A hazugság, amely életre hívta a rasszizmust

Hogy megértsük és felszámoljuk a rasszista gondolkodásmódot, az elején kell kezdenünk. Pontosan ezt tette az újságíró és dokumentarista John Biewen, aki meglepő és gondolatébresztő tényekre bukkant a rassz fogalmának eredetéről. Elmondja, mit tudott meg, választ ad a rasszizmussal kapcsolatos alapvető kérdésekre, és felvázolja, hogyan léphetünk eredményes szövetségre.

Mi ütött belénk, fehér emberekbe?

(Nevetés)

Sokat gondolkoztam ezen az elmúlt években,

és tudom, hogy nem vagyok ezzel egyedül.

Nézzék, én tudom,

hogy a színes bőrűek
évszázadok óta kérdezgetik ezt,

de azt hiszem,
hogy egyre több fehér ember is,

látva, hogy mi folyik körülöttünk,

illetve a hazánkban.

Azért kérdeztem úgy,
hogy "mi ütött belénk, fehér emberekbe",

mert most nem azokról
a bizonyos horogkeresztes, csuklyás,

fáklyás fehérekről beszélek.

Ők problémát és fenyegetést jelentenek.

Ők követik el a legtöbb
terrorcselekményt az országban,

de ezt önök Charlottesville-ben
másoknál sokkal jobban tudják.

Most valami nagyobb,
mélyrehatóbb dologról beszélek.

Mindannyiunkról beszélek,

kimondottan a fehérekről.

És főleg talán az olyanokról, mint én,

akik magukat haladó szelleműnek vallják,

akik nem akarnak rasszisták lenni.

Rendes fehér emberek.

(Nevetés)

Vannak rendes fehér emberek a teremben?

(Nevetés)

Engem annak neveltek.

A 60-as, 70-es években voltam kisgyerek,

és hogy éreztessem,
milyenek voltak a szüleim:

az akkori közvélemény-kutatások
azt mutatták,

hogy csak egy szűk kisebbség –
a fehér amerikaiak kb. 20%-a –

ismerte el és támogatta
Martin Luther Kinget

és a polgárjogi mozgalomban
végzett munkáját

még Mr. King életében.

Büszkén mondhatom, hogy a szüleim
ehhez a csoporthoz tartoztak.

Otthon téma volt a faji kérdés,

és amikor egy ezzel foglalkozó
műsor ment a tévében,

leültettek elé minket, gyerekeket,
és ügyeltek rá, hogy megnézzük

Sidney Poitier filmjeit
vagy a "Gyökerek"-et.

Az üzenet jól hallható és egyértelmű volt,

én pedig megértettem:

a rasszizmus rossz, a rasszisták rosszak.

Ugyanakkor mi egy túlnyomóan

"fehér helyen" éltünk Minnesotában.

Csak a magam nevében beszélek,
de azt hiszem emiatt hittem azt,

hogy azokat a képernyőn
látható fehér rasszistákat

valahonnan máshonnan "sugározták" oda.

Nem rólunk szólt, tényleg.

Nem éreztem magam érintettnek.

Azt mondanám, még mindig felgyógyulóban
vagyok abból a korai tévhitből.

Részben azért vágtam bele az újságírásba,

mert foglalkoztattak az olyan dolgok,
mint az egyenlőség és az igazság.

A rasszizmus számomra sokáig talány volt.

Miért van még mindig jelen,
ha egyértelműen rossz?

Miért ilyen tartós ez az erő?

Talán azért voltam összezavarodva,
mert még nem a jó helyen keresgéltem,

vagy nem a megfelelő
kérdéseket tettem fel.

Észrevették,

hogy amikor az emberek
a túlnyomórészt fehér médiában

az általuk, illetve általunk

rasszistának tartott ügyekről tudósítanak,

akkor ez általában azt jelenti,
hogy a kamerájukat,

a mikrofonjukat és a tekintetüket

a színes bőrűekre irányítják,

és olyan kérdéseket tesznek fel,
hogy: "Hogy érzik magukat a feketék,

az indiánok, a latinók
vagy az ázsiai amerikaiak?

Hogyan boldogulnak?" –

egy adott közösségben,
vagy bizonyos közegben,

pl. a gazdaság vagy az oktatás területén.

Én is kivettem a részemet
ebből a fajta újságírásból

sok éven át.

De aztán George Zimmerman
megölte Trayvon Martint,

majd ezt követték
a nagy visszhangot kiváltó esetek,

amikor rendőrök sorra lőttek le
fegyvertelen feketéket,

a Black Lives Matter
mozgalom felemelkedése,

Dylann Roof meg a charlestoni mészárlás,

az #OscarsSoWhite mozgalom –

a hétköznapi amerikai élet eseményei,

ezek a nyíltan rasszista incidensek,

amelyeket azért láthatunk,
mert okostelefonnal rögzítik őket,

és felkerülnek az internetre.

