Mivel jár interszexuálisnak lenni – és a hamis bináris nemi meghatározás hogyan árt mindannyiunknak

Az interszexuálisak számára – akik kevert biológiai nemi jellegzetességekkel születtek – nagy a tétje annak, hogy "normálisnak" tűnjenek. Személyes tapasztalatai alapján Susannah Temko megismerteti velünk a szégyent, az előítéleteket és a sérelmeket, amikkel az interszexuális közösségnek szembe kell néznie, miközben meg kell felelnie a nemek bináris értelmezésnek, ami végső soron befolyásolja a közösség tagjainak egészségét és jólétét. Felszólít minket, hogy szabaduljunk meg a biológiai nemek elavult megfogalmazásától, és fogadjuk el az emberiséget jellemző összetettséget.

Kapásból egy vallomással kezdeném.

Nem tudom, önök mit csináltak 16 évesen,

ám én óriási Harry Potter-rajongó vagyok,

és túl sokáig vártam,
hogy megkapjam a levelem

a Roxfort Boszorkány-
és Varázslóképző Szakiskolából –

a hatodik tanévre mehettem volna.

A Jedi-templomból is vártam meghívást,

vagy hogy valaki vállon lapogat,
hogy csatlakozzam az X-men csapathoz.

Ilyesfajta kamasz voltam.

16 évesen teljesült a kívánságom.

Elvittek egy orvoshoz,

és közölték, azon emberek közé tartozom,

akik nagyjából láthatatlanok,
és akiket többnyire félreértenek.

Interszexuális vagyok.

Ez a szuperképességem.

Önök közül sokan

valószínű most hallják először
az interszexuális kifejezést.

Ez olyan anatómiai felépítésre utal,

ahol az érintett személy

kevert biológiai
nemi jellegzetességekkel született.

Ilyenkor a nemi szervek,
a hormonok, a kromoszómák

nem sorolhatóak be egyértelműen
a tipikus női vagy férfi kategóriába.

Vagyis az a fajokkal kapcsolatos,
alapvető feltételezés,

amelyet az iskolában tanítanak,

miszerint a nemünk bináris jellemző,

csak hím- és nőnemű,

helytelen.

Ahogy a legtöbb dolog a világon,

ez is jóval bonyolultabb ennél.

Az interszexuálisok, akik nem sorolhatók
be e hamis bináris nemi meghatározásba,

az emberiség történetének
kezdete óta léteznek.

Mint a varázslók a Harry Potterben,

mi is szinte láthatatlanok vagyunk.

Páran azt sem tudják magukról,
hogy interszexuálisak.

Ahogy az X-Men tagjainál is,

néhány jellegzetesség
már születésünkkor nyilvánvaló,

mások a pubertáskor
beköszöntével jelennek meg.

Van, aki állapotára ráébredve úgy hiszi,

egyedül van ezzel az egész világon.

Én személy szerint
XY-kromoszómákkal rendelkezem,

amelyet önök valószínű
a férfiak jellemzőjeként ismernek.

Petefészkek helyett herékkel születtem.

Még öt évvel ezelőtt is
a legnagyobb rémálmom lett volna

e színpadon állni.

Lehetetlen lett volna.

A szuperember-hasonlattal szoktam élni,

ám valójában olyanok vagyunk, mint önök.

Az interszexuálisak úgy a népesség
1,7 százalékát teszik ki.

A világ egyes részein
ez magasabb is lehet,

de a lényeget értik.

Sorban állunk önök előtt kávéért,

önök mellett ülünk a vonaton,

balra és jobbra húzzuk
önöket a randiappban...

(Nevetés)

Hogy miért nem hallottak eddig rólunk?

Ha ennyire hétköznapiak vagyunk,
miért nem látnak bennünket?

Hogyan viszonyul hozzánk a világ?

Gyakran gondoljuk úgy, hogy a szabályok
olyanok, mint az orvosság,

míg a semlegesnek vélt törvények

elfogulatlanok.

A törvény "minden szenvedélytől mentes".

A modernizált hippokratészi eskü szerint

"a szeretet melege,
a szimpátia és a megértés többet érhet,

mint a szike vagy az orvosság."

Valójában ezek az életünket
érintő szabályok lenyűgözőek,

ám tele vannak saját előítéleteinkkel.

