkoztattak,

és együtt elhatároztuk, csatlakozunk
a "Péntek a jövőért" kezdeményezéshez.

Természetesen fogalmunk
sem volt, mibe kezdünk bele.

Az első tüntetést megelőzően
legtöbbünk, így én is,

soha nem szervezett nyilvános
demonstrációt vagy más tiltakozást.

Nem volt pénzünk, erőforrásaink,

sőt ötletünk sem, milyen is
valójában egy klímatüntetés.

Így azt csináltuk, amihez értettünk:

elkezdtünk tömegestül üzengetni,

éjt-nappallá téve mindenkinek
üzentünk, akit elértünk,

WhatsAppon szervezve le
az első klímatüntetésünket.

Az első sztrájkot megelőző éjszakán
az idegességtől aludni sem tudtam.

Nem tudtam, mire számítsak,
de a legrosszabbra készültem.

Talán, mert nem mi voltunk az egyetlenek,

akik egy olyan politikai környezetben
szerettük volna hallatni a hangunkat,

amely látszólag elfeledkezett
a fiatalok érdekeiről,

ha döntéshozatalra került sor.

Ám végül kiforrta magát a dolog.

Egyik napról a másikra

mindenütt megjelentünk.

Jómagam pedig,
szintén egyik napról a másikra,

klímaaktivista lettem.

Általában

az ehhez hasonló TED-előadásokban

most rátérnék, milyen nagyon
reménykeltő a helyzet,

hogyan hozzuk ezt mi, fiatalok rendbe,

hogy mentjük meg a jövőt,
a világot és minden mást,

mi, a klímáért tüntető fiatalok

hogy érünk el javulást.

Általában.

De ez nem így működik.

Ez a válság nem így működik.

Íme a csavar:

ma, három és fél évvel
a Párizsi Egyezmény aláírása után,

ha a tudományos adatokat nézzük,

a globális felmelegedés
mértékét még mindig

2 fok alatt tudjuk tartani –

technikailag.

Lehetségesnek tűnik a jelenleg
tapasztalt többi katasztrofális folyamat,

például a tömeges kihalás
és talajromlás megfékezése is –

igen, technikailag.

Ám mindez nagyon-nagyon valószerűtlen.

Mindenesetre

a világnak olyan változásokon
kellene átmennie,

amilyeneket sosem láttunk azelőtt.

2050-re nullára kell csökkenteni
a gazdaságok szén-dioxid-kibocsátását,

és meg kell változtatni az erőviszonyokat,

amelyek lehetővé teszik,
hogy az óriáscégek és a politikai vezetők

kezükben tartsák a hatalmat.

Nem kevesebbről van itt szó, mint
a valaha volt legnagyobb átalakulásról

az ipari forradalom óta.

Amiről itt szó van, ha így jobban tetszik,

hogy klímaforradalmat robbantunk ki,

mégpedig a lehető legrövidebb időn belül.

Nincs még egy elvesztegethető évünk.

Bárhogy alakuljon is, bármilyen
változás következzék is be,

a világ nem számíthat

egy-két millió tüntető diákra,
hogy majd ők megoldják ezt.

Igen, nagyszerűek vagyunk, folytatjuk,

és igen, oda is eljutunk,
ahová senki nem gondolta volna.

De nem mi vagyunk a végső határ,

mi csak a kezdet vagyunk.

Ez nem egyetlen generáció feladata.

Ez az emberiség feladata.

És ez az a pillanat, amikor
minden szem ránk szegeződik.

E változás bekövetkeztéért

milliónyi dolgot kell megoldanunk.

Végtére is ez egy nagyon összetett dolog.

Ám...

vannak dolgok, amiket bárki
megtehet kezdő lépésként.

Jöjjön a rossz hír: ha azt hitték,
azt mondom, többet hasznosítsanak újra,

egyenek kevesebb húst, repüljenek
kevesebbszer, vegyenek használt holmikat,

akkor bocsánat, de ez nem ilyen egyszerű.

De íme a jó hír:

önök nem csupán fogyasztók és vásárlók,

még ha az ipar szeretné is, ha önök
csak ekképpen kategorizálnák magukat.

Nem; mi mindannyian
politikai lények vagyunk,

és részei lehetünk ennek a válasznak.

Mindannyian válhatunk olyasvalakivé,
akit sokan klímaaktivistának neveznek.

Ugye?

(Nevetés)

Tehát mik az első lépések?

Négy ilyen kezdő lépés van, amelyek
alapvetően szükségesek minden máshoz,

négy kezdő lépés,
amelyekbe bárki belevághat,

négy kezdő lépés, amelyek döntően
kihatnak minden utánuk következő dologra.

Mik ezek?

Az első:

drasztikusan átfogalmazni,
mit is jelent klímaaktivistának lenni,

ki lehet jó válasz erre.

Klímaaktivista nemcsak az lehet,
aki minden egyes tanulmányt elolvas,

és délutánonként plázákban
osztogat röplapokat

a vegetarianizmus előnyeiről.

Nem.

