Az ember harca az ebolával - A győztes stratégiák egy szörnyű háborúban

"Az ebola veszélyeztet mindent, ami emberré tesz minket" - mondja
Bruce Aylward az Egészségügyi Világszervezettől. Előadásában
higgadtan, lépésről lépésre vezet végig a folyamaton, hogyan
robbant ki az ebola járvány, és a nemzetközi riadalom hogyan járult
hozzá a probléma exponenciális növekedéséhez. Megosztja velünk, mi az
a négy pontból álló stratégia, amely nélkülözhetetlen az ebola legyőzéséhez, ahogyan azt is, hogy ezek hogyan viszik sikerre a küzdelmet, kezdve Lofa régióval, a járvány egyik központi térségével, ahol mostanra immár hetek óta egyetlen új megbetegedést sem regisztráltak. Az ebola elleni harcot még nem nyertük meg, hangsúlyozza, de ha továbbra is helyesen cselekszünk, akkor optimisták lehetünk, hiszen bebizonyítottuk, hogy képesek vagyunk legyőzni a járványokat.

Amikor néhány hónapja felkértek
ennek az előadásnak a megtartására,

a szervezőkkel számtalan lehetséges címet

felvetettünk és megvitattunk.

De egyikünk sem javasolta ezt,
[AZ EBOLA LEGYŐZÉSE]

hiszen két hónappal ezelőtt

az ebola még exponenciálisan terjedt

és soha nem látott
kiterjedésű területen pusztított.

A világ olyan mértékben megrémült
és aggódott a betegség miatt,

amire a közelmúlt történelmében
nem volt példa.

Ma viszont úgy állhatok itt,
hogy az ebola legyőzéséről beszélhetek.

Ezt olyan embereknek köszönhetjük,
akikről még sosem hallottunk,

mint például Peter Clement,
egy libériai orvos Lofa régióban,

valószínűleg sokan még erről a térségről
sem hallottak korábban.

Mégis, amiért Lofa régió nagyon fontos,

az, hogy öt hónappal ezelőtt,

amikor a járvány
még éppen csak elkezdett terjedni,

Lofa régió volt a járvány epicentruma.

Akkoriban az MSF [Orvosok Határok Nélkül]
és a helyi egészségügyi központ

több tucat beteget
látott el minden nap.

A betegek és a helyi közösségek egyre
inkább meg voltak rémülve a betegségtől,

és attól, amit az a családjaikkal,

a közösségeikkel,
a gyerekeikkel és rokonaikkal tett.

Így Peter Clement kapta a feladatot,
hogy 12 órát vezessen rossz utakon

a fővárosból, Monroviából
Lofa régióba,

és ott segítsen
a terjedő járvány megfékezésében.

Peter érkezésekor szembesült
a rémülettel, amit említettem.

Összeült a helyi vezetőkkel
és meghallgatta őket.

Amit hallott, szívszaggató volt.

Hallott arról a pusztulásról
és kétségbeesésről,

amit a betegség okozott
az érintettek életében.

Szívszorító történeteket hallott

azokról a károkról,
amiket az ebola az egyéneknek,

a családoknak és a közösségeknek okozott.

Meghallgatta a helyi vezetőket,

akik elmondták:
"A beteg, haldokló gyermekeinket

nem tarthatjuk a karunkban, épp, amikor
a legközelebb szeretnénk lenni hozzájuk.

Halott rokonainkról nem gondoskodhatunk
úgy, ahogy hagyományaink megkövetelik.

Nem moshatjuk meg a testüket,

hogy szertartásaink szerint
temethessük el őket."

Ez mélységesen felkavarta
és megrémítette őket,

amellett, hogy a járvány
a szemük láttára bontakozott ki.

Az emberek szembefordultak az érkező
egészségügyi dolgozókkal,

a hősökkel, akik segíteni jöttek,

de nem tudtak közel jutni a közösséghez,
amivel együtt kellett volna dolgozniuk.

Ezek után Peter elmagyarázta a helyzetet.

A vezetők pedig meghallgatták,
és ettől minden megváltozott.

Peter elmagyarázta, mi az az ebola.

Elmagyarázta, mit tesz a közösségekkel,

hogy veszélyeztet mindent,
ami emberré tesz minket.

