Hogyan csökkenti a kreativitást a figyeleméhség?

Joseph Gordon-Levitt színészi karrierje során a megszokottnál sokkal több figyelemben részesült. A közösségi média elterjedése az utóbbi évtizedben azonban hozzánk hasonlóan őt is rabul ejtette. A követők és kedvelések gyűjtése csak elégedetlenséghez és a kreativitás csökkenéséhez vezet. Ebben az üdítően őszinte beszélgetésben a színész felfedi, milyen hatással van kreativitásunkra a nagy technológiai vállalatok figyelem által vezérelt modellje, és megoszt velünk egy, a figyelemszerzésnél is rendkívülibb érzést: az odafigyelést.

Először is szeretném
megköszönni a figyelmüket.

Nincs ehhez fogható, ennyi emberrel
együtt lenni egy teremben,

úgy, hogy mindannyian rám figyelnek.

Rendkívüli érzés figyelmet kapni.

Színész vagyok, ezért elég jól értek a...
Hát, igazából semmihez.

(Nevetés)

Azt azonban tudom, milyen érzés,
ha rám figyelnek –

Az életben volt szerencsém

a kiérdemeltnél több figyelmet kapni.

És ezért nagyon hálás vagyok,

hiszen, mint mondtam,
ez rendkívül erős érzés.

De van egy másik rendkívüli érzés,

melyet szintén sokszor van szerencsém
megtapasztalni színészként.

Vicces, mivel igazából
a teljes ellentéte ennek,

hiszen itt nem rám irányul mások figyelme,

hanem én figyelek oda másokra.

Amikor játszom,

annyira összpontosítok,
hogy csak egy dologra figyelek igazán.

Mint amikor díszletben vagyok,
és mindjárt forgatunk,

és a rendezőasszisztens felkiált,
hogy "Forog!",

aztán azt hallom, hogy
"megy", "csapó", "kész",

majd a rendező felszól, hogy "Tessék!".

Olyan sokszor hallottam e vezényszavakat,

hogy ezek lettek az én
pavlovi varázsigéim.

"Forog", "megy", "csapó",
"kész", és "tessék".

Ilyenkor valami megmagyarázhatatlan
dolog történik velem.

A figyelmem...

beszűkül.

És a világon minden más,

minden más, ami zavarna
vagy elvonná a figyelmem,

megszűnik és én csak... Ott vagyok.

És ez az az érzés, amit egyszerűen imádok,

számomra ez a kreativitás.

Ez a legfőbb ok, amiért annyira
hálás vagyok, hogy színész lehetek.

Szóval, itt ez a két rendkívüli érzés.

A figyelem kétirányúsága.

Az elmúlt évtizedben az új technológia

természetesen egyre több
lehetőséget ad

a figyelemfelkeltés rendkívüli
érzésének megtapasztalására.

Bármilyen kreatív kifejezéshez,
nem csak a színészethez,

legyen szó írásról, fényképezésről,
rajzolásról, zenéről – bármiről.

A terjesztési csatornák demokratizálódtak,

és ez jó dolog.

De úgy gondolom, hogy van
egy nemkívánatos következménye

a kreativitásra való késztetésnek
a Földön élőkre nézve –

ebbe én is beletartozok,
hiszen én sem vagyok immunis erre.

Szerintem, a kreativitásunk

egyre inkább csak egy célra összpontosít,

és ez a cél nem más, mint
a figyelemszerzés.

Késztetést éreztem a felszólalásra,

mivel a tapasztalataim szerint

minél jobban kergetem
az odafigyelés rendkívüli érzését,

annál boldogabb vagyok.

De minél jobban üldözöm
a figyelemszerzés érzését,

annál szomorúbb vagyok.

(Egy ember tapsol)

És – köszönöm!

(Nevetés)

(Taps)

Ez a kettősség már régóta
fennáll nálam.

Emlékeim szerint először nyolc évesen,
egy nyári táborban

használtam a színészkedést
figyelemfelkeltésre.

Akkor már úgy egy éve
járhattam meghallgatásokra,

és szerencsémre meg is kaptam
pár kisebb szerepet

néhány TV-műsorban és reklámban,

amiről nagyon sokat hencegtem
abban a nyári táborban.

Kezdetben be is jött a dolog.

A többi gyerek rendkívül
nagy figyelmet fordított rám,

amiért benne voltam
a "Családi kötelékekben".

Itt egy kép rólam a sorozatból.

(Nevetés)

Aztán fordult a kocka –

Szerintem túlzásba vittem a dicsekvést.

Ekkor a többi gyerek
egyre inkább kinevetett.

Emlékszem, volt ott egy lány, Rocky,
akibe nagyon bele voltam zúgva.

Rachel volt a neve, de mindenki
Rockynak hívta.

Gyönyörű volt, tudott énekelni,

teljesen bele voltam esve,
közben ott álltam és hencegtem.

Ő pedig felém fordult,
és felvágósnak nevezett.

Amit száz százalékosan megérdemeltem.

