Elegem van abból, hogy "férfi" legyek

Justin Baldoni egy párbeszédet szeretne folytatni a férfiakkal, hogy újraértelmezzék a férfiasság fogalmát – hogy ne csak jó férfiak, hanem jó emberek is legyenek. Egy személyes hangvételű előadás, amelyben megosztja a saját erőfeszítéseit, hogy megbékéljen önmagával és a férfival, akit a világ akar látni. Van egy kihívása a férfiaknak: "Nézd meg, hogy tudod-e használni azokat a tulajdonságokat, amelyek férfivá tesznek, hogy mélyen magadba nézz. Az erőd, a bátorságod, a keménységed: Elég bátor vagy, hogy sebezhető légy? Elég erős vagy, hogy érzékeny légy? Elég magabiztos vagy, hogy hallgass a nőkre az életedben?"

Színészként szerepeket kapok,

és a feladatom, hogy játsszam a szerepet,

hogy elmondjam a szövegem,

és hogy életre keltsek egy karaktert,
amit valaki más talált ki.

A karrierem során

az a megtiszteltetés ért,

hogy eljátszhattam néhányat
a legnagyobb férfi szerepmodellek közül,

amelyek valaha televízióban szerepeltek.

Talán felismernek, mint "Férfi hostess #1"

(Nevetés)

"Erőszaktevő fotós",

"Félmeztelen erőszaktevő"

a díjat nyert "Gyilkos cápákból",

(Nevetés)

"Félmeztelen orvostanhallgató",

"Félmeztelen kokszos izomagy",

és a legismertebb szerepemben,

(Taps)

mint Rafael, egy borongó,
megjavult playboy,

aki mindenekelőtt beleszeret
egy szűz lányba,

és aki csak néha félmeztelen.

(Nevetés)

Ezek a szerepek nem tükrözik a férfit,
aki valójában vagyok,

de ezt szeretem a színészetben.

Teljesen más emberek életét élhetem.

De mindig meglepődtem,
amikor egy ilyen szerepet kaptam,

mert a legtöbb szerepemben
a macsót játszom,

tele magabiztossággal és hatalommal,

de amikor tükörbe nézek, nem ezt látom.

De így látott engem Hollywood,

és idővel észrevettem egy párhuzamot

a férfiként játszott szerepem a képernyőn

és a való életbeni között.

Egész életemben tettettem,
hogy valaki más vagyok.

Tettettem magam erősnek,
amikor gyenge voltam,

magabiztosnak, amikor bizonytalan voltam,

keménynek, amikor igazából valami bántott.

Legtöbbször megjátszottam magam,

de belefáradtam a színjátékba,

és most megmondom,

hogy fárasztó állandóan férfi lenni
mindenki számára.

Nem igaz?

(Nevetés)

Az öcsém hallotta.

Amilyen régre emlékszem, megmondták,

milyen férfi legyek, ha felnövök.

Fiúként csak azt akartam,
hogy a többi fiú elfogadjon,

de ez az elfogadás a női nem

majdnem undorodó meglátását követelte,

és mivel azt tanították,
hogy a nőies a férfias ellentéte,

vagy kizártam magamból
ezeket a tulajdonságokat,

vagy szembe kellett néznem
a kiközösítéssel.

Ez a szerep, amit kaptunk.

Igaz? A lányok gyengék és a fiúk erősek.

Ez az, amit tudat alatt közlünk

kisfiúk és kislányok
százmillióival a világon,

pont, ahogyan velem történt.

Ezért jöttem, hogy elmondjam, férfiként,

hogy ez nem helyes, ez mérgező,

és ennek véget kell vetni.

(Taps)

Nem történelemórát jöttem tartani.

Mindannyian tudjuk,
hogy kerültünk ide, rendben?

Csak egy srác vagyok,
aki 30 év után ráébredt,

hogy egy ellentmondó állapotban éltem,

viszályban azzal, aki legbelül vagyok,

és azzal, akinek a világ megmondja,
milyen férfi legyen.

De nem akarok megfelelni

a férfiasság helytelen meghatározásának,

mert nem csak jó férfi akarok lenni,

hanem jó ember.

és hiszem, hogy ez
csak akkor történhet meg,

ha a férfiak nemcsak megtanulják elfogadni

a mások által nőiesnek ítélt
tulajdonságaikat,

hanem ha képesek kiállni, támogatni,

és tanulni a nőktől,
akik megtestesítik őket.

Srácok,

(Nevetés)

nem azt mondom, hogy minden,
amit tanultunk, helytelen, rendben?