Ebola esetén nem tarthatod karodban
a gyermekedet, ahogy máskülönben tennéd,

nem temetheted el a halottaidat,
ahogyan máskor.

Hanem meg kell bíznod a "szkafanderes"
emberekben, hogy megteszik helyetted.

Hölgyeim és uraim,
ekkor rendkívüli dolog történt:

a közösség, az egészségügyi dolgozók
és Peter leültek együtt,

és kidolgoztak egy új tervet
az ebola megfékezésére Lofa régióban.

Ez a történet azért fontos,
hölgyeim és uraim,

mert mára ebben a régióban,
ami épp a járvány központja volt,

amiről az újságokban olvashattunk,

amit a tévében láthattunk,

ma Lofa régióban közel 8 hete
nincs egyetlen új ebolás eset sem.

(taps)

Persze ez nem jelenti azt,
hogy be lenne fejezve a munka.

Még mindig nagy a kockázata
további esetek felbukkanásának.

De a tanulság az,
hogy az ebola legyőzhető.

És ez a legfontosabb.

Még ilyen méretekben is,

még mikor ilyen gyorsasággal terjed,
ahogyan ebben a környezetben láttuk,

tudjuk már, hogy legyőzhető az ebola.

Amikor a helyi közösségek összefognak
és együtt dolgoznak az egészségügyisekkel,

akkor meg lehet állítani a betegséget.

De lássuk csak, hogyan ért véget
az ebola terjedése elsőként Lofában!

Ehhez vissza kell mennünk az időben
12 hónapot, a járvány kezdetére.

Ahogy önök is tudhatják,
a vírus észrevétlenül terjedt,

az első 3-4 hónapban nem észlelték.

Ennek az az oka,
hogy ez nem Nyugat-Afrika betegsége,

hanem Közép-Afrikáé,
ami fél földrésszel odébb van.

Az itt élők nem találkoztak még
a betegséggel korábban,

és az egészségügyi dolgozók sem.

Nem tudták, mivel állnak szemben.

És bonyolította a helyzetet,

hogy a vírus olyan tünetet okozott,

ami nem számít a betegség
hagyományos tünetének.

Így még azok sem ismerték fel,
akik egyébként ismerték az ebolát.

Emiatt egy jó ideig rejtve maradt.

Viszont a közhiedelemmel ellentétben,

amint kimutatták a vírust,
gyorsan jött a segítség.

Az MSF gyorsan felállított
egy ebola-központot a térségben.

Az Egészségügyi Világszervezet
és partnerei

több száz embert mozgósítottak
a következő két hónapban,

hogy segítsék a vírus nyomon követését.

A gond az volt, hölgyeim és uraim,

hogy a vírus addigra már
túl messzire jutott,

túl azon, amit kezelni lehetett,
noha ez volt eddig

az egyik legnagyobb akció
az ebola ellen.

Az év közepére nem csak Guinea,

hanem Sierra Leone és Libéria is
fertőzött terület lett.

Ahogy a vírus földrajzilag terjedt,
úgy nőtt a betegek száma is,

ekkorra már több százan megfertőződtek

és haldokoltak,

sőt az arcvonalban dolgozók,

akik segíteni jöttek,

az egészségügyi dolgozók és más segítők

ugyancsak betegek voltak
és tucatszámra haltak meg.

Az érintett országok elnökei
felismerték a vészhelyzetet.

Épp ekkor tartottak egy találkozót,
ahol megegyeztek a közös lépésekben.

Felállítottak egy közös vészhelyzeti
műveleti központot Conakryban,

hogy együtt dolgozzanak
a betegség megállításán,

és alkalmazzák a megbeszélt stratégiát.

De ekkor olyan történt,
ami az ebola kapcsán még nem fordult elő.

A vírus, vagy valaki,
aki hordozta a vírust,

repülővel eljutott egy másik országba,

és először az ebola történetében

a vírus felbukkant
egy távoli országban is.

Ezúttal Nigériában, Lagosban,

a 21 milliós nyüzsgő metropoliszban.

Ilyen környezetben jelent meg a vírus.

Gondolhatják, hogy világszerte
óriási volt a riadalom,

amilyet évek óta nem tapasztaltunk

ilyen betegséggel kapcsolatosan.

