Szurikátaagyunk megszelídítése és terelgetése | Jane Evans | TEDxBristol

Ez az előadás TEDx -rendezvényen hangzott el, TED konferenciaformátumban, de helyi közösség független szervezésében. Bővebb információ: http://ted.com/tedx

"Nem tudjuk érzelmileg elhárítani a szorongást" – mondja Evans –, és szívet melengető előadásában három bájos állattal szemlélteti az agy fejlődését, mégpedig a szurikátával, az elefánttal és a majommal. Így segít traumatizált gyerekeknek megérteni az agyműködésüket.

Jane traumagondozó, viselkedésszakértő és szerző, aki az utóbbi húsz évben gyerekeknek segített súlyos megrázkódtatások kezelésében, és abban, hogy új életet kezdhessenek jobb körülmények között. Tapasztalatait összekötötte a legújabb neurológiai és kötődéselméleti kutatásokkal, amit több mint tíz éve tanulmányoz, így fejlesztette ki ezt a könnyen érthető magyarázatot a szorongás megértéséhez.

Nézzék meg az előadást, hogy megértsék, hogyan hat egymásra Szurikátaagyunk, Elefántagyunk és Majomagyunk, míg felnövünk, és ami a legfontosabb: hogyan segíthetünk gyermekeinknek abban, hogy ők is le tudják csillapítani belső szurikátáikat, bármilyen megrázkódtatásokat élnek át.

Akkor most szépen üljetek le ide. Így ni!

Kicsit izgulnak, kérem, legyenek
megértőek velük!

Nos, én meg az izgulás miatt izgulok.

(Nevetés)

Talán önöknek is ismerős az érzés.

Valami ilyesmi:

"Jaj, 9:15-kor kezdődik a TEDxBristol.

Legalább fél óra, mire odajutok,

tíz perc, mire leparkolok,
de mi van, ha sorba kell állni?

Mi lesz, ha sorba kell állni?
Vajon sorba kell állni?

Nem tudom, hisz nincsenek
helyre szóló jegyek...

Nem foglalhattunk előre helyet.
Biztosan sorba kell állni.

Na jó, emiatt húsz percet még rászámolok.

Remek, oké, nyugi.

Jaj, ne!

De akkor pont csúcsidőben
megyek Bristolba!

Hűha. Jó, akkor talán
még tíz perccel korábban indulok.

Jobb lesz, ha inkább vonatra szállok.

Te jó ég, persze! Ez olyan öko-izé, nem?

Ha viszont a kocsit választom –
nyilván rá fognak jönni,

hogy azzal jöttem –, kicsit
rendezettebben fogok kinézni.

(Nevetés)

Na, tegyük fel, hogy elérem a vonatot...

Hoppá, de ha esik, vagy ha
nem férek fel a buszra, vagy..."

Talán akad önök közt, aki átment
mindezen ma reggel.

Néhányan. Csak úgy mondom.

(Nevetés)

Ismerősnek tűnhet a helyzet.

Nagyon érdekel az aggodalmaskodás.

Magamon is megtapasztaltam, és sok, sok,
sok aggódó emberrel foglalkoztam

az évek során.

Elszántan igyekeztem eljutni
a probléma gyökeréig.

A minap láttam egy remek
idézetet a Facebookon:

"Depresszió: a depresszió az, amikor
nagyon nehéz bármivel is foglalkozni,

az aggodalmaskodás pedig az, amikor
mindennel túl sokat foglalkozunk."

Ekkor arra gondoltam:
"Te jó ég, ez milyen igaz!"

Kíváncsiságom abból fakadt,
hogy meg akartam érteni azokat,

akikkel több mint húsz éve
dolgozom – és egyben saját magamat is.

De még jobban izgat,

hogy miért van annyi szorongó gyerek.

Mi történik a gyerekeinkkel?

Szomorú látni, hogy hétről-hétre
romlik a helyzet.

Vannak bizonyos jelentések,
vannak bizonyos kutatások,

vannak bizonyos statisztikák,
melyek azt mutatják,

hogy a gyerekek egyre többet
gyötrik magukat szorongással.

Korábban soha nem látott mértékben
megnőtt a szorongó gyerekek száma.

Az egyre bonyolultabb technológia,
egyre több információ,

egyre fejlettebb neurológia korában.