Nem azt mondom, hogy valami
nincs rendben veled vagy velem,

és nem azt mondom,
hogy nem lehetünk férfiak többé.

De egyensúlyra van szükségünk, igaz?

Egyensúlyt kell teremtenünk,

és az egyetlen mód a változásra,
ha őszintén megnézzük a szerepeket,

amiket kaptunk

generációkon keresztül,

és a szerepeket, amiket férfiként

a mindennapi életben választunk.

Szerepekről szólva, a legelsőt

édesapámtól kaptam.

Az apám fantasztikus.

Szerető, kedves, érzékeny, gondoskodó,

itt ül.

(Taps)

És sír.

(Nevetés)

Sajnálom Apa, de gyerekként megsértődtem,

mert téged hibáztattalak,
hogy érzelmes voltam,

ami nem volt szívesen látott dolog

az oregoni kisvárosban, ahová költöztünk.

Zaklattak, mert érzelmes voltam.

Látjátok, az apám nem volt
egy hagyományos férfi,

tehát nem tanított meg,
hogyan használjam a kezemet.

Nem tanított meg vadászni, harcolni,

tudjátok, férfi dolgokat.

Ehelyett megtanított arra, amit tudott:

hogy férfinek lenni az áldozatokról szól,

és arról, hogy megtégy mindent,

hogy gondoskodj a családodról.

De volt egy másik szerep,
amit az apámtól tanultam,

aki az ő apjától tanulta,

egy állami szenátortól,

aki később

éjszakai gondnokként dolgozott,
hogy támogassa a családját,

és soha nem mondta el senkinek.

Titokban szenvedni – ez volt a szerepe,

és most, három nemzedékkel később,

én ugyanezt a szerepet játszom.

Miért nem tudott a nagyapám
egyszerűen segítséget kérni

egy másik férfitől?

Miért gondolja apám még mindig,
hogy egyedül kell megtennie mindent?

Ismerek egy férfit, aki inkább meghalna,

minthogy elmondja
egy másik férfinak, hogy szenved.

De nem azért, mert mindannyian
az erős és szótlan típus vagyunk.

Nem. Sok férfi közülünk
könnyen szerez barátokat,

és beszédes, csak semmi komolyról.

(Nevetés)

Ha munkáról vagy sportról,
politikáról vagy nőkről van szó,

szívesen megosztjuk egymással
a véleményünket,

De ha a félelmeinkről, nehézségeinkről,

vagy a kudarctól való félelemről van szó,

majdnemhogy megbénulunk.

Legalábbis én.

Kipróbáltam néhány dolgot,

hogy kitörjek ebből,

olyan helyzeteket teremtettem,
melyek sebezhetővé tettek.

Szóval, ha megszégyenülök az életben,

fejest ugrok a közepébe,

mindegy, milyen ijesztő,

és néha, akár nyilvánosan,

mert ha ezt teszem,

Elveszti az erejét felettem,

és a sebezhetőségem kimutatása

segíthet más férfiaknak,
hogy ugyanezt tegyék.

Például nemrég

egy problémával küzdöttem az életemben,

és tudtam, hogy beszélnem kell
a barátaimmal,

de megbénított a félelem,

hogy elítélnek és gyengének titulálnak,

és elvesztem a tekintélyem, mint vezető.

Tudtam, hogy el kell vinnem őket
egy három napos kirándulásra,

(Nevetés)

hogy megnyíljanak, és tudjátok mit?

A harmadik nap végéig
nem voltam elég erős,

hogy beszéljek velük arról,

amin keresztül mentem.

De amikor megtettem,
valami csodálatos történt.

Rájöttem, hogy nem vagyok egyedül,

mert a srácok is küzködtek,

és amint elég erősnek
és bátornak éreztem magam,

hogy megosszam velük a szégyenem,
a félelem eltűnt.

Idővel megtanultam,

ha a sebezhetőséget akarom gyakorolni,

ki kell alakítanom egy felelősségre
vonhatósági rendszert.

Szerencsés vagyok színészként.

Csodálatos rajongókat szereztem,

nagyon aranyosak és elkötelezettek,

szóval eldöntöttem, hogy trójai falóként

fogom használni a közösségi oldalaimat,

ahol minden nap tudom gyakorolni
a hitelességet és a sebezhetőséget.

A reakciók hihetetlenek voltak.

Megerősítőek, szívmelengetőek.

Nagyon sok szeretetet és pozitív üzenetet
kapok mindennap.

De csak egy bizonyos
népességtani csoporttól,

nőktől.

(Nevetés)

Ez az igazság.

Miért csak nők követnek engem?

Hol vannak a férfiak?