Nem semlegesek,

ahogy mi sem vagyunk immunisak
az előítélet hatásaival szemben,

amely pusztító eredményekkel járhat.

Az orvostudomány szerint a kétes
nemi jellegű, interszexuális kisbabákat

hozzájárulás nélkül,
rutinszerűen operálják,

anélkül, hogy orvosilag indokolt lenne,

visszafordíthatatlanul,

hogy egészséges anatómiájuk
normálisabbnak tűnjék.

Erre már azelőtt sor kerül,
hogy beszélni kezdenének,

szexuális irányultságuk
vagy nemi identitásuk megmutatkozna.

Sok embert sosem világosítanak fel
interszexuális mivoltukról,

akiket mégis, gyakran arra utasítják:
senkinek ne beszéljenek róla.

Titkolózniuk kell,
a szégyen árnyékként követi őket.

Jog szerint

az interszexuális emberek
sehova sem sorolhatók be,

és ami ennél is fontosabb:
nem élveznek védelmet.

A leghétköznapibb feladatoknál –

csak képzeljék el, hány nyomtatványt
töltöttek ki eddig,

ahol a nemüket be kellett pipálniuk –,

sem illeti őket törvényi védelem,

beleértve a nemek elismeréséről
és az egyenlőségről szóló törvényt is.

Az interszexuálisak nem módosíthatják

születéskor kapott nemi besorolásukat sem,

ha csak nem állítják, hogy transzneműek.

Több évtizednyi küzdelem eredményeképp

végre kezdenek foglalkozni ezekkel
az életvezetést érintő problémákkal.

Vajon miért fontos ez azoknak,
akik nem interszexuálisak,

akik nem rendelkeznek
vegyes nemi jellegzetességekkel?

Úgy vélem, fürdőszobájuk magányában

önök közül is sokan eltörprengtek már

olyasmiken:

"Nem túl nagy a szeméremajkam?"

"Nem felemásak a heréim?"

"Nem kicsi a péniszem?"

"Nem túl szűk/tág a vaginám?"

Vagy egyszerűen esztétikai szempontból,
bármi fájdalomtól, akadálytól mentesen:

"Vajon normálisan nézek ki?"

Úgy vélem, önök közül
sokan aggódtak némiképp ezek miatt,

ám alapjában véve
nem erről szól az életük.

Az olyan különbségek,

mint a szemünk színe vagy lábméretünk,

a legritkábban hatnak ki egészségünkre.

Másképp fogalmazva,

hogy értsék, mit jelent
interszexuálisnak lenni,

képzeljék el, hogy gyerekkorukban

a szüleik és az orvosuk
szemügyre vették a szeméremajkukat,

péniszüket, heréiket,

és az járt a fejükben:

"egészséges, érző szervek,

de nem normálisak",

még azelőtt, hogy önök
tudták volna, mit kezdjenek velük,

vagy hová akarják tenni őket.

(Nevetés)

Mi van akkor, ha a szüleik
és az orvosuk odáig jutottak,

hogy ezen felmérés alapján
más nembe sorolták be önöket...

majd hazudtak arról, mit tettek?

Mi van akkor, ha e beavatkozások
meddővé tették önöket?

Ha mérhetetlen fájdalommal
és sebhelyekkel jártak?

Mi a helyzet, ha egész hátralévő életükben
gyógyszert kell szedniük,

hogy pótolják az eltávolított,
egészséges szerveket,

és maguk kell finanszírozzák
e gyógyszereket?

Plusz ezek után akárhányszor
orvoshoz fordulnak megfázással,

kikérdezik önöket a szexuális életükről,

nemi identitásukról,

hogy a nemi szerveik hogy néznek ki.

Majd még több orvost
és orvostanhallgatót hívnak be,

hogy még több kérdést tegyenek fel,

megkérik önöket, tolják le a nadrágjukat,

vagy vessék alá magukat
egy szükségtelen orvosi vizsgálatnak.

Ez jellemzi, mi történik
világszerte, napi szinten

az interszexuálisokkal,
a hozzám hasonlókkal.

Nem vagyunk gyógyszer-
vagy beavatkozásellenesek.

Viszont jogot formálunk arra,
hogy magunk dönthessünk a testünkről

és az életünkről.