Az Egészségügyi Világszervezet azonnal
összehívott egy szakértői bizottságot,

megvizsgálta a helyzetet,
és nemzetközi vészhelyzetet hirdetett.

Ettől azt várhattuk volna,

hogy elkezd özönleni a nemzetközi
segítség ezekbe az országokba,

amelyek ilyen nagy bajban voltak.

Mégis valami egészen mást tapasztaltunk.

Természetesen jelentős segítség érkezett.

Számos ország, sok-sok civil szervezet
és mások is megmozdultak,

de egyúttal több helyen
ennek éppen az ellenkezője történt.

Az ijedtség fokozódott,
és az érintett országok azt vették észre,

hogy nem kapják meg a várt segítséget,
hanem egyre inkább elszigetelődnek.

A légitársaságok féltek járatot indítani
ezekbe az országokba,

és akik sosem voltak kitéve
a vírusveszélynek,

még azok sem utazhattak.

Ez persze nem csak maguknak
az országoknak okozott problémát,

hanem megnehezítette
a segítségnyújtást is.

A szervezetek,

amelyek segítőket hoztak volna,

nem tudták repülőre ültetni az embereiket,

nem tudták eljuttatni őket a célországba.

Ebben a helyzetben,
hölgyeim és uraim,

az ebola vírus előnyhöz jutott.

Ekkor megint olyan történt,
ami korábban még soha.

A vírus nemcsak hogy fennmaradt
azokon a helyeken,

ahol már korábban is fertőzött,
hanem elkezdett terjedni,

olyan esetszámokat okozva,
amilyeneket az ábra mutat.

Soha nem látott mértékben,
exponenciálisan nőtt

az ebola megbetegedések száma,

nemcsak a már fertőzött régiókban,

hanem még mélyebbre is
behatolt az országokba.

Hölgyeim és uraim,

ez volt az egyik legaggasztóbb nemzetközi
vészhelyzet a közegészségügy történetében.

Ami ezután történt ezekben az országokban,

azt önök is láthatták a tévében,
olvashattak róla az újságokban:

az egészségügyi rendszerük kezdett
összeomlani a járvány súlya alatt.

Az iskolák bezártak,
a piacok nem nyitottak ki,

nem működtek úgy, ahogyan kellett volna.

A félrevezető és téves információk

még gyorsabban terjedtek,

ami még inkább megrémítette
a helyi közösségeket.

Kezdtek visszarettenni
az úgynevezett "szkafanderes" emberektől,

akik pedig segíteni akartak nekik.

Majd a helyzet még tovább romlott.

Az országoknak szükségállapotot
kellett hirdetniük.

Egyes régiókban sokakat karantén alá
kellett vonni, majd felkelések törtek ki.

Nagyon rémisztő volt a helyzet.

Világszerte sokan feltették a kérdést:

meg tudjuk állítani valaha is a járványt,
ha ilyen gyorsan terjed?

Mit tudunk egyáltalán erről a vírusról?

Az igazság az,
hogy nem ismerjük túl jól az ebolát.

Egy viszonylag új betegség,
abban a tekintetben, hogy mit tudunk róla.

Csak 40 éve tudunk a létezéséről,

1976-ban ütötte fel a fejét először
Közép-Afrikában.

Viszont tudunk róla sok mindent:

Tudjuk, hogy a vírust valószínűleg
a denevérek egy fajtája hordozza.

Tudjuk, hogy az ember valószínűleg

a megfertőződött,
talán beteg vadon élő állattal

érintkezve kerül kapcsolatba a vírussal.

Tudjuk azt is, hogy emberek között

fertőzött testnedvek révén terjed a vírus.

És ahogy önök is látták,

tudjuk, milyen borzasztó megbetegedést
okoz az emberben:

magas lázat, súlyos hasmenést, hányást,

és sajnos az esetek min. 70 százalékában
halállal végződik.

Ez egy nagyon veszélyes,
gyötrelmes és halálos betegség.

Annak ellenére, hogy nem kifejezetten
régóta ismerjük,

és nem tudunk még róla mindent,
azt tudjuk, hogyan lehet megállítani!

