Hogyan váljunk jobbá abban, ami fontos nekünk?

Keményen dolgozik, de nem fejlődik? Nincs ezzel egyedül. Az oktatóként tevékenykedő Eduardo Briceño egyszerű módszert mutat arra, hogyan válhatunk jobbá abban, amit csinálunk, legyen az a munkánk, a gyereknevelés vagy egy kreatív hobbi. Megoszt velünk néhány hasznos technikát is, melyek segítségével folyamatosan tanulhatunk, és mindig tapasztalhatjuk azt, hogy fejlődünk.

Legtöbben egész életünkben próbáljuk
mindenhol a legjobb formánkat hozni

a munkánkban, a családunkban, az iskolában

vagy bármi másban.

Én is igyekszem a legjobbat nyújtani.

Nemrég azonban felismertem,

hogy nem fejlődöm azokon a területeken,
melyek a legfontosabbak nekem,

férjként vagy barátként,

szakemberként vagy csapattagként,

és annak ellenére sem javultam ezekben,

hogy sok időt töltöttem

keményen dolgozva rajtuk.

Az azóta folytatott beszélgetésekből
és kutatásokból rájöttem,

hogy a stagnálás a kemény munka ellenére

meglehetősen gyakori.

Szeretnék ezért bepillantást adni
ennek okaiba,

és hogy mit tehetünk ellene.

Azt találtam, hogy minden területen

a leghatékonyabb emberek és csapatok

példája követhető számunkra.

Életük során tudatosan
váltogatnak két zóna,

a tanulási és a teljesítményzóna között.

A tanulási zónában célunk, hogy javuljunk.

Olyan tevékenységeket folytatunk,
amelyek a fejlődést segítik,

azzal foglalkozunk, amit még
nem gyakoroltunk be.

Ez azt jelenti, számítunk hibákra,

tudván, hogy majd tanulunk belőlük.

Ez nagyban különbözik attól,
ami a teljesítményzónánkban történik,

ahol a célunk a legjobbat kihozni
magunkból, teljesíteni.

Azzal foglalkozunk,
amit már jól elsajátítottunk,

és igyekszünk
kiküszöbölni a hibákat.

Mindkét zóna az életünk része kell,
hogy legyen,

de ha tisztázzuk azt,
mikor melyikben akarunk lenni,

milyen céllal és elvárásokkal,

akkor jobban tudunk
teljesíteni és tanulni is.

A teljesítményzónában legnagyobb
az azonnali teljesítményünk,

míg a tanulási zónában
fejlődéssel növeljük

későbbi teljesítményünket.

Legtöbben azért nem fejlődünk igazán

a kemény munka ellenére sem,

mert a legtöbb időnket
a teljesítményzónában töltjük.

Ez hátráltatja növekedésünket,

és, fonák módon,
hosszú távon a teljesítményünket is.

Milyen is az a tanulási zóna?

Vegyük például Démoszthenészt,
politikai vezetőt,

az ókori Görögország
legnagyobb szónokát és ügyvédjét.

Ahhoz, hogy naggyá váljon,
nem töltötte minden idejét

szónoklással és ügyvédkedéssel,

ami a teljesítményzónája lett volna.

Ehelyett fejlesztő tevékenységeket
folytatott.

Persze sokat tanult.

Mentorok segítségével
tanulmányozta a jogot és a filozófiát,

de rájött arra is, hogy ügyvédként
meg kell győznie embereket,

ezért tanulmányozott híres beszédeket

és színjátszást is.

Hogy leszokjon arról,
hogy önkéntelenül felemeli a vállát,

tükör előtt gyakorolta a beszédeit,

és lelógatott a plafonról egy kardot,

hogy ha felemeli a vállát,

az fájjon.

(Nevetés)

Hogy pöszesége ellenére
érthetően beszéljen,

kövekkel a szájában
gyakorolta beszédeit.

Épített egy föld alatti szobát,

ahol zavartalanul gyakorolhatott,

és ő sem zavart másokat.

Mivel akkoriban a bíróságok
zajosak voltak,

gyakorolt az óceán partján is,

hogy a hullámok robaja fölött is
hallani lehessen a hangját.

A tanulási zóna tevékenységei

nagyban különböztek
a bírósági tevékenységétől,

a teljesítményzónájától.

Amit a tanulási zónában csinált,

azt hívja Dr. Anders Ericsson
céltudatos gyakorlásnak.

Ennek során részkészségekre
bontjuk a képességeket,

és tisztázzuk, melyik részkészségen
dolgozunk, hogy javítsuk,

például hogy lent tartsuk a vállunkat,

és egy nagy kihívásra összpontosítunk

a komfortzónánkon kívül,

túl azon, amire jelenleg képesek vagyunk,

mindezt gyakori visszajelzésekkel,
ismétlésekkel és kiigazításokkal,

lehetőleg egy hozzáértő coach
útmutatásával,

mert a fejlesztő tevékenységek

szakterületenként mások,

és a jó tanárok és coachok tudják,
mik ezek a tevékenységek,

és szakértő visszajelzést tudnak adni.