És képzeljék el, milyen volt, amikor
a legfrissebb adatokkal szembesültem,

melyek szerint már csecsemőket is
kezelnek gyógyszeresen szorongás miatt.

Csecsemőket!

Mi folyik itt? És mit teszünk ez ellen?

Az első gondolatom az, hogy mindig
a felnőtteknél kell kezdeni.

Azt látom a munkám során,
hogy a szülők és gondviselők

egyre többet szorongnak.

És nemcsak ők,
hanem a pedagógusok is,

mindenki, aki valahogy részt vesz
gyerekeink életében.

Túlhajszoljuk őket.

Egyre többet kell teljesíteniük.

A gyerekeket is nagyobb
teljesítményre kell sarkallniuk.

A szülőknek dolgozni kell.
Mindenkinek dolgozni kell.

Mindenkinek folyton dolgozni kell,
még munkaidő után is.

Elvárják, hogy folyton figyeljék
a munkahelyi e-mailjeiket,

aztán ott a közösségi média,
tökéletesen kell kinéznünk,

tökéletesen kell viselkednünk,
akárcsak a gyerekeinknek.

Nyomás, nyomás, nyomás.

Gyerekeink már egészen kicsi koruktól
fogva belekeverednek ebbe,

egyre korábban esnek áldozatul
a különféle értékeléseknek.

Ne legyenek illúzióink – már a kicsik is
tudják, hogy valaki figyeli őket,

valaki ellenőrzi, mennyire jól
rakják egymásra az építőkockákat.

(Nevetés)

Pedig hát nem mindegy?

De ebben a valóságban élünk.

Desmond Tutu remekül megfogalmazta ezt,

és ebből jöttem rá az összefüggésekre,

és ez keltette fel a kíváncsiságomat.

Ezt mondta:

"Eljön az a pont,

amikor nem elég
kihúzni az embereket a folyóból,

ilyenkor már feljebb kell menni,
és megnézni, miért esnek bele."

Hát itt az idő. Elértük ezt a pontot.

És tudják mit?

Mindenki megpróbál a szorongás folyójában

felszínen maradni.

Senki nem akar belefulladni.

Ezért tutajokat ácsolnak a folyóban.

Összekötöznek mindenfélét:
kiürült boros üvegeket,

üres sörös és cigarettás dobozokat,

kiürült ételdobozokat,

bétablokkolók és nyugtatók üres dobozait.

Ezekből tákolnak tutajokat,
így tartják magukat a felszínen.

És vajon mit kapnak tőlünk a gyerekek?

Miből tákolnak maguknak ők tutajt?

Biztosan kitalálják.

Okostelefonból, tabletből,
játékkonzolból, Xboxból és tévéből.

Gyerekeink ezek segítségével próbálnak
a felszínen maradni.

És útközben mindenképp hasznos
mindezt kipróbálni és megérteni ahhoz,

hogy családsegítővé váljak.

Aztán a folyamat során
szociális munkás mellé osztottak be.

Nagyon szerencsés voltam,

mert Marianne Hunttal dolgozhattam együtt.

Ő aztán tud egy-két dolgot.
Régóta ismeri a dörgést.

Egy nap azt mondta nekem:

"Jane, tudom, hogy több mint tíz éve
dolgozol családokkal,

de ezek a gyerekek nagyon sok
pofont kaptak életükben,

elmennek hozzád,
és nálad fognak lakni, tudod?

Jó lenne, ha nekiállnál olvasni
az agy fejlődéséről,

a gyermekkori traumákról
és a kötődéselméletről.

Ezt egészen komolyan mondta,

ezért arra gondoltam:
"Jobb, ha komolyan veszem."

Így hát olvasni kezdtem,
szétnéztem a YouTube-on,

gugliztam, és képzeljék el:

rengeteg információt találtam arról,
hogy mitől szorongnak a gyerekek.

Ez szenzációs.

Csak bele kell ásni magunkat,
és felhasználni,

ez a legjobb, amit tehetünk.

De amint elkezdtem elolvasni
és meghallgatni az anyagokat,

sorra gyulladtak a fények a fejemben.

Évek óta próbáltam már megérteni
a családokat és saját magamat

mert többnyire én is ugyanabban
a csónakban evezek.

Aztán kezdett minden összeállni. Te jó ég!