És a látható események mögött

ott vannak a makacs adatok és tanulmányok,

melyek igazolják az intézményeinkben
tapasztalható, rendszerszintű rasszizmust:

szegregált lakóövezetek,
munkahelyi diszkrimináció,

a súlyosan faji alapú
egyenlőtlenségek az iskolákban

és az igazságszolgáltatási rendszerben.

De ami valóban felébresztett –

és tudom, hogy ezzel sem vagyok egyedül –,

az Donald Trump hatalomra kerülése,

illetve az a felismerés,
hogy a fehér amerikaiak túlnyomó többsége

örömmel fogadná, vagy legalábbis elfogadná

a fehér identitás
nyers és keserű politikáját.

Én mindezt emberi lényként
felkavarónak éreztem,

újságíróként pedig
megváltozott a szemléletem,

a gondolkodásom:

"Hűha, a fehér emberek egy jó téma.

A fehér identitás maga a sztori."

De az is eszembe jutott:
"Csinálhatok én ilyet?

Hogy hangzana egy podcast
sorozat a fehér identitásról?"

(Nevetés)

"Ó igen, és amúgy
ez kellemetlen is lehet."

Szinte nem találkoztam olyan újságírással,
amely tanulmányozta volna a fehér eszmét,

ugyanakkor a színes bőrűek –
főleg a fekete értelmiségiek –

évszázadok óta élesen kritizálják

a fehér felsőbbrendű kultúrát.

Közben tudtam, hogy az elmúlt
két-három évtizedben

a tudósok érdekes munkát végeztek,

amikor a rasszokat a "fehérség"
kutatásának keretében vizsgálták:

Mi az? Honnan jön?
Hogy működik a világban?

Olvasni kezdtem,

és a rasszok, illetve történetük
jeles szakértőjéhez fordultam.

Az egyik első kérdésem az volt:

"Alapvetően honnan ered

a fehér ember eszméje?"

A tudomány egyértelmű.

Egyetlen emberi fajt alkotunk.

Mindannyian rokonok vagyunk,

mindannyian egy közös,
afrikai őstől származunk.

Voltak, akik elhagyták Afrikát,
hidegebb, sötétebb helyekre vándoroltak,

és elvesztették bőrük melanintartalmát –

egyesek jobban, mások kevésbé.

(Nevetés)

De genetikailag 99,9%-ban
mind egyformák vagyunk.

A rassznak nevezett csoportokon belül
nagyobb a genetikai sokféleség,

mint a rasszok között.

Nincs fehér, fekete, ázsiai

vagy más egyéb gén.

Szóval akkor hogy történt?

Honnan jött ez a dolog?

Hogy kezdődött a rasszizmus?

Azt hiszem, ha pár évvel ezelőtt
megkérdeztek volna,

hogy mit gondolok,

akkor tudatlanul bizonyára
azt mondtam volna:

"Nos, valamikor régen,
a történelem folyamán

az emberek összetalálkoztak,

és furának találták egymást:

'Más a bőröd színe, a hajad is más,

viccesen öltözöl.

Kicsit előreszaladok,
és rögtön a következtetésre ugrok,

szóval mivel más vagy,

valamilyen szempontból
kevesebb vagy, mint én,

talán rendben van az,
ha rosszul bánok veled.'"

Igaz?

Valahogy így képzeljük, így feltételezzük?

E forgatókönyv mögött

pusztán egy nagy,
tragikus félreértés rejlik.

Nagyon úgy tűnik, hogy ez nincs rendben.

Először is, a rassz
nem egy régi találmány.

Csak pár száz éves.

Igen, az emberek azelőtt is
megkülönböztették egymást

vallás, törzs, nyelv

és hasonlók alapján.

Az emberi történelem nagy részében viszont

az embereknek nem volt fogalma a rasszról.

Az ókori Görögországban, például –

ezt a történész
Nell Irvin Paintertől tudom –

a görögök úgy vélték, hogy ők
jobbak az általuk ismert népeknél,

de nem egy olyan eszme alapján, miszerint
ők veleszületett módon felsőbbrendűek.

Csupán úgy vélték, hogy ők
hozták létre a legfejlettebb kultúrát.

Megszemlélték az etiópokat,

a perzsákat és a keltákat is,

majd így szóltak:
"Hozzánk képest ők amolyan barbárok.

Kulturális értelemben nem görögök."

Valóban, az ókori világban
létezett a rabszolgaság,

a népek leigáztak olyanokat,
akik nem úgy néztek ki, mint ők,

de gyakran olyanokat is, akik igen.

