A fotográfia csendes drámája

Sebastião Salgado közgazdász doktor csak 30-as éveiben kezdett el fotózni, de a megszállottja lett. Hosszú évekig tartó projektjei csodálatos módon ragadják meg egy olyan világméretű történet emberi oldalát, amelyben gyakori szereplő a halál, a rombolás és a pusztulás. Ezen előadásban egy mély, személyes történetet mond el a szakmáról ami majdnem megölte, és lélegzetelállító képeket mutat be legutóbbi, "Genesis" című projektjéből, amely világunk elfeledett embereinek és helyeinek dokumentálására tesz kísérletet.

Nem vagyok benne biztos, hogy minden jelenlévő

ismeri a képeimet.

Először szeretnék néhány képet megmutatni,

aztán utána beszélek.

Beszélnem kell egy kicsit a múltamról,

mert az fogja képezni

jelen beszédem alapját.

1944-ben születtem Brazíliában,

abban az időszakban, amikor az országban
még nem működött piacgazdaság.

Egy farmon születtem,

ahol a terület több mint 50%-át esőerdő tette ki.

Egy csodálatos hely.

Hihetetlen madarakkal,
hihetetlen állatokkal éltem együtt,

kis patakunkban kajmánokkal úszkáltam.

Körülbelül 35 család élt ezen a farmon,

és mindent amit termeltünk, mi magunk fogyasztottunk el.

Nagyon kevés dolgot vittünk a piacra.

Évente egyszer, az egyetlen dolog ami piacra került,

a saját tenyésztésű marha volt.

45 napot kellett ahhoz utazni,

hogy elérjük a vágóhidat

a több ezer marhával,

és 20 napig tartott, hogy

visszatérjünk a farmra.

Mikor 15 éves voltam,

szükségessé vált, hogy elhagyjam a farmot

és a kissé nagyobb -- sokkal nagyobb --
városba menjek,

ahol megkezdtem középiskolai
tanulmányaim második felét.

Rengeteg különféle dolgot tanultam ott.

Brazília elkezdett urbanizálódni, iparosodni,

és a politikába is belemerültem.
Egy kissé radikálissá váltam,

tagja voltam baloldali pártoknak,

és aktivista lettem.

Az egyetemen közgazdásznak tanultam.

Közgazdász diplomát szereztem.

És életem legfontosabb eseménye is

ezekben az időkben történt meg.

Megismertem egy hihetetlen lányt,

aki egy életre a legjobb barátom lett,

és társam mindabban, amit ezidáig tettem:

feleségem Lélia Wanick Salgado.

Brazília nagyon erősen radikalizálódott.

Keményen küzdöttünk a diktatúra ellen,

egy olyan időszakban, mikor választanunk kellett:

vagy illegalitásba vonulunk fegyverrel a kezünkben,

vagy elhagyjuk Brazíliát.
Túl fiatalok voltunk,

és a szervezetünk úgy gondolta,
jobb lesz, ha lelépünk.

Így kerültünk Franciaországba,

ahol doktori fokozatot szereztem közgazdaságtanból,

Léila pedig építész lett.

Ezután egy befektetési banknak dolgoztam.

Rengeteget utaztunk fejlődésfinanszírozási ügyben,

gazdasági projektek ügyén Afrikába a Világbankkal.

Egy napon a fotográfia betört az életembe.

Fotográfus lettem,

és hátat fordítottam mindennek,
csak hogy fotós lehessek,

és azt csinálhassam,

ami fontos nekem.

Sokan mondják rám, hogy fotóriporter,

"fotóantropológus" vagy

"aktivista fotós" vagyok.

De én többet tettem.

Életemmé tettem a fotót.

Teljes mértékben a fotográfiában éltem,

hosszútávú projektekben vettem részt,

és szeretnék ismét megmutatni pár képet.

Betekintést nyerhetnek szociális projektjeimbe.

Sok könyvet publikáltam

ezekkel a fotókkal,

de most csak egy párat mutatnék meg.

A kilencvenes években, 1994-től 2000-ig,

egy sorozatot készítettem "Vándorlások" címmel.

Könyv és TV program készült belőle.

De miközben a projekten dolgoztam,

nagyon nehéz időt éltem meg életemben,
leginkább Ruandában.

Ruandában tanúja voltam a határtalan brutalitásnak.

Ezreket láttam meghalni naponta.

Elvesztettem az emberi fajba vetett hitem.

Elképzelni se tudtam, hogy
lehetséges számunkra a túlélés,

és a testemet pedig megtámadta
a staphylococcus baktérium.

Fertőzések mindenütt.

Mikor a feleségemmel szeretkeztem, sperma helyett

vér ömlött belőlem.

Elmentem egy barátom orvosához Párizsban,

mondtam neki, hogy rettenetesen beteg vagyok.