De ettől még nagyon rosszul esett.

Az akkori nyár óta

kicsit tétovázva keresem a figyelmet
a színészkedés során.

Néha az emberek megkérdezik:

"Várj csak, ha ennyire
nem szereted a figyelmet,

akkor miért vagy színész?".

Erre én:

"Mert a színészet nem erről,
hanem a művészetről szól".

Ekkor ők: "Oké, oké, öregem".

(Nevetés)

Aztán megjelent a Twitter,

én pedig a többiekhez hasonlóan
rákattantam,

és teljesen álszent lettem.

Hiszen a Twitteren

egyértelműen a színészkedésemmel
hívtam fel magamra a figyelmet.

Mégis mit gondoltam: hogy pusztán
a nagyszerű tweetjeim miatt lett

ennyi követőm?

Tényleg így hittem – valahogy –

(Nevetés)

"Nem azért kedvelnek,
mert láttak a Batmanben,

hanem a mondanivalómért,
mert jól bánok a szavakkal."

(Nevetés)

Aztán rövid időn belül

az egész egyre jobban hatott
az imádott kreatív alkotófolyamatomra.

Ez azóta is így van.

Próbálom megakadályozni,

de tudják, amikor ott ülök
és forgatókönyvet olvasok,

ahelyett, hogy azon gondolkodnék:

"Hogyan tudok azonosulni
ezzel a karakterrel?"

vagy "Hogyan fog a közönség
azonosulni a történettel?",

én csak azt gondolom, "Mit fognak
az emberek tweetelni a filmről?"

és "Mit fogok válaszolni,

ami elég jó és csípős ahhoz,
hogy sokan visszaírjanak rá,

de nem túl durva,

mert az emberek könnyen megsértődnek,
én meg nem örülnék, ha törölnének".

Ilyen gondolatok villannak be,

amikor a forgatókönyvet
színészként kéne olvasgatnom.

Nem azért vagyok ma itt,

hogy a technológiát a kreativitás
ellenségének hívjam.

Nem így gondolom.

Az csupán egy eszköz,

melynek lehetőségében áll elősegíteni
az egyedülálló emberi kreativitást.

Én például egy online közösséget is
létrehoztam, a HITRECORD-ot,

ahol a világ minden részéről

működnek együtt különböző
kreatív projekteken,

így nem gondolom, hogy a közösségi média,
az okostelefonok vagy bármi más

önmagában problémás lenne.

De...

Ha arról beszélünk,
hogy a figyelemfelkeltés

veszélyeztetheti a kreativitást,

akkor a mai nagy közösségi médiacégek
figyelemközpontú üzleti modelljéről is

érdemes lenne szót ejtenünk, igaz?

(Taps)

Ez bizonyára sokaknak ismerős terep lesz,

de itt egy rendkívül fontos kérdés:

"Hogyan keresnek pénzt

az Instagramhoz hasonló közösségi oldalak?

Nem a képmegosztó szolgáltatást árulják,

az a része ingyenes.

Akkor mit értékesítenek?

Figyelmet.

A felhasználók figyelmét
árulják a hirdetőknek.

Jelenleg rengeteg vita folyik arról,

hogy mennyi figyelmet szentelünk
az Instagramhoz hasonló dolgoknak,

de az én kérdésem ez:

Hogyan kaphat ennyi figyelmet
az Instagram?

Mi biztosítjuk nekik.

Amikor valaki posztol az Instagramon,

bizonyos mennyiségű
figyelmet kap a követőitől

akkor is, ha csak néhány,
akkor is, ha pár millió követője van.

Minél több figyelmet tudunk kelteni,

annál több figyelmet tud
eladni az Instagram.

Szóval az Instagramnak érdekében áll,

hogy minél több figyelmet
szenteljenek nekünk.

Ez arra nevel minket, hogy mi magunk is
akarjuk a figyelmet,

vágyjunk rá, és feszültséget érezzünk,
ha nem kapunk belőle eleget.

Az Instagram függővé teszi a felhasználóit

a figyelemfelkeltés rendkívüli
érzése iránt.

És tudom, mind viccelődünk azzal,
hogy "Teljesen ráfüggtem a telómra",

ez azonban valós függőség.

Már egész tudományág épült rá.

Akit érdekel a téma,

annak Jaron Lanier, Tristan Harris
és Nir Eyal munkáját ajánlom.

De egy dolgot biztosan elmondhatok.

A figyelemfelkeltés iránti függőség

semmiben nem tér el más függőségtől.

Sosem érezzük elégnek.

Kezdetben még azt gondoljuk:

"Bárcsak ezer követőm lenne,
az csodálatos érzés volna!".

Aztán ez átcsap abba, hogy "Nos,
ha elérem a tízezer követőt"

és "Ha elérem a százezret –

ha elérem az egymillió követőt,
akkor csodálatosan érezném magam".

4,2 millió követőm van a Twitteren,

de ettől semmi nem csodálatos.