Azóta eltelt tizenegy év,

és még mindig minden nap olvasok ezekről,

fénybe borult izzóimmal valószínűleg
már így is be tudnék világítani

egy kisebb univerzumot, és még nincs vége.

És valahányszor valakivel találkozom:
"Hű, ő aztán szorongós!" – látom rajta.

Meg sem kell szólalnia.

Most nem nézek senkire önök közül.

Szóval, amint összeszedtem egy kis infót,

természetesen be akartam vetni
gyerekek és fiatalok körében,

szülőknél és gondviselőknél,
akikkel csak dolgom akadt.

Csak hát többnyire senkit nem hoznak lázba
a dendritek, szinapszisok,

neurotranszmitterek
és egyéb agyi mechanizmusok.

Aztán volt szerencsém együtt dolgozni

egy Ashley nevű lánnyal itt Bristolban.

Akkor kaptam meg az anyagát,

amikor a "Wish for a Brighter Future"
elnevezésű programban dolgoztam,

ami olyan családokat karol fel,
ahol a fiatalok bántalmazzák a szüleiket.

Általában úgy zajlott,
hogy elmentem Ashley-ért.

Egész nap iskolában volt,
de mire érte mentem,

teljesen átöltözött utcai ruhába,

kisminkelte magát, tökéletesre
igazította a frizuráját.

Ki nem lépett volna úgy a házból,

ha nem érzi tökéletesnek a külsejét,

ugyanis túlságosan szorongott emiatt.

Így hát a kocsihoz kísértem,
ő pedig beszállt.

Beletelt kis időbe,
míg megbarátkozott velem,

de aztán feloldódott,
mikor együtt autóztunk,

és végigbeszélgettük az utat
a kávézóig, ahová jártunk.

Amint odaértünk és kiszállt,

mintha kicserélték volna.

Nagyon feszült lett, nagyon szorongott,

tudat alatt a horizontot pásztázta,

esetleges fenyegetést, veszélyt
vagy effélét szimatolva.

Bementünk a kávézóba,
lefolytattuk a megbeszélésünket,

néha jobban belemélyedt, mint a többiek,

de többnyire teljesen megfeszült,
és még az is nehezére esett,

hogy egyáltalán meghallja, amit mondok.

Igyekeztem a tudtára adni,
hogy ez nem az ő hibája.

Nagyon nyomasztotta,

hogy gyakran az anyukáján vezeti le
ezt a feszültséget: szóval is, tettel is,

hogy otthon már lyukakat ütött
az ajtókba és falakba,

hogy az iskolai élete egy merő kudarc,

hogy speciális csoportba tették,
és nem maradhatott a teremben,

holott elmondása szerint
ez volt minden vágya –

végigülni egy órát a teremben,
de egyszerűen képtelen volt rá.

Sokat várt a jövőtől, nagyon helyesen.

Sziporkázó, csodálatos lány volt.

Ám sehogyan sem tudta kezelni
a hétköznapokat.

És mikor próbáltunk rájönni,
mi lehet ennek az oka,

elmondta, hogy mióta a világon van,

tizenhat évének minden napján
bántalmazták őt otthon.

Még meg sem született,
már merő rettegés volt az élete.

Arra gondoltam, Ashley-n is segítene,

amit gyakran alkalmazok,
amikor másokkal dolgozom,

mégpedig, hogy elmagyarázom
neki az agy működését.

Fogtam a kis cetlijeimet –

a MacLean-féle hármas elméletet
szoktam ilyenkor elmondani

agyunk három fő részéről,

ami nekem azt jelenti,
hogy egy karfiolt kell rajzolnom.

Elővettem a tollamat, szárat rajzoltam
a karfiolnak: ez volt a nyak,

aztán rá a karfiolt, vagyis az agyat,
és magyarázni kezdtem Ashley-nek,

hogyan alakul az agy
még születésünk előtt.

Az elsőként kialakuló rész
felel a túlélésért,

ez szabályozza mindazt,
ami az életben maradáshoz kell.

Az agy legmélyebben fekvő
nagyon primitív, ösztönös része ez:

a szívverést, légzést,

testhőmérsékletet szabályozza,
valamint a túlélést percről percre.

Szorosan kötődik az "üss, fuss
vagy fagyj le" reakcióhoz.

Ashley valahogy így reagált: "Aha, vágom."