Hosszas kivizsgálások után ezt mondta: " Sebastian,

nem vagy beteg, a prosztatád teljesen rendben van,

mindössze annyi történt, hogy olyan sokszor találkoztál a halállal, hogy te magad is haldokolni kezdtél.

Abba kell hagynod!

Abba kell hagynod, különben meg fogsz halni."

És meghoztam a döntést: megállok.

Haragudtam a fotográfiára,

mindenre, amit a világban láttam,

és úgy döntöttem, hogy visszatérek oda,
ahonnan érkeztem.

Hatalmas véletlen volt.

Akkoriban a szüleim már nagyon öregek voltak.

Hét lánytestvérem volt.
Egyetlen férfi örökös voltam a családban

és úgy döntöttek,

hogy én és Léila örökölhetjük a földet.

Mikor megkaptuk, a föld éppen
annyira volt halott, mint én magam.

Gyerekkoromban, a terület
több mint 50%-át esőerdő borította.

Mikor miénk lett a föld,

ez kevesebb mint fél százalékra csökkent,

mint ahogy az egész régiónkban.

Hogy fejlesztéseket eszközöljünk,
brazil fejlesztéseket,

rengeteg erdőt kiirtottunk.

Pont úgy, ahogy Önök tették itt
az Egyesült Államokban,

vagy Indiában, vagy akárhol máshol a bolygón.

Hogy fejlődjünk,

óriási ellentmondásba ütköztünk:

leromboltunk magunk körül mindent.

Ezen a farmon több ezer marha élt,

ami pár százra csökkent,

és nem igazán tudtuk, mit kezdjünk ezzel az egésszel.

Ám Léila egy hihetetlen, őrült ötlettel állt elő.

"Miért nem növeszted vissza az esőerdőt,
ami valaha itt volt?" -- kérdezte.

"Azt mondtad a Paradicsomban születtél.

Hozd vissza hát a Paradicsomot."

És elmentem egy nagyszerű barátomhoz,

aki erdőmérnök volt,

hogy előkészítsük a projektünket,

és belevágtunk. Ültettünk... és

az első évben rengeteg fát el is veszítettünk,
ám a másodikban már kevesebbet,

és szépen lassan ez a halott föld
elkezdett újjászületni.

Fák százait, ezreit ültettük.

kizárólag helyi fajokat, kizárólag őshonos fajokat,

felépítettünk egy ökoszisztémát, amely megegyezik azzal, amit leromboltunk,

és az élet visszatért egy hihetetlen módon.

Szükségessé vált, hogy földünket

nemzeti parkká nyilvánítsuk.

Megtettük. Visszaadtuk ezt a földet a természetnek.

Nemzeti park lett.

Létrehoztunk egy intézményt Instituto Terra névvel,

és hatalmas környezeti projektet indítottunk,
hogy pénzt szerezzünk.

Itt Los Angelesben, a San Francisco-i öbölben,

adókedvezményezett lett az Egyesült Államokban.

Gyűjtöttünk pénzt Spanyolországban, Olaszországban, nagyon sokat Brazíliában.

Rengeteg brazil céggel dolgoztunk együtt,

akik pénzt invesztáltak a projektbe.
A kormány szintén támogatott.

Az élet visszatért és teljesülhetett egy kívánságom,

visszatérhettem a fotográfiához, ismét fotózhattam.

És ezúttal nem csak azt az egy állatfajt

akartam fotózni, amit eddig: minket.

Ettől kezdve a többi állatot is fotózni akartam,

tájképeket,

és embereket is, de a kezdetek embereit,

azokból az időkből, amikor még a természettel összhangban éltünk.

És elindultam. 2004-ben kezdtem,

és 2011-ben fejeztem be.

Hatalmas mennyiségű képet készítettünk,

és az eredmény... Lélia tervezte az összes könyvem,

és a kiállításaim. Ő a kiállítások létrehozója.

És amit ezekkel a képekkel szerettünk volna:

párbeszédet provokálni minden "érintetlen" dologról,
ami a bolygón van,

és amit a bolygón meg is kell őriznünk,

ha életben szeretnénk maradni,
egyensúlyt teremteni életünkben.

És szeretném látni magunkat,

amikor a kőeszközeinket használtuk.

Még létezünk. Múlt héten

a Brazíliai Nemzeti Indián Alapítványnál voltam,

és megtudtam, hogy a csak
az Amazonas vidékén kb. 110

indiántörzs van, mellyel
még nem kerültünk kapcsolatba.

Védenünk kell az erdőt.

Ezekkel a képekkel remélem képesek vagyunk rá,

hogy informáljunk, információs
rendszereket hozzunk létre.