Az interszexualitást egy most leleplezett,
ötven évvel ezelőtt írt tanulmány szerint

kezelik ma is,

amely arról szól, hogy egy gyermeket
fiúként és lányként is felnevelhetünk,

ha a tudtuk nélkül
átoperáljuk a nemi szerveiket,

majd az újonnan kialakított nemet
újra és újra megerősítjük.

Megszokott az is, hogy az egészséges
interszexuális eltéréseket abnormálisnak,

rendellenesnek bélyegzik.

Ennek van értelme,

hiszen ha valami rendellenes,
valószínű helyre is hozható.

Közrejátszik a félelem

az interszexualitással
való megbélyegzéstől,

a homo- és transzfóbiától, a szexizmustól,

végül pedig gyarmati múltunk.

Nem azt akarom azt sugallni önöknek,
hogy nincsenek férfiak és nők.

Azt viszont igen,
hogy mint minden e világon,

mindez sokkal bonyolultabb.

A világ összetett,

és mi döntjük el, vajon szépnek látjuk-e,

vagy dönthetünk úgy is, hogy megtagadjuk
ezen összetettség létezését,

mesterséges, bináris skatulyákba
passzírozzuk az embereket,

megjavítunk valamit, aminek semmi baja,

és leszűkítjük saját látóterünket.

Az interszexuálisak számára
a jelen egyik kihívása,

hogy ne legyenek láthatatlanok,

ugyanakkor biztonságban legyenek.

Ez alatt azt értem, hogy a törvényhozók
emberségére apellálva reméljük,

hogy gondoskodnak biztonságunkról,

miközben kiállunk a nyilvánosság elé,

elmondjuk a történetünket,

és megpróbálunk a hozzánk
hasonlókkal közösséget alkotni...

Még akkor is, ha ez nem biztonságos.

Azon interszexuális gyermekek szülei,
akik néznek, hallgatnak minket,

a nézők közül azok,

akik netalán az interszexuálisok
őrangyalai lesznek,

szeretném, ha tudnák: imádom az életem,

ám akadnak problémáim,

különösen amiatt,
hogy interszexuális vagyok.

Mindenkinek akadnak problémái.

Minden éremnek két oldala van.

Az egyik oldalon:

számos rendelőben megszégyenítettek.

Álltam szemtől szemben
lehetséges partnerekkel, félve,

és emiatt azt érezve: nem vagyok elég jó.

Figyeltem más nőket,
ahogy elsétálnak mellettem az utcán,

és az járt a fejemben,
ők sokkal inkább nők, mint én,

sokkal inkább emberek.

Kételkedtem abban,
van-e helyem e világban.

A másik oldalon:

Mind romantikus,
mind baráti kapcsolataimban

mélyen szerettek azért, aki vagyok.

Megtanultam könyörületes
és empatikus lenni

a társadalom szélesebb rétegével szemben,

szántam rá időt,
hogy megszeressem a testem,

és ne ítélkezzek mások teste felett.

Erőre és reményre tettem szert,

ami nem lett volna lehetséges
e különleges élet nélkül.

Ösztönösen meg akarjuk védeni
a gyerekeket, ami csodás,

ám az igazság az,
hogy a szeretet, az elfogadás

és a megszégyenítés elutasítása

sokkal jobban megvédi őket, mint valaminek
a helyrehozása, aminek amúgy semmi baja.

Ezért érdekünkben áll
megvédeni az interszexuálisokat,

és láthatóvá tenni őket mások számára.

Mindaddig, amíg a társadalmak

a normális egy formájának
elfogadását erőltetik ránk,

bárki, aki bármilyen módon különbözik,
bizonytalan helyzetbe kerül.

Ha megpróbáljuk eltörölni,
ami eltér vagy más,

az szégyen.

Interszexuálisként ugyan
nem kaptam meg az erőt,

amelyre kamaszként vágytam,

azonkívül, hogy látom,

hogyan árt mindannyiunknak
e hamis bináris meghatározás.

Hiszem,

hogy ha az interszexuálisok
egyenlő jogokhoz jutnak,

láthatóvá válnak,

elfogadják

és szeretik őket,

azzal mindannyian nyerünk.

Köszönöm.

(Taps) (Éljenzés)