Klímaaktivista bárki lehet,

bárki, aki csatlakozni akar
azok mozgalmához,

akik olyan bolygón akarnak felnőni,
ahol előnyt élvez a természet védelme,

a tömegek boldogsága és egészsége

néhányak profitjával szemben,

amelyre a klíma és bolygónk
rombolásával tesznek szert.

És mivel a klímaválság a társasági,
politikai és magánéletünk

minden mozzanatára hatást gyakorol,

klímaaktivisták kellenek
mindenhová, minden sarokra,

nemcsak minden helyiségbe,

de minden városba és országba,
államba és kontinensre.

A második:

hagyják el a komfortzónájukat,

hagyják a dolgok megszokott
menetét, aminek nincs jövője.

Önök mindannyian barátok, családtagok

vagy dolgozók, kollégák, diákok, tanárok

vagy sok esetben: szavazók.

Mindezek felelősséggel járnak:

fel kell nőniük ehhez a válsághoz.

Ott a cég, amely alkalmazza

vagy támogatja önöket.

Tesz azért, hogy megfeleljen
a Párizsi Egyezménynek?

A helyi képviselőik tudják,
hogy önök ezt fontosnak tartják,

hogy szeretnék, ha ez elsőbbséget
élvezne minden választáson?

Tudja a legjobb barátjuk?

Olvasnak vagy írnak újságot? Nagyszerű.

Tudassák a lapjukkal: azt akarják,
hogy ez minden számban téma legyen,

és hogy a döntéshozókat vonják
kérdőre minden egyes interjúban.

Ha énekesek, énekeljenek erről.
Ha tanárok, tanítsanak róla.

Ha van bankszámlájuk, mondják meg
a banknak, hogy elmennek máshová,

ha továbbra is fosszilis
üzemanyagba invesztálnak.

Péntekenként pedig, természetesen,
tudják mi a dolguk.

Harmadjára:

a komfortzóna elhagyása úgy hatékony,
ha csatlakoznak valami csoportosuláshoz.

Ha egy ember harcol
egy kellemetlen változásért,

többnyire kellemetlen alaknak tartják.

Amikor ketten, öten, tízen,
százan harcolnak érte,

már nehezebb semmibe venni.

Minél többen vannak,
annál kevésbé lehet megvédeni

egy olyan rendszert,
amelynek nincs jövője.

Nincs olyan, hogy vagy van
hatalmuk, vagy nincs.

A hatalommal vagy élnek,
vagy ráhagyják másokra,

és minél többen osztoznak
rajta, annál nagyobb.

Mi, fiatalok az utcán,
mi, sztrájkoló diákok

megmutatjuk, hogyan valósítható ez meg.

Ha egyetlen diák bojkottálja az iskolát,
az csak egyetlen sztrájkoló diák –

Greta Thunberg.

Ha kettő, öt, tíz, ezer ember
bojkottálja az iskolát, az már mozgalom,

és erre van mindenütt szükségünk.

Nem mintha sürgetni akarnám.

(Nevetés)

Végül negyedszer –

és talán ez a legfontosabb mind közül –,

el kell kezdjék magukat
sokkal komolyabban venni.

Egy dolgot biztosan megtanultam

a hét hónap alatt, miközben
megmozdulásokat szerveztem:

hogyha nem teszünk komolyan valamiért,

esélyes, hogy más sem fog.

A világ legbefolyásosabb intézményeinek

nem áll szándékában megváltoztatni
a játszmát, ami a legtöbb haszonnal jár,

tehát nincs miért tovább bíznunk bennük.

Ez ijesztő, tudom.

Hatalmas felelősség, hatalmas teher
mindenki vállán, igen.

De ez egyben azt is jelenti,

ha akarjuk,

beleszólhatunk a dolgokba.

A változás részesei lehetünk.
A válasz részesei lehetünk.

Ez pedig elég jó, nemde?

Próbáljuk hát meg, induljon a banzáj,

árasszuk el a világot klímaaktivistákkal.

Törjünk ki a komfortzónánkból,

csatlakozzunk valami kezdeményezéshez,
kezdjük komolyabban venni magunkat.

Képzeljék el, milyen lenne ez a világ,

ha a gyerekek úgy nőnének fel,

hogy a jövőjük egy hatalmas kaland,

és semmitől sem kell félniük,

milyen lenne ez a világ,
ha a következő klímakonferencia

egy hatalmas rendezvény lenne,
ahol az emberek, akik találkoznak,

hallják a milliók hangját,

s aztán igazi változtatásra készen
feltűrik az ingujjukat.

Tudják,

álmodom erről a világról,

ahol földrajzórán úgy
tanítanak a klímaválságról,

hogy óriási kihívás volt,

amelyet a hozzánk hasonló
emberek nyertek meg,

azáltal hogy időben cselekedtek,

mert megértették, nincs vesztenivalójuk,

de mindent megnyerhetnek.

Szóval miért ne próbáljuk meg?

Senki nem fogja megmenteni nekünk a jövőt.

Ez nem csupán felhívás.
Terjesszék az eszmét!

Köszönöm.

(Taps)