Megpróbáltuk újféle módon bemutatni a bolygót,

és ismét szeretnék pár képet bemutatni

ebből a projektből.

Nos, ez -- (Taps) --

Köszönöm. Nagyon köszönöm.

Ezért kell keményen küzdenünk,

hogy fenntartsuk ezt így, ahogy most van.

De van egy másik rész,
amit együtt újjá kell építenünk.

Építenünk kell közösségeinket,
közösségeink modern családját.

Egy olyan ponton vagyunk,
ahonnan nincs visszaút.

De egy hihetetlen ellentmondást hoztunk létre.

Hogy mindezt felépítsük, rengeteget rombolunk.

Brazil erdőink, az az ősi rengeteg,

amely egykoron akkora volt, mint Kalifornia,

mára 93%-ban el lett pusztítva.

Itt a nyugati parton lerombolják az erdőket.

Itt a környéken, igazam van?
A vörösfenyő erdőknek vége.

Hamar eltűntek.

Atlantából idefele jövet, két nappal ezelőtt,

sivatagok felett repültem,

melyeket mi hoztunk létre a saját kezünkkel.

Indiában nincs több fa.
Spanyolországban nincs több fa.

Újra kell építenünk ezeket az erdőket.

Ezek az erdők adják életünk eszenciáját.

Lélegeznünk kell. Az egyetlen gyár,

ami képes széndioxidot oxigénné alakítani,

az erdő.

Az egyetlen gép, ami képes megkötni a szént,

-- amit folyamatosan termelünk,

még ha csökkentjük is a kibocsátást, mindennel amit teszünk, széndioxidot termelünk --

az erdő.

Felteszem a kérdést --
három vagy négy héttel ezelőtt,

láthattuk az újságban, hogy

halak milliói pusztultak el Norvégiában.

Oxigénhiány a vízben.

Arra gondolok, hogy ha egy pillanatra

megszűnne az oxigén, minden állatfaj számára

magunkat is beleértve,
elég nehéz helyzetben lennénk.

A vízrendszer számára a fák létfontosságúak.

Mondok egy egyszerű példát, hogy
könnyen megérthessék a dolgot.

A boldog embereknek, akiknek
rengeteg hajszál van a fejükön,

ha lezuhanyoznak,

két-három óráig tart, mire a hajuk megszárad,

ha nem használnak hajszárítót.

Az enyém... egy perc és száraz.
Ugyanez a helyzet a fákkal.

A fák a bolygó hajszálai.

Ha egy fák nélküli helyen esik az eső,

pár percen belül a víz eléri a folyamot,

elsodorva a termőföldet, lerombolva a vízforrásainkat,

pusztítva folyóinkat,

és megtartott nedvesség se lesz.

Ha vannak fák, azok gyökérrendszere
megtartja a vizet.

A fa ágai, a levelek, amelyek lehullanak,

nedves területet képeznek,

és hosszú hónapok szükségesek,
hogy a víz elérje a folyókat,

és így táplálja forrásainkat, folyóinkat.

Ez a legfontosabb dolog,

hogy elképzeljük mennyire nagy szükségünk van vízre mindennapi életünk során.

Végezetül szeretnék bemutatni

néhány képet, melyek számomra

nagyon fontosak e tekintetben.

Emlékeznek, mikor arról beszéltem,

hogy mikor megkaptam a birtokot a szüleimtől,

az volt az én paradicsomom, az volt "a farm".

A föld totálisan lepusztult volt,
erózió itt, szárazság ott.

Ezen a képen láthatják,

elkezdtünk építeni egy oktatási központot,

ami végül egy elég nagy környezeti központ lett Brazíliában.

Egy csomó apró pontot is láthatnak a képen.

Minden egyes pontba ültettünk egy fát.

Több ezer fát.

Most megmutatok egy képet, ami pontosan ugyanabból a szögből készült

két hónappal ezelőtt.

(Taps)

Az elején mondtam, hogy
komoly szükség volt rá, hogy

elültessünk kb. 2,5 millió fát

200 különböző fajtából,

annak érdekében, hogy újraépítsük az ökoszisztémát.

És megmutatom az utolsó képet.

2 millió fánk van a birtokon most.

Kb. 100.000 tonna széndioxidot

kötünk meg ezekkel a fákkal.

Barátaim, ez egy elég könnyű dolog.
Megtettünk, ugye?

Egy baleset miatt ami velem történt,

visszatértünk és felépítettünk egy ökoszisztémát.

Mi, akik itt vagyunk,

úgy hiszem, ugyanazon dolgok miatt aggódunk,

és a modell, amit Brazíliában megalkottunk,

átültethető.

Alkalmazhatjuk mindenütt a világon.

És hiszem, hogy együtt képesek vagyunk rá.

Nagyon köszönöm.

(Taps)