Négy tényező létfontosságú
az ebola legyőzéséhez:

A legfontosabb: a helyi közösségeknek
meg kell érteniük, hogy mi ez a betegség,

hogyan terjed és hogyan lehet megállítani.

Aztán képesnek kell lennünk megtalálni
minden egyes beteget,

és mindenkit, akivel a beteg érintkezett,

felderítenünk a fertőzési láncot,
hogy azt meg tudjuk szakítani.

Szükség van az ebola gyógyítására
szakosodott kezelési központokra,

ahol meg tudjuk védeni
az ott dolgozókat is,

miközben ők a fertőzötteket segítik,

és a túlélésükért dolgoznak.

Végül pedig az elhunytak számára

biztonságos, és egyúttal méltóságteljes
temetési eljárást kell biztosítanunk,

hogy elkerüljük a további fertőzéseket.

Tudjuk tehát, hogyan állítható meg
az ebola, és ezek a stratégiák működnek.

Ez a négy pontból álló stratégia
állította meg a vírust Nigériában,

pontosabban, az emberek,
akik azt alkalmazták.

Megállították Szenegálban,
és a többi országban is,

ahova átterjedt a vírus
ebben a járványban.

Tehát az nem kérdés,
hogy ez a stratégia valóban működik.

A kérdés az volt, hölgyeim és uraim,
hogy vajon ez a stratégia

ilyen méreteknél is működnek-e,
amikor ennyi ország érintett,

amikor ilyen ütemű a járvány terjedése.

Ezzel a kérdéssel szembesültünk
2-3 hónappal ezelőtt.

Ma már tudjuk a választ.

Ami annak a rendkívüli
munkának köszönhető,

amit egy civil szervezetekből,
kormányokból, helyi vezetőkből,

ENSZ-, humanitárius és más szervezetekből
álló fantasztikus csapat végzett,

akik jöttek és harcba szálltak az ebolával
Nyugat-Afrikában.

Itt egy kicsit másképp kellett
alkalmazniuk a módszert.

Ezek az országok vették az
ismertetett stratégiát

(helyi közösség bevonása, esetkeresés,
fertőzöttekkel érintkezők felkutatása,stb)

és a feje tetejére állították.

Olyan sok beteg volt,
hogy másképp közelítettek a megoldáshoz.

Úgy döntöttek, előbb megpróbálják
lassítani a járvány terjedését:

a kezelő központokban hirtelenjében annyi
ágyat helyeztek el, amennyit csak tudtak,

hogy megakadályozzák, hogy a fertőzöttek
továbbadhassák a betegséget.

Csapatokat szerveztek
a temetések lebonyolítására,

akik biztonságosan kezelték a halottakat.

Így próbálták lassítani
a járvány terjedését,

hogy utána meglássák, lehet-e kontrollálni
azt a hagyományos megközelítéssel:

esetkereséssel és a fertőzöttekkel
érintkezők felkutatásával.

Amikor három hónappal ezelőtt
Nyugat-Afrikában jártam,

rendkívüli dolgokat láttam:

elnökök ebola-vészhelyzeti
műveleti központokat nyitottak meg,

hogy személyesen koordinálhassák
és felügyelhessék

a nemzetközi segítség fogadását.

Helyi és messziről érkező katonák

segítettek az ebolakezelő központok
építésében,

amik a betegek elkülönítését szolgálták.

A Vöröskereszt,
partnerszervezeteivel együtt

arra tanította a helyi közösségeket, hogy
temethetik el halottaikat biztonságosan

és egyúttal méltóságteljesen.

Az ENSZ-szervezetek
és a Világélelmezési Program

hatalmas légi folyosót alakítottak ki,

amin át a segítők az érintett országok
minden szegletébe gyorsan eljutottak,

hogy az említett stratégiát
a gyakorlatban is megvalósítsák.

Hölgyeim és uraim,
a legmélyebb benyomást

az az elképesztő munka tette ránk,
amit a kormányok

és más vezetők
a közösségekkel együtt végeztek,

hogy megértessék az emberekkel,
mi ez a betegség,

s milyen rendkívüli dolgokat kell tenniük,
hogy megfékezzék az ebolát.