Ez az a fajta gyakorlás
a tanulási zónában,

ami lényeges javuláshoz vezet,

nem csak a feladatvégzéssel töltött idő.

A kutatások azt mutatják,
hogy például a pályán töltött

első néhány év után

a teljesítmény általában tetőzik.

Ez igaznak bizonyult a tanításra,
az orvoslásra,

az ápolásra és más területekre is,

és azért történik, mert amint
úgy gondoljuk, elég jóvá váltunk,

megfelelünk,

már nem töltünk időt a tanulási zónánkban.

Minden időnkben csak végezzük a munkánkat,

teljesítünk,

ami nem túl jó módja a fejlődésnek.

Azok viszont, akik
időt töltenek a tanulási zónában,

továbbra is folyamatosan fejlődnek.

A legjobb értékesítők legalább
hetente egyszer

fejlesztő tevékenységet végeznek,

Olvasnak, hogy bővítsék a tudásukat,

konzultálnak kollégákkal és szakértőkkel,

új stratégiákat próbálnak ki,
visszajelzést kérnek és elgondolkodnak.

A legjobb sakkozók

nem sakkozással töltik a legtöbb idejüket,

ami a teljesítményzónájuk lenne,

hanem a nagymesterek lépéseit
próbálják kitalálni és elemezni.

Valószínűleg mindannyian
sok-sok órát töltöttünk már

gépeléssel anélkül,

hogy felgyorsultunk volna.

Ha viszont minden nap 10-20 percet
fókuszáltan arra szánnánk,

hogy 10-20 százalékkal gyorsabban
próbáljunk gépelni

a jelenlegi stabil sebességünknél,

felgyorsulnánk.

Főleg akkor, ha megtalálnánk,
miket szoktunk hibázni,

és azokat a szavakat gyakorolnánk.

Ez a céltudatos gyakorlás.

Milyen más területén az életünknek,

ami talán fontosabb számunkra,

dolgozunk keményen,
de nem javulunk igazán,

mert folyton
a teljesítményzónában vagyunk?

Nem azt akarom mondani,
hogy a teljesítményzóna értéktelen.

Nagyon is értékes.

Amikor térdműtétem volt,
nem mondtam a sebésznek

"Kutakodjon ott, és foglalkozzon azzal,
amit nem tud"

(Nevetés)

"Tanulni fogunk a hibáiból!"

Olyan sebészt kerestem, akiről
úgy gondoltam, jó munkát fog végezni,

és elvártam, hogy jól dolgozzon.

A teljesítményzónában

megvalósítunk dolgokat,
a tőlünk telhető legjobban.

Ez motiváló is lehet,

és megtudhatjuk belőle,
mivel kell legközelebb foglalkoznunk,

amikor újra a tanulási zónában leszünk.

A kimagasló teljesítményhez

váltogatni kell a tanulási
és a teljesítményzóna között,

célirányosan építve készségeinket
a tanulási zónában,

majd alkalmazva őket
a teljesítményzónában.

Amikor Beyoncé turnézik,

a koncerten a teljesítményzónájában van,

de minden este,
mikor visszamegy a hotelszobájába,

azonnal visszatér a tanulási zónájába,

Megnézi a videót a show-ról,
ami éppen véget ért.

Megkeresi, min van lehetősége javítani,

saját magának, a táncosainak
és az operatőreinek.

Másnap reggel

mindenki többoldalas feljegyzést kap,
hogy min változtasson,

és ezen dolgoznak a nap folyamán,
a következő fellépés előtt.

Ez egy spirál,

amely egyre javuló
képességekhez vezet,

de tudnunk kell, mikor akarunk tanulni,
és mikor akarunk teljesíteni,

és bár mindkettőre időt akarunk szánni,

minél több időt töltünk
a tanulási zónában,

annál többet fejlődünk.

Tehát hogyan tölthetünk több időt
a tanulási zónában?

Először is, el kell hinnünk
és meg kell értenünk,

hogy tudunk fejlődni.

Ezt hívjuk növekedési gondolkodásmódnak.

Másodszor, akarnunk kell fejleszteni
az adott készséget.

Kell egy cél,
ami fontos nekünk,

mert mindez időbe és erőfeszítésbe telik.

Harmadszor, kell egy elképzelés arról,
hogyan fejlődjünk,

mit tehetünk a fejlődés érdekében,

nem úgy, ahogy kamaszkoromban
gyakoroltam a gitározást,

újra és újra előadva
ugyanazokat a dalokat,

hanem céltudatos gyakorlással.

Negyedszer pedig, az adott helyzetben
alacsonynak kell lennie a tétnek,

mert ha számítanunk kell hibákra,

akkor a következményük
nem lehet katasztrofális,

de még jelentős sem.