(Nevetés)

Egy éve ezt a fotót posztoltam.

Utólag megnéztem pár hozzászólást,

és észrevettem, hogy egy női rajongóm
megjelölte a párját a kép alatt,

és a barátja válaszolt, mondván:

"Kérlek, ne jelölj meg buzis szaroknál.

Kösz."

(Nevetés)

Mintha kevésbé lennél férfi attól,
hogy meleg vagy, nem?

Szóval vettem egy nagy levegőt,

és válaszoltam.

Azt mondtam,

nagyon udvariasan,
hogy csak kíváncsi vagyok,

mert egy felfedezőúton vagyok
a férfiasság felé,

és tudni akartam, hogy a feleségem iránt
érzett szerelem

miért számít buzisnak.

És őszintén, csak tanulni akartam.

(Nevetés)

Azonnal válaszolt.

Azt hittem, veszekedni fog velem,
de ehelyett bocsánatot kért.

Elmondta, gyerekként

a szeretet nyilvános kifejezése
nem volt elfogadott.

Elmondta, hogy küzdött az egójával,

és hogy mennyire szereti a barátnőjét,

és hogy hálás érte és a türelméért.

Néhány héttel később

újra írt nekem.

Ezúttal egy képet küldött magáról,

ahogy letérdelve kéri meg a párja kezét.

(Taps)

Köszönöm – csak ennyit mondott.

Én is voltam ez a srác.

Megértem.

Látjátok, nyilvánosan
csak játszotta a szerepét,

elutasítva a nőiességet, nem igaz?

De titokban csak egy engedélyre várt,
hogy kifejezhesse önmagát,

hogy lássák, hallják,

csak kellett egy másik férfi,

hogy felelősségre vonja és teremtsen
egy biztonságos teret, hogy érezhessen,

és a változás rögtön megtörtént.

Szeretem ezt az élményt,

mert megmutatta nekem,
hogy lehetséges a változás,

akár üzeneteken keresztül is.

Ki akartam találni,
hogyan érjem el a férfiakat,

mert ugye egy sem követett engem.

(Nevetés)

Szóval kísérleteztem.

Elkezdtem férfi sztereotípiákat posztolni

(Nevetés)

a kihívást jelentő edzéseimről,
az étrendtervemről,

és testem felépüléséről egy baleset után.

És képzeljétek, mi történt!

Férfiak kezdtek nekem írni.

És a semmiből, először a karrierem során,

felhívott egy férfi fitneszmagazin,

és azt mondták, megbecsülnének,
mint játszma-változtatóik egyikét.

(Nevetés)

Tényleg játszma-változtató lennék?

Vagy csak elfogadó?

Látják, ez a probléma.

Teljesen rendben van
a férfiak számára ha követnek,

amikor férfias dolgokról beszélek,

és megfelelek a nemi szerepeknek.

De ha arról beszélek,
mennyire szeretem a feleségem,

vagy a lányom, vagy a 10 napos fiam,

vagy hogy miért hiszem, hogy a házasság
egy nehéz, de gyönyörű dolog,

vagy hogy férfiként
hogyan küzdök testképzavarral,

vagy amikor az egyenjogúságot támogatom,
csak nők jelentkeznek.

Hol vannak a férfiak?

Tehát férfiak, férfiak, férfiak,

Férfiak!

(Taps)

Megértem.

Felnőve versengünk egymással.

Nekünk kell a legkeményebbnek lenni,

a legerősebbnek, a legbátrabb férfinak,
aki csak lehetünk,

és sokunk identitása,
az enyémet beleértve, el van rejtve,

hogy vajon a nap végén
eléggé férfinak érezzük-e magunkat.

Van egy kihívásom a srácoknak,

mert a férfiak szeretik a kihívásokat.

(Nevetés)

Kihívlak, hogy lásd, tudod-e használni

ugyanazokat a tulajdonságokat,
amik férfivé tesznek arra,

hogy mélyen magadba nézz.

Az erőd, a bátorságod, a keménységed:

Újra tudjuk-e értelmezni
és használni őket,

hogy felfedezzük a szívünket?

Elég bátor vagy,

hogy sebezhető légy?

Hogy segítséget kérj
egy másik férfitől, ha szükséges?

Hogy fejest ugorj a szégyenbe?

Elég erős vagy, hogy érzelmes légy,

hogy sírj, ha fáj,

vagy ha boldog vagy,

még akkor is, ha gyengének tűnsz?

Elég magabiztos vagy,

hogy a nőkre hallgass,
akik az életed részei?

Hogy meghallgasd az ötleteiket
és a megoldásaikat?