Tudták, hogy az angol "slave",
azaz "rabszolga" a szláv szóból származik?

A szlávokat ugyanis
mindenféle népek leigázták,

még a nyugat-európaiak is,

évszázadokon át.

A rabszolgaság már csak azért sem
a faji hovatartozáson alapult,

mert még nem "találták fel" a rasszokat.

Szóval akkor ki találta fel?

Feltettem ezt a kérdést
egy másik neves történésznek,

Ibram Kendinek.

Nem hittem volna,
hogy egy névvel és egy dátummal

fog válaszolni a kérdésre,

mintha csak a villanykörtéről beszélnénk.

(Nevetés)

De ez történt.

(Nevetés)

Azt mondta, hogy alapos
kutatásai során rátalált arra,

ahol szerinte először
fogalmazták meg a rasszista eszmét.

Majd megnevezte a bűnöst.

A fickónak híresebbnek kéne lennie,

vagy inkább hírhedtebbnek.

A neve Gomes de Zurara.

Egy portugál ember.

Az 1450-es években írt egy könyvet,

amelyben olyasmit írt le,
amit előtte még senki –

állítja Dr. Kendi.

Egy kalap alá vette Afrika minden népét –

a hatalmas, sokszínű kontinenst –,

és különálló csoportként jellemezte őket,

akik alacsonyabb rendűek és állatiasak.

Figyelmen kívül hagyta,
hogy a gyarmatosítás előtti időkben

a világ legkifinomultabb kultúrái
közül nem egy Afrikában volt.

Miért tett ez a fickó ilyen kijelentést?

Kiderült, hogy a pénz beszélt.

Először is, Zurarát
a portugál király bízta meg

a könyv megírásával.

Előtte pár évvel

a rabszolga-kereskedők –

helyben vagyunk –,

mégpedig a portugál koronához
kötődő rabszolga-kereskedők

sikeresen beindították
az atlanti rabszolga-kereskedelmet.

Ők voltak az első európaiak, akik
direkt azért hajóztak Fekete-Afrikába,

hogy afrikaiakat raboljanak el,
és tegyenek rabszolgává.

Tehát hirtelen jól jött egy történet

az afrikaiak alacsonyabbrendűségéről,

amellyel igazolhatták az új bizniszt

az emberek, az egyház

és saját maguk előtt.

Szóval Zurara egy tollvonással megalkotta

a fekete és a fehér identitást,

merthogy az afrikaiak
ily módon való jellemzésével

lényegében megteremtette
a feketék fogalmát.

És ahogy Dr. Kendi fogalmaz,

a fekete identitás semmit
sem jelent a fehér nélkül.

Más európai országok is
követték a portugálokat,

és Afrikába indultak "emberi
vagyontárgyakért" és ingyen munkaerőért.

Azt az elképzelést is magukévá tették,

hogy az afrikaiak alacsonyabb rendűek.

Nekem ez nyitotta fel a szememet.

A rasszizmus nem valami
félreértéssel kezdődött.

Egy hazugsággal kezdődött.

Közben itt, a gyarmati Amerikában

a magukat most fehéreknek
nevező emberek azon szorgoskodtak,

hogy ezekből az eszmékből
törvényeket faragjanak,

melyek megfosztották a feketének
nevezett embereket emberi jogaiktól,

és bezárták őket a különösen aljas
"ingó vagyoni rabszolga" skatulyába.

E törvények még a legszegényebb
fehéreknek is előnyöket biztosítottak:

nem anyagi értelemben
vett jelentős előnyöket,

hanem azt a jogot, hogy őket
nem lehet egy életre leigázni,

és nem lehet a szeretteiket
kiszakítani a karjukból és eladni őket.

Néha pedig csurrant-cseppent is valami.

Az ingyen földosztás
többek közt Virginiában

kizárólag fehérek számára

jóval az amerikai függetlenségi
háború előtt elkezdődött,

és jóval utána is folytatódott.

El tudom képzelni,

hogy az engem hallgatók között –
már ha még mindig hallgatnak –

talán vannak, akik azt gondolják:

"Ugyan már, ez ősrégi történet.
Mit számít ez?

Már megváltoztak a dolgok.

Nem léphetnénk már tovább?"

Ugye?

De én vitába szállnék ezzel.

Ennek a történetnek a megismerése
számomra valódi fordulatot hozott,

abban az értelemben,
hogy ma már értem a rasszizmust.

Áttekintésként, az eddigi mondandóm
két lényeges pontja:

az első, hogy biológiai értelemben
a rassz nem létezik,

pusztán csak egy sztori,
amit egyesek elmeséltek;

a második, hogy azért mesélték
ezt a sztorit, hogy igazolják vele

más emberi lények profitért
történő brutális kizsákmányolását.

Erről a két dologról
nem tanultam az iskolában.