Aztán folytattam azzal,

hogy az agy középső része
valamivel születésünk előtt fejlődik ki,

de leginkább utána.

Itt tárolja az agy érzelmi emlékeinket.

Hogy milyen érzéseket keltettek bennünk
dolgok, emberek, tapasztalataink.

Mondom: nem túl intelligens
része az agyunknak,

de kétségkívül nagyon fontos.

Végül az utolsó részről beszéltem,
a karfiol csúcsáról,

ami tényleg intelligens, logikus,
rendszerező, elemző munkát végez,

ez vesz részt szociális készségeinkben,
ez agyunk legokosabb része,

ami folyamatosan fejlődik.

Valamiért a férfiak agya csak
30 éves kor után jut el erre a szintre,

míg a nőké inkább húszas éveik végén.

Nem kozmetikáztam az adatokat.

(Nevetés)

De ez jó a fiatal férfiaknak,

mert mondhatják:

"Hát, szívesen viselkednék logikusan,
csak még nem vagyok harminc..."

(Nevetés)

Máris van egy remek kifogásuk.

Szóval ezeket magyaráztam Ashley-nek,

érdekelte is, világosan értett mindent,

csak kissé unta, én viszont szeretek
másokat szórakoztatni, ahol csak lehet.

Végül elköszöntem tőle
azon a márciusi estén,

elindultam az autópálya felé,
és azon morfondíroztam:

"Kicsit fel kéne turbóznom ezt,

mármint hogy izgalmasabb legyen.
Ez így elég unalmas."

Eltűnődtem Ashely-n, aztán beugrott:

"Te jó ég, Ashley olyan,
mint egy szurikáta!"

Szurikátára emlékeztet.

Amikor kiszállunk a kocsiból – pakk! –,

felpattan, és aki már látott
szurikátacsoportot, az tudja,

mindig van köztük egy őrszem,
aki felágaskodik,

és megfeszülve, gondterhelten
a látóhatárt pásztázza,

minden érzékszervét
kihegyezve a veszélyre.

És ha veszély van,
figyelmezteti a többieket,

erre aztán mind vagy elmenekülnek,
vagy támadnak, vagy lefagynak.

Arra gondoltam: "Á! Megvan!"

A túlélő agyat a szurikáta példájával
tudom elmagyarázni. Szuper!"

Ekkor már a sztrádán jártam,
rám sötétedett.

Bámultam a sötétségbe, sajnos
nem is igazán figyeltem az utat,

csak azon töprengtem,
mi legyen a következő állat,

mivel szemléltessem
az agy középső területét...

"Hoppá! Az elefánt állítólag
sosem felejt. Fantasztikus!

Ez lehet az agy középső része,
ahol érzelmi emlékeink tárolódnak.

Fantasztikus."

Haladtam tovább, szinte
azt se tudtam, merre járok,

mert annyira sötét volt,

és már épp a lassítósávban voltam,
ahol le szoktam hajtani hazafelé,

de még mindig a hiányzó állaton
törtem a fejem.

Bagoly? A bagoly bölcs.

Én ugyan nem vagyok nagy bagolyrajongó,
elnézést kérek azoktól, akik igen.

Aztán beugrott: "Hát persze! A majom!"

A majmok okosak, szociálisan is fejlettek,

kifinomult dolgokra is képesek.

Na jó, tudom, hogy ez egy gorilla.

Emiatt ne írjanak rám Twitteren,
tisztában vagyok vele. (Nevetés)

Oké? De vannak érzései, és nem bánja,
ha majomnak tartják,

úgyhogy ennél maradok. (Nevetés)

Remek. Intelligens agy, ez is megvan.

Úgyhogy legközelebbi találkozásunkkor
bedobtam az állatokat Ashley-nek,

és elmagyaráztam neki,
mert olyan sok félelmet, bántást,

szorongást és bizonytalanságot élt már át
anélkül, hogy bárki is mellé állt volna,

megnyugtatta volna, segített volna neki,
hogy újra biztonságban érezze magát,

hogy amikor még kicsi volt,
nagyrészt a szurikátaagya működött:

egy nagyon sebzett, nagyon riadt,

nagyon aktív szurikáta él benne,
aki szinte teljesen uralta az életét.