Ezek eredményeképpen,
hölgyeim és uraim,

láttuk megvalósulni azt, amiről
2-3 hónappal korábban

még nem tudtuk, hogy lehetséges-e.

Ez a grafikon mutatja, mit láttunk,

amikor december 1-jén
áttekintettük a helyzetet.

Mintegy sikerült meghajlítanunk a görbét,

megszakítanunk
az exponenciális növekedést,

és visszahoznunk a reményt,
hogy a járvány megfékezhető.

Így mostanra, hölgyeim és uraim,
egyáltalán nem kérdés,

hogy le tudjuk győzni
az ebolát Nyugat-Afrikában.

Sokan viszont

még a görbét látva is feltették a kérdést:

"Egy pillanat, nagyon jó,
hogy le tudjátok lassítani,

de le is tudjátok vinni nullára
az esetszámot?"

Erre a kérdésre
már az előadásom elején választ adtam,

amikor meséltem a libériai Lofa régióról.

Elmondtam, hogy Lofa régiónak sikerült
odáig jutnia,

hogy 8 hete nem regisztrált
új megbetegedést.

De hasonló sikertörténeteket hallunk
más országokból is.

A guineai Gueckedouban,

ahol annak idején az első beteget
diagnosztizálták,

már nagyon kevés új eset merült fel
az elmúlt néhány hónapban,

vagy ott van Kenema Sierra Leoneban,
ugyancsak az epicentrumban,

ahol hetek óta nem jelentkezett a vírus.

Természetesen még túl korai kijelentenünk,
hogy győztünk,

de ezek a történetek bizonyítják,

hogy a válaszadással
nem csak megfékezhető,

de teljesen le is küzdhető a járvány.

A feladat most az,
hogy ezt a teljes területen,

mindhárom országban elérjük,
és ez nagy kihívás.

Mert amikor ilyen régóta dolgozunk
egy ilyen nagy feladaton,

a vírus mellé még két másik
veszélyeztető tényező is társul.

Az egyik az elbizakodottság,

az abban rejlő kockázat, hogy a média
és a világ érdeklődése

másfelé fordul, ahogy az esetszám
görbéje ereszkedik.

Az elbizakodottság mindig veszélyes.

A másik kockázat az, hogy ha már
hosszú ideje keményen dolgoznak,

és hónapokon keresztül keveset alszanak,

az emberek elfáradnak
és teljesen kimerülnek.

Ezek az új kockázatok pedig
a segítségnyújtást is veszélyeztethetik.

Hölgyeim és uraim! Épp ma tértem vissza
Nyugat-Afrikából, és elmondhatom,

hogy az emberek és a vezetők

nem nyugszanak,

amíg teljesen meg nem szüntetik
az ebolát az országukban.

És igen, ezek az emberek fáradtak,
de nincsenek kimerülve.

Van még energiájuk, elszántságuk

és erejük, hogy végigvigyék
a megkezdett munkát.

Amire viszont szükségük van most,

az a nemzetközi közösség

kitartó támogatása,

hogy még az eddiginél is több
támogatás érkezzen.

Véget vetni az ebolának azt jelenti,
hogy ellene fordítjuk a saját fegyverét,

és elkezdjük levadászni.

A vírus terjedése és az egész válság
egyetlen esettel kezdődött,

és egyetlen esettel is fog befejeződni.

De csak akkor érhet véget, ha van
a helyszínen elég járványügyi szakember,

elég egészségügyi dolgozó, logisztikus,
és olyanok, akik őket segítik,

hogy fel tudják deríteni az összes beteget
és a velük érintkezőket,

és biztosíthassák, hogy a betegség
egyszer és mindenkorra eltűnik.

Hölgyeim és uraim!
Az ebola legyőzhető!

Most azt kérem, hogy menjenek
és adják tovább ezt a történetet,

mondják el az embereknek,
hogy mit jelent legyőzni az ebolát,

sőt azt kérem, járjanak közben
az érdekünkben azoknál,

akik segíthetnek abban,
hogy ezek az országok hozzájussanak

a betegség leküzdéséhez
szükséges erőforrásokhoz.

Sokan köszönhetik majd
az életüket és a boldogulásukat

részben annak, amit önök tesznek
az ebola elleni harc támogatásáért.

Köszönöm.

(taps)