Gyanítom, hogy a többségünk
így van ezzel.

Ha önök mégis,
akkor különleges tanáruk volt.

Igaz?

De mihelyt megértik,

egy dolog biztosan világossá válik:

a rasszizmus elsősorban nem hozzáállás

vagy egyéni vakbuzgóság kérdése.

Sokkal inkább egy eszköz.

Az emberek megosztásának

és a gazdasági, politikai, társadalmi
rendszerek összetartásának eszköze,

amely egyeseket előnyökhöz juttat,
másokat hátrányos helyzetbe hoz.

Eszköze továbbá a fehérek meggyőzésének –

akik vagy profitálnak vagy nem
az erősen rétegzett társadalmunkból –,

hogy a status quót pártolják.

"Lehetne rosszabb is.
Én legalább fehér vagyok."

Amikor megértettem a rasszizmus eredetét,

többé már nem ámuldoztam azon,
hogy még mindig létezik.

Tudják, visszatekintve azt hiszem,

úgy gondoltam a rasszizmusra,
mint mondjuk a lapos Földre:

csupán rossz, elavult gondolkodásmód,
amely magától elenyészik

hamarosan.

De nem, a fehér eszmének ez az eszköze

még mindig végzi a dolgát,
ami miatt kitalálták.

Befolyásos emberek
nap mint nap bemennek dolgozni,

kiaknázzák és megszilárdítják
ezt a régi fegyvert

a hatalom útvesztőiben,

és egyes stúdiókban is, mellesleg...

Felesleges nagy ügyet csinálni abból,

hogy ezek az emberek
elhiszik-e, amit mondanak,

hogy valóban rasszisták-e.

Nem ez a lényeg.

A pénzről és a hatalomról szól.

Végezetül, azt hiszem,
a legnagyobb lecke –

és hadd szóljak most főleg a fehérekhez –,

hogy amikor megértjük,
hogy a rassz fogalmát

hozzánk hasonló emberek találták ki azért,

hogy magukat és minket
előnyös helyzetbe hozzanak,

akkor fel kellene fognunk,
hogy orvosolni is a mi dolgunk.

Ez a fehérek problémája.

Szégyellem kimondani, hogy sokáig
úgy gondoltam a rasszizmusra,

mint elsősorban a színes bőrűek
megvívandó harcára,

olyan emberekére,
akiket gyerekkoromban láttam a tévében.

Vagy mintha egy sportversenyen
a pálya szélén állnék,

ahol az egyik oldalon a színes bőrűek,

a másikon az igazi rasszisták állnak,

a délvidéki seriffek,

a kapucnis emberek,

és én őszintén a színes bőrűeknek
szurkolnék, hogy megnyerjék a meccset.

De nem.

Nincs partvonal.

Mindannyian a pályán vagyunk.

Mindannyian érintettek vagyunk.

És ha én nem csatlakozom a harchoz,
hogy megdöntsem a rendszert,

amely engem előnyös helyzetbe hoz,

akkor cinkos vagyok.

Ez nem a szégyenről
vagy a bűntudatról szól.

A fehér bűntudat nem old meg semmit,

és őszintén szólva én nem is
érzek túl nagy bűntudatot.

A történelem nem az én
vagy az önök hibája.

Amit érzek, az a felelősségtudat,

hogy valamit tennem kell.

Mindez megváltoztatta

a munkámmal kapcsolatos
gondolkodásmódomat és hozzáállásomat,

dokumentaristaként és tanárként egyaránt.

De ezen kívül mit jelent ez?

Mit jelent ez bármelyikünk számára?

Azt jelenti, hogy vajon
olyan vezetőket támogatunk,

akik szeretnének tárgyalni a jóvátételről?

Ismerünk a közösségeinkben
olyan embereket,

akik azért dolgoznak, hogy átalakítsák
az igazságtalan intézményeket,

és támogassák ezt a munkát?

A munkahelyemen

én vagyok az a fehér ember,
aki vonakodva vesz részt

a sokszínűségről és egyenlőségről
szóló tárgyalásokon,

vagy pedig próbálom kitalálni,
hogyan legyek valódi szövetségese

a színes bőrű munkatársaimnak?

Úgy érzem, hogy bárhova tévedünk,

alázatot és érzékenységet kell mutatnunk,

és hajlandóságot arra, hogy elengedjük
a hatalmat, amire nem szolgáltunk rá.

Hiszem, hogy hasznunkra válna,

ha olyan társadalmat tudnánk teremteni,

amelyik nem kizsákmányolásra
vagy elnyomásra épül.

Ezt kellene tennünk,

meg kellene mutatnunk magunkat,

és kitalálni, miként cselekedjünk.

Mert így helyes.

Köszönöm.

(Taps)