Miért nem foglalkozunk a nyilvánvaló problémákkal, és hogyan lépjünk fel ellenük?

Miért nem veszünk tudomást olyan súlyos problémákról, mint a pénzügyi válság vagy a klímaváltozás mindaddig, amíg végül már túl késő? Michelle Wucker stratéga arra szólít fel bennünket, hogy cseréljük le a „fekete hattyú” – a ritka, előreláthatatlan, elkerülhetetlen események – mítoszát a „szürke rinocérosz”, a megelőzhető veszély valóságára, amit valamiért nem kívánunk tudomásul venni. Bemutatja, miért érnek meglepetésként minket az előrelátható válsághelyzetek, valamint felvázol néhány jelet, amelyek egy támadó rinocéroszt rejthetnek az életünkben, akár jelen pillanatban is.

Mi lenne, ha egy teljesen
nyilvánvaló problémával

találnák szembe magukat?

Amiről mindenki beszél,

ami mindenkit érint.

Elkövetnének mindent, hogy megoldják,

mielőtt súlyosbodna a helyzet?

Ne legyenek biztosak benne!

Hajlamosak vagyunk rá, sokkal jobban,
mint azt bármelyikünk elismerné,

hogy nem vesszük észre,
ami ott van a szemünk előtt.

Néha pedig

éppen azért toljuk félre az ügyeket,

mert veszélyt jelentenek ránk –

az üzletben, az életben, a világban.

Mondok egy példát saját területemről,
a gazdaságpolitikából.

Amikor Alan Greenspan
a szövetségi jegybank elnöke volt,

feladata abból állt, hogy szemmel tartsa
az USA gazdasági problémáit,

és biztosítsa, hogy ne váljanak
irányíthatatlanná.

2006-ban,

amikor az ingatlanárak tetőztek,

egyre több elismert vezető és intézmény

kongatta meg a vészharangot

a kockázatos hitelezés és a veszélyes
ingatlanpiaci buborék miatt.

2008-ban, mint tudják, minden összeomlott.

A bankok csődbe mentek,

a globális részvények értéke
csaknem a felére csökkent,

sok millió ember vesztette el
otthonát kilakoltatás miatt.

És végeredményben

majdnem minden tizedik
amerikai munkanélküli lett.

Miután elcsitultak a dolgok,

Greenspan és sokan mások előálltak
a történtek utólagos magyarázatával:

„Senki sem láthatta előre ezt a válságot.”

Váratlan, úgynevezett „fekete hattyú”
eseménynek nevezték.

Olyasvalaminek, ami elképzelhetetlen,

előreláthatatlan és teljes
mértékben valószínűtlen.

Mint derült égből a villámcsapás.

Csakhogy nem volt annyira
váratlan ez az egész.

Például a manhattani lakásom értéke

alig négy év alatt közel duplájára nőtt.

Egyértelmű volt az ábra, így eladtam.

(Nevetés)

(Taps)

Sokan mások is látták a baljós jeleket,

nyilvánosan felszólaltak,

de senki sem foglalkozott velük.

Nem tudtuk pontosan,
hogy milyen válság jön,

milyen paraméterekkel,

de azt mind láttuk,

hogy ami közeledik, az olyan veszélyes,
látható és kiszámítható,

mint egy ránk támadó
hatalmas szürke rinocérosz.

A „fekete hattyú” jelkép azt sugallja,

hogy nincs befolyásunk a jövőnkre.

Sajnos, minél inkább azt gondoljuk,
hogy nincs irányításunk valami felett,

annál inkább elbagatellizáljuk,

vagy teljesen figyelmen kívül hagyjuk.

Ez a veszélyes jelenség elfed
egy másik problémát is:

az előttünk álló problémák nagy része

igen valószínű és nyilvánvaló;

látjuk őket, mégsem foglalkozunk velük.

Úgy éreztem, égető szükség van

a szürke rinocérosz
hasonlat megalkotására,

hogy friss szemmel
és ugyanazzal a lelkesedéssel,

amellyel az emberek
a fekete hattyú jelképre tekintenek,

vizsgáljuk meg azokat az eseményeket is,
amelyek nagyon nyilvánvalóak,

nagyon valószínűek,
mégis figyelmen kívül hagyjuk őket.

Ezek a szürke rinocéroszok.

Ha elkezdjük keresni
a szürke rinocéroszokat,

fellelhetjük őket a sajtó
szalagcímeiben nap mint nap.

Én egy újabb hatalmas
rinocéroszt látok a címlapokon,

egy nagyon valószínű pénzügyi válságot.

És kíváncsi vagyok, tanultunk-e valamit
az elmúlt tíz évben.

Ha Washington vagy a Wall Street
híreit hallgatják,

akkor talán megbocsátható,
ha azt gondolják: simán mennek a dolgok.

De Kínában, ahol sokat tartózkodom,

egész másról beszélnek.

A teljes gazdasági vezetés

Hszi Csin-ping elnökig bezárólag

nagyon konkrétan és világosan beszél

a pénzügyi kockázatokról,
mint szürke rinocéroszokról,

és hogy miként tudnák
ezeket megszelídíteni.

Tény, hogy Kína és az USA
kormányzati rendszere

nagyon különbözik egymástól,

és ez kihat a mozgásterükre.

Gazdasági problémáik gyökerei is

többnyire teljesen mások.

Nem titok azonban, hogy mindkét
országnak vannak problémái

az államadósság, jövedelemegyenlőtlenség,
gazdasági termelékenység terén.

Hogy lehet akkor,
hogy teljesen másról beszélnek?