Az Instagram-követőim számát
nem árulom el,

annyira alacsony a szám,
amiről beszélünk,

hiszen csak a "Batman"
megjelenése után csatlakoztam.

(Nevetés)

Rákerestem más színészekre,

és amikor láttam, hogy
sokkal több követőjük van,

borzalmasan éreztem magam.

A követők száma miatt

mindenki rosszul érzi magát.

Az elégedetlenség érzése
ösztönöz a posztolásra,

ami a figyelemszerzésre irányul,

és ezt a figyelmet adják el a vállalatok,

így keresnek pénzt.

Nem tudunk annyi figyelmet kapni,

hogy teljességgel azt mondhassuk:

"Ó, most már elégedett vagyok".

Persze rengeteg olyan színész van,
aki sokkal híresebb nálam,

sokkal több követője van,

de fogadok, ők is ugyanezt mondanák.

Akinek a kreativitását
a figyelemszerzés vágya fűti,

az sosem lesz igazán elégedett
a kreativitásával.

De van néhány jó hírem is.

Létezik egy másik rendkívüli érzés.

Mást is csinálhatunk a figyelemmel,

minthogy engedjük a vállalatoknak,
hogy uralják és eladják azt.

Ez az az érzés, amiről már beszéltem,

ezért szeretek színész lenni.

Az egy dologra való odafigyelés.

Történetesen ennek is megvan
a tudományos alapja.

Pszichológusok és idegkutatók
tanulmányozzák

az úgynevezett flow-élményt,

ami akkor megy végbe az emberi agyban,

ha valaki csak egy valamire összpontosít,

például valami kreatív dologra,

és kizár minden más zavaró tényezőt.

Egyesek szerint minél többször
éljük át, annál boldogabbak leszünk.

Én ugyan sem pszichológus,
sem idegkutató nem vagyok,

ez azonban rám is teljesen igaz.

Ez gyakran nagyon nehéz.

Az ilyen mértékű figyelemhez
sok gyakorlás szükséges,

amit mindenki egyénileg csinál.

De ha van, amit szívesen megosztanék,

ami sokat segített az összpontosításban
és az odafigyelésben, az a következő:

Igyekszem nem vetélytársként tekinteni
más kreatív emberekre.

Együttműködő feleket próbálok találni.

Ha például egy jelenetben színészkedem,

és vetélytársként néznék
a többi színészre, valahogy így:

"Istenem, biztosan több
figyelmet fognak kapni,

és mindenki inkább
az ő játékukról fog áradozni" –

nem tudnék koncentrálni.

Valószínűleg belesülnék abba a jelenetbe.

De ha együttműködő félként
tekintek a többi színészre,

sokkal egyszerűbb összpontosítanom,

hiszen ekkor csak rájuk figyelek.

Nem kell azon gondolkoznom,
hogy mit is csinálok,

az ő játékukra reagálok,

ők pedig az enyémre,

és így úgymond
össze tudjuk tartani egymást.

De nem akarom, hogy azt higgyék,

csak a színészek tudnak
így együttműködni.

Bármilyen kreatív helyzetben
átélhetem ezt.

Lehet hivatalos dolog
vagy csak szórakozás.

Olyan emberekkel is együtt tudok működni,
akik nincsenek is velem egy szobában.

Ami azt illeti, az egyik
számomra legkedvesebb dolgot

olyanokkal hoztam össze,
akikkel sosem találkoztam.

Mellesleg,

számomra ez adja az internet szépségét.

Ha abba tudnánk hagyni
a figyelemért való versengést,

az internet kiváló terep lenne arra,
hogy együttműködőket találjunk.

Ha együttműködöm másokkal,

akár forgatáson, online helyen, bárhol,

sokkal könnyebben találok rá a flow-ra,

mivel ilyenkor mindannyian
arra az egyre figyelünk,

amit közösen csinálunk.

Ekkor úgy érezhetjük, egy sokkal
nagyobb dolognak vagyunk a részesei,

és úgymond védelmezzük egymást

bármi mással szemben, ami egyébként
elvonná a figyelmünket,

és csak egyszerűen létezünk a jelenben.

Legalábbis nálam ez így működik.

Néha.

Van úgy, hogy mégsem megy.

Sokszor még most is el tud nyelni

a figyelemfelkeltés bűvös köre.

Mármint még most sem mondhatom,

hogy nincs bennem olyan rész,
aki ne arra gondolna:

"Nézzétek emberek, TED-előadást tartok!".

(Nevetés)

Van, van egy ilyen részem.

Azt azonban őszintén mondhatom,

hogy a beszéd megírásának
és előadásának kreatív folyamata

óriási lehetőséget adott
az összpontosítás gyakorlására,

és hogy koncentráljak valamire,
ami igazán fontos nekem.

Nem számít, mennyi figyelmet
sikerült elnyernem végül,

örülök, hogy megtettem.

És hálás vagyok önöknek,
hogy ezt lehetővé tették nekem.

Köszönöm, ennyi lett volna.

Most már másra is figyelhetnek.

Még egyszer köszönöm!

(Taps)