Az emberi méltóság helyreállítása a mexikói határon

Norma Pimentel nővér – miután látta, milyen körülmények között tartják fogva a bevándorlók gyerekeit az amerikai-mexikói határon lévő központban – létrehozott egy humanitárius befogadó állomást, ahol a családok tiszta ruhához, meleg ételhez és tisztálkodási lehetőséghez jutnak.
Ebben az ütős előadásban Pimentel nővér az emberi méltóság helyreállításával kapcsolatban végzett, egész életre szóló munkájáról beszél, és felszólít, hogy tegyük félre előítéleteinket, és hagyjuk, hogy az együttérzés vezessen.

Azért vagyok itt, hogy fejet hajtsak
az élet szentsége előtt,

amit Texas déli határánál látok.

2014-ben meglátogattam

egy zárt tábort,

ahol kisgyermekek,

bevándorló gyermekek százait

őrizték heteken keresztül,

szívfacsaró körülmények között.

Szutykosak és sárosak voltak,

és sírtak.

Az arcuk csupa könny volt.

Lehetőségem volt
bemenni hozzájuk, és velük lenni.

Körém gyűltek mind.

Kicsik voltak,

néhányan közülük
még az ötöt sem töltötték be.

Azt mondták nekem:

(Spanyol) "Sácame de aquí."

"Vigyél ki engem innen."

(Spanyol) "Por favor, ayúdame."

"Kérlek, segíts!"

Nehéz volt ott lenni közöttük.

Elkezdtem én is velük sírni,

és mondtam nekik:

"Imádkozzunk."

(Spanyol) "Vamos a rezar."

Ők meg mondták utánam:

(Spanyol) "Diosito, ayúdanos."

"Kérlek, segíts, Istenem!"

Ahogy imádkoztunk, láttam,

hogy a határőrök néznek minket
az üvegablakon keresztül.

Könnyeikkel küszködtek,

ahogy látták és hallották
a gyerekeket imádkozni.

Volt egy kisfiú, aki közel jött
hozzám, egész közel,

mert minden tele volt,

alig fértünk az aprócska cellában.

Ez a kisfiú azt mondja nekem:

(Spanyol) "Ayúdame.

Quiero irme con mi mamá."

"Segíts nekem, kérlek.

Szeretnék anyukámmal lenni.

Itt van ő is, de elszakítottak tőle."

Azt mondtam neki:

"Mijo, ha itt van anyukád,

biztos vagyok benne,
hogy újra együtt lesztek."

Amikor kimentem a cellából,

egy tiszt odajött hozzám, és azt mondta:

"Köszönöm, nővér.

Ráébresztett minket,

hogy ők is emberi lények."

Tudják, bármi is a munkánk,

soha nem szabad elfelejtenünk

felismerni másokban az embert.

Máskülönben saját
emberségünket veszítjük el.

Hadd beszéljek egy kicsit arról,
mit látok és mit teszek

az Egyesült Államok déli határánál,

ahol élek, ahol dolgozom.

Családok százai lépnek be
az Egyesült Államokba

átkelve a Rio Grande folyón.

És ha már egyszer
az Egyesült Államokban vannak,

akkor sokuk megkapja az engedélyt

a bevándorlási eljárás folytatására

az Egyesült Államok más pontján.

Mindig lenyűgözött ezekben az években,

Dél-Texas közösségének

bámulatosan emberséges megnyilvánulása.

Önkéntesek ezrei

áldozzák fel idejüket nagylelkűen.

Nekem ők csodálatos emberek.

A teljes közösség,

a városvezetés,

a helyi üzletemberektől

a civil szervezetekig,

az összes vallási közösség

és ők ott a határőrségnél
és a bevándorlási hivatalban.

Mindannyian azért jöttünk,
hogy próbáljunk segíteni a bevándorlóknak,

akiknek a száma a kezdetektől
150 ezernél is több.

De térjünk vissza az első napokhoz,

hogy hogyan kezdtünk bele
a bevándorlók segítésébe.

Ott voltunk a befogadó központunkban,

és besétál egy rendőr a városból,

és azt mondja nekem:

"Mit csinál itt, nővér?"

Épp csak betértem,

hogy megnézzem, mi történik
a befogadó központban.

Meglepett, amit láttam.

Önkéntesek százait,

amint segítenek családoknak,
akiknek segítségre volt szükségük.

Ahogyan lehetővé teszik,
hogy megmosakodjanak,

tiszta ruhához, élelemhez,

tisztálkodási szerekhez jussanak.

Csak szeretetet és együttérzést
lehetett látni mindenütt.

Tehát gondoltam egyet, és azt válaszoltam:

"Helyreállítjuk az emberi méltóságot.

Épp ezt tesszük."

Szerintem nem ezt a választ várta,

mert visszavonult,

aztán újra csak odajött
hozzám, és azt mondta:

"Nővér, ha lenne egy varázspálcám,

mit tehetnék azzal önért?

"Zuhanyozókat, esetleg?"

Tény, hogy aznap estére
lett egy mobil egységünk nyolc zuhannyal.

Csodálatos.

És ettől kezdve

a városvezetés 100 százalékban
támogatott minket.

Jelen voltunk,

hogy megbizonyosodjunk róla,
valóban segítünk,

és eredményesen,

annak a sok családnak,

akiket látunk nap mint nap.

Szerintem segítenünk
kell a többi embernek, hogy lássák,

amit mi látunk.

Úgy gondolom, fontos,

hogy meg tudjuk osztani
ezt a tapasztalatot másokkal.

Talán hallották már
korábban is ezt a gondolatot:

Isten minden gyermekét
egyenlőkként kell tekintsük.

De hogy ezt tehessük,

szerintem fontos, hogy képesek legyünk

meglátni bennük az embert.

Képesnek kell lennünk
a személyes közeledésre,

hogy átérezzük, amit ők éreznek,

hogy megértsük, mi bántja őket,

hogy valóban találkozzunk velük.

Ez történik, amikor
jelen vagyunk számukra,

és emberségüket

saját emberségünk részévé tudjuk tenni.

Ha felismertük,

hogy mindannyian az emberiség
egyazon családjába tartozunk.

Azokban a napokban

odajött hozzám egy hölgy, és azt mondta:

"Nővér, 100 százalékban
ellene vagyok annak, amit csinál,

hogy segíti ezeket
az illegális bevándorlókat."

Azt válaszoltam:

"Engedje meg, hogy elmondjam,
mit csinálok, és miért."

Beszéltem róluk, megismertettem vele
a családokat, a gyerekeket,

elmeséltem történetüket,
hogy min mennek keresztül.

Amikor a végére értem,

odafordult, rám nézett, és ezt mondta:

"Nővér, 100 százalékban
egyetértek azzal, amit csinál."

(Nevetés és taps)