Hogy kitarts mellettük

és higgy bennük,

még akkor is, ha ellened beszélnek?

Férfi leszel-e eléggé,

hogy fellépj más férfiak ellen,

amikor hallod a beszélgetést
az öltözőben,

amikor hallod a történeteiket
tele szexuális zaklatással?

Amikor fiúkat hallasz beszélni
lányok leitatásáról, és taperolásáról.

Kiállsz majd és teszel-e valamit,

hogy egy nap ne kelljen
majd egy olyan világban élnünk,

ahol egy nőnek
mindent kockára kell tennie,

hogy kimondhassa a szavakat: "Én is?"

(Taps)

Ez komoly dolog.

Magamba kellett néznem,
hogy észrevegyem,

hogyan bántottam tudat alatt
a nőket az életemben,

és borzasztó.

A feleségem elmondta,
hogy egy bizonyos dologgal bántottam őt,

és nem változtattam rajta.

Néha, amikor elkezdett beszélni otthon,

vagy nyilvánosan,

a szavába vágtam, és befejeztem
a mondatot helyette.

Rettenetes.

A legrosszabb,
hogy akaratlanul tettem ezt.

Öntudatlan volt.

Tehát itt vagyok, teszem a dolgom,

próbálok feminista lenni,

megerősíteni a nők hangját világszerte,

és mégis, otthon hangosabban beszélek,

hogy elhallgattassam a nőt,
akit a legjobban szeretek.

Tehát fel kellett tennem
magamnak a kérdést:

Férfi vagyok-e eléggé,

hogy befogjam a szám és hallgassak?

(Nevetés)

(Taps)

Őszinte leszek.
Bárcsak ne tapsoltatok volna.

(Nevetés)

Srácok,

ez komoly.

Én csak a felszínt karcolgatom,
mert minél mélyebbre megyünk,

annál csúnyább lesz, ezt garantálom.

Nincs időm, hogy belemenjünk
a pornóba és a nők elleni erőszakba,

vagy a házimunka megosztásába,

vagy a nemek közötti bérszakadékba.

De hiszem, hogy férfiként

itt az idő, hogy átlássunk
a kiváltságunkon,

és beismerjük,
hogy nem csak a probléma részei vagyunk.

Fiúk, mi vagyunk a probléma.

Az üvegplafon létezik,
mert mi hoztuk létre,

és ha a megoldás részei akarunk lenni,

akkor nem elég a szó.

Van egy idézet, a Bahá hit írásaiból,
amit szeretek.

Így szól: "Akárcsak a madárnak,
az emberiségnek is két szárnya van,

a férfi és a nő.

Ha a két szárny nem egyformán erős,

a madár nem képes az egekbe emelkedni."

Tehát hölgyek,

az összes férfi nevében,

akik hasonlóan éreznek, mint én,

kérlek, bocsássatok meg nekünk,

hogy nem támaszkodtunk az erőtökre.

És szeretném a segítségeteket kérni,

mert ezt nem tudjuk megtenni egyedül.

Férfiak vagyunk. El fogjuk szúrni.

Rossz dolgokat fogunk mondani.
Botfülűek leszünk.

Valószínűleg meg fogunk titeket bántani.

De ne adjátok fel.

Csak miattatok vagyunk itt.

és mint ti, férfiként
ki kell állnunk mellettetek,

és a szövetségeseitekké kell válnunk,

mivel küzdötök, nagyjából minden ellen.

Szükségünk van a segítségetekre
sebezhetőségünk ünneplésében,

és legyetek türelmesek velünk,

amint megtesszük ezt a hosszú,
hosszú utazást

az agyunktól a szívünkig.

És végezetül a szülőknek:

Ahelyett, hogy bátor fiúkat

és csinos lányokat nevelünk,

nem tudjuk őket megtanítani csak arra,
hogy jó emberek legyenek?

Szóval, vissza Apámhoz.

Gyerekként, mint minden fiúnak,
megvoltak a magam problémái,

de rájöttem, hogy ez az ő érzékenységének

és érzelmi intelligenciájának
is köszönhető volt,

hogy ma itt állhatok,
és szólhatok hozzátok.

A neheztelésnek, amit Apám iránt éreztem,
semmi köze nem volt hozzá.

De köze volt hozzám
és a vágyakozásomhoz, hogy elfogadjanak,

és hogy azt a szerepet játsszam,
ami sosem volt az enyém.

Lehet, hogy apám nem tanított meg,
hogyan használjam a kezemet,

de megtanított,
hogyan használjam a szívemet,

és ez teszi őt a leginkább férfivé.

Köszönöm.

(Taps)