Agyunknak erre a részére
igazából nem is nagyon van szükségünk,

mert valójában – és ez tény,
még ha nehéz is bevallani –

a való életben nem sok veszély
leselkedik ránk a hétköznapokban. Igaz?

Dugóba kerülünk –
nem jelent életveszélyt,

elnézést, ha illúziót rombolok.

Vagy ha elvész a telefonunk,
nem halunk bele.

Tehát nem sokszor van szükségünk
a szurikátáinkra.

De ha életünk szorongásteli
élményekkel kezdődött,

sajnos hajlamosak vagyunk
túlságosan jóban lenni szurikátáinkkal.

Átadtam tehát ezt a modellt
és ezt a felismerést Ashley-nek.

Felettébb hasznosnak találta,

és míg együtt dolgoztam vele,

egyetemre ment, munkába állt,
és igazán remekül helyt állt.

Nem tudom, ma mi van vele,

de valószínűleg hatékonyan alkalmazza ezt,
valahányszor szükségét érzi.

És önök hogy állnak a szurikátáikkal?

Egyeseknek több éber
szurikátájuk van, mint másoknak,

de mire mennek velük?
Tudják, a nap végére

nagyon fárasztó tud lenni
az örökös éberség.

Úgyhogy jól leitatjuk a szurikátáinkat.

(Nevetés)

Cigarettával kínáljuk őket.

Teletömjük őket étellel, annyira,
hogy mozdulni se tudjanak.

Mindent kitalálunk, csak hogy
elnémítsuk őket,

mert 24 órás készenlétben állni
nem nagy mulatság.

És tudják, mit?

Gyerekeink is megtalálják a módját,
hogy elnémítsák a szurikátáikat.

És ezek közt sincs jó megoldás.

Szerencsés vagyok, mert ma már

több időt töltök a folyó partján,
mint bent a folyóban.

És nem azért, mert sokat iszom.

(Nevetés)

Azt teszem, amit annyian ajánlottak már

az évezredek során,

és ez mind a testről szól.

Nem a majomagyról,

hanem testünk megnyugtatásáról
és lecsillapításáról.

Ezt teszem hát gyakran.

(Nevetés)

Sokszor. Meditálok,
odafigyelek a légzésemre,

tudják: lassan beszívom,
hosszan kifújom a levegőt.

És tudják, mit?

Mindazoknak, akik évezredek óta
mondogatják ezt nekünk –

igazuk van!

Nem tudjuk tudatosan
elhárítani a szorongást,

hisz már mindannyian megpróbáltuk, nem?

Nem működik.

Arra buzdítom hát önöket,
és erősen ajánlom,

különösen azoknak, akik jelenleg
gyerekekkel foglalkoznak,

azoknak, akik gyereket terveznek,
gyerekekkel dolgoznak,

vagy éppen egy gyerek mellett állnak
egy buszmegállóban...

(Nevetés)

Bárkinek, aki gyerekek közelében van.

Szépen kérem önöket, ismerjék meg
saját szurikátaagyukat!

Találják meg, hogyan szelídíthető meg,
és hogyan irányítható.

A szurikáta szereti a ritmust.

Tényleg szereti, bármit, ami ritmusos.

Ha aggódnak valami miatt,

szurikátájuk bármilyen
ritmussal megnyugtatható.

Masszázs, a régi, jól bevált dolgok,
egészen egyszerű dolgok.

Lehet, hogy még most is akad
önök között, aki úgy gondolja:

"Semmit sem tudok a szurikátákról,
nincs is velük semmi gondom.

Én nem vagyok szurikáta-személyiség."

Akkor azt javaslom, kérdezzék meg azoktól,
akiktől szívesen fogadnak el tanácsot,

hogy mikor látták önöket
szurikáta-pillanatban,

és meglepve fogják felfedezni,

hogy ez többször történik meg,
mint gondolnák.

És ha azt veszik észre,
hogy már jó ideje sorolják ezeket,

talán önök is szívesen mondanak valamit
az ő szurikáta-pillanataikról.

(Nevetés)

Figyeljék meg tehát saját
szurikátájukat és másokét,

szánjanak rá időt,
hogy megismerjék és megszeressék,

megszelídítsék és terelgessék őket.

Mert ez mentális egészségünk alapja,

testi egészségünk alapja,

és így hozhatjuk ki magunkból a legtöbbet.

(Taps)