Ez a kérdés

nemcsak országokra vonatkozhat,

hanem mindenkire.

Az autógyártókra, amelyek elsődlegesnek
tartják a biztonságot,

szemben azokkal, amelyek
nem hívják vissza hibás autóikat,

csak amikor már meghalt valaki.

A nagyszülőkre, akik felkészülve
az elkerülhetetlenre,

előre összeállítják a gyászbeszédet

és a halotti tor menüjét.

(Nevetés)

Az enyémek megtették.

(Nevetés)

Mindenről gondoskodnak,
már csak az évszámot kell a sírkőre vésni.

A másik oldalon ott vannak a nagyszülők,

akik nem rendezik el az ügyeiket,

nem szórják ki

az évtizedek alatt felhalmozott kacatot,

inkább a gyerekeikre hagyják
ezt a feladatot.

Mitől más az egyik és a másik oldal?

Miért van az, hogy egyesek látják
és elvégzik a teendőket,

mások pedig egyszerűen félrenéznek.

Az egyik ok a kultúrában, a társadalomban,

a körülöttünk élő emberekben gyökerezik.

Ha úgy gondoljuk,

hogy valaki majd felsegít, ha elesünk,

sokkal hajlamosabbak vagyunk
kisebbnek látni a veszélyt.

Így bátrabban kockáztatunk
nemcsak rossz, hanem jó értelemben is.

Például felvállaljuk
a kritikus hálátlan szerepét,

olyan veszélyről beszélve,
amit senki nem hallgat szívesen.

Vagy megragadunk
veszélyt rejtő lehetőségeket,

amelyek a maguk módján
szürke rinocéroszok.

Az USA-t nagyon individualista
kultúra jellemzi – egyedül is boldogulunk.

Paradox módon

emiatt sok amerikai
kevésbé nyitott a változásokra

és a vállalható kockázatokra.

Ezzel szemben Kínában

az emberek bíznak benne, hogy a kormányok
fellépnek a problémákkal szemben,

ami nem mindig történik meg,
de az emberek bíznak ebben.

Hisznek abban,
hogy támaszkodhatnak a családjukra,

és könnyebben vállalnak
bizonyos kockázatokat.

Például vásárolnak egy pekingi ingatlant,

vagy nyitottabb a hozzáállásuk,
ha irányváltásra van szükség,

és ami azt illeti, elképesztő ütemben
zajlanak a változások Kínában.

A második kérdés,

hogy mennyit tudunk a helyzetről,

mennyit akarunk megtudni róla.

Hajlandók vagyunk-e észrevenni dolgokat
akkor is, ha nem kérünk belőlük?

Túl sokan vagyunk,

akik nem igazán akarunk odafigyelni arra,
amit nem akarunk látni,

amit nem szeretünk.

Arra figyelünk oda, amit látni akarunk,
amit szeretünk, amivel egyetértünk.

Megvan azonban a lehetőségünk
és képességünk,

hogy kiküszöböljük ezeket a vakfoltokat.

Sokat beszélgetek különféle helyzetű
emberekkel arról,

hogyan viszonyulnak az életükben
felbukkanó szürke rinocéroszokhoz.

Azt gondolhatnánk,

hogy akik jobban tartanak a kockázatoktól,

vagy érzékenyebbek rájuk,

kevésbé nyitottak a változásokra.

Ennek pont az ellenkezője igaz.

Azt tapasztaltam,

hogy akik készek felismerni a problémákat,

és terveznek,

több kockázatot,
vállalható kockázatot fogadnak el,

és jobban kezelik
a rossz irányú kockázatokat.

Ennek oka, hogy az információk
megismerésével

nő az erőnk, hogy fellépjünk
a félelmet keltő dolgokkal szemben.

Ezzel elérkeztünk a harmadik ponthoz.

Mennyire tudjuk uralni érzéseink szerint

az életünkben felbukkanó
szürke rinocéroszokat?

Gyakran azért nem cselekszünk,

mert tehetetlennek érezzük magunkat.

Gondoljunk a klímaváltozásra,
ami olyan óriási probléma,

hogy úgy érezzük: egyénenként
nem tudunk érdemi változást elérni.

Egyesek úgy tesznek, mintha nem is lenne.

Mások mindenkit hibáztatnak,
kivéve saját magukat.

Mint egyik barátom is, aki azt mondja:
nem mond le a városi terepjárójáról,

amíg széntüzelésű erőműveket
építenek Kínában.

Pedig van lehetőségünk a változásra.

Nincs köztünk két egyforma ember.

Mindegyikünknek van esélye,
hogy megváltoztassa a hozzáállást,

a saját és környezetének hozzáállását.

Arra invitálom ma önöket,
hogy csatlakozzanak hozzám,

és kezdeményezzenek
nyílt, őszinte párbeszédet

a környezetükben élő emberekkel

a világunkat fenyegető
szürke rinocéroszokról,

és legyünk kíméletlenül őszinték,
hogy miként kezeljük őket.

Sokszor hallom az Államokban:

„Persze, foglalkoznunk kell
a nyilvánvaló problémákkal,

de ha valaki nem látja,
ami ott van előtte,

az vagy idióta, vagy tudatlan.”

Ezt mondják, én azonban
teljesen más véleményen vagyok.

Ha valaki nem látja, ami ott van előtte,

az nem idióta vagy tudatlan,

hanem emberi lény.

Ha felismerjük,
hogy mind sebezhetők vagyunk,

az erőt ad ahhoz,
hogy kinyissuk a szemünket,

és lássuk, ami előttünk van –

hogy cselekedni tudjunk,
mielőtt agyontaposnak minket.

(Taps)