A kötéltáncos sem gyakorol
új trükköket háló nélkül,

és egy sportoló sem
egy bajnoki mérkőzésen fog

új mozdulatokat kipróbálni.

Az egyik oka annak, hogy életünkben

oly sok időt töltünk
a teljesítményzónában, az,

hogy a környezetünkben gyakran
szükségtelenül magas a tét.

Társadalmi kockázatot hozunk létre
egymás számára,

még az iskolákban is, ahol pedig
éppen a tanulás lenne a cél.

Most nem a standardizált
tesztekről beszélek.

Arra gondolok, hogy a nap
minden percében

az általános iskolától a főiskoláig
diákok sokasága

érzi úgy, hogy ha hibázik,
mások kevesebbre tartják majd őt.

Nem csoda, ha folyamatosan feszültek,

és nem vállalják a tanuláshoz
szükséges kockázatot.

Így azt tanulják, hogy
a hibák nemkívánatosak,

akaratlanul is,

hiszen a tanárok és szülők
csak a helyes válaszokat akarják hallani,

elutasítva a hibákat ahelyett,
hogy elemeznék őket

és tanulnának belőlük.

Felszínes válaszokat keresünk,

elemző gondolkodás helyett, holott

abból mind tanulhatnánk.

Ha minden házi és iskolai feladaton
szerepel egy szám vagy betű,

és beleszámít a végső jegybe,

nem pedig a gyakorlás, hibázás,
visszajelzés és kiigazítás a célja,

azzal azt üzenjük, hogy
az iskola teljesítményzóna.

Ugyanez igaz a munkahelyekre is.

Tanácsadóként gyakran látom, hogy a cégek
kultúrája a hibátlan végrehajtásra épül,

amivel a vezetők a kiváló munkát
akarják ösztönözni.

De így a dolgozók nem lépnek túl
meglévő korlátaikon,

nem próbálnak ki új dolgokat,

ezért a cégek nem tudnak
újítani, fejlődni,

és lemaradnak.

Úgy adhatunk teret a növekedésnek,

hogy beszélgetni kezdünk egymással,

hogy mikor melyik zónában akarunk lenni.

Miben akarunk jobbá válni, és hogyan?

Mikor akarunk valamit megvalósítani
és kiküszöbölni a hibákat?

Így tisztázhatjuk,
mit tekintünk sikernek,

mikor, hogyan tudjuk
egymást a legjobban támogatni.

De mi történik, ha olyan közegben
vagyunk, ahol mindig magas a tét,

és úgy érezzük, nem kezdhetünk bele
ilyen beszélgetésekbe (még)?

Egyénként még mindig tehetünk
három dolgot.

Először is, létrehozhatunk a magas tétek
tengerében szigeteket, alacsony téttel.

Ezek olyan helyek, ahol
a hibák következménye kicsi.

Találhatunk például egy mentort
vagy egy bizalmas kollégát,

akivel ötletelgethetünk és
a sebezhetőségünket is kimutathatjuk,

vagy akár szerepjátékot próbálhatunk ki.

Összehívhatunk visszajelzésre fókuszáló
megbeszélést, ahogy halad a projekt.

Vagy szánhatunk időt olvasásra,
videókra vagy online kurzusokra.

Ez csak néhány példa.

Másodszor, az elvárásoknak megfelelően,
végrehajthatunk, teljesíthetünk,

de aztán gondolkozhatunk azon,
mit csináljunk jobban legközelebb,

ahogy Beyoncé is teszi,

megfigyelhetjük és felülmúlhatjuk
a szakértőket,

A megfigyelés, elgondolkodás
és kiigazítás a tanulási zóna.

Végül pedig, vezetőként

csökkenthetjük a tétet mások számára,
ha elmondjuk, miben akarunk javulni,

kérdezünk, ha valamit nem tudunk,

visszajelzést kérünk
és megosztjuk a hibáinkat,

és hogy mit tanultunk belőlük,

hogy mások is nyugodtan
cselekedhessenek így.

A valódi magabiztosságot
a folyamatos tanulás révén érjük el.

Mi lenne, ha ahelyett, hogy egész
életünkben csak csináljuk és csináljuk,

teljesítünk, teljesítünk, teljesítünk,

több időt szánnánk rá, hogy felfedezzünk,

kérdezzünk,

hallgassunk,

kísérletezzünk, elgondolkozzunk,

igyekezzünk és alakuljunk?

Mi lenne, ha mindig mindannyian dolgoznánk

valaminek a javításán?

Ha több olyan szigetet és vizet
alakítanánk ki,

ahol alacsony a tét?

És mi lenne, ha tisztáznánk

magunkkal és a csapattársainkkal is,

hogy mikor akarunk tanulni
és mikor akarunk teljesíteni,

annak érdekében, hogy az erőfeszítéseink
következetesebbek legyenek,

a fejlődésünk sose érjen véget,

és a legjobb formánk még jobb legyen?

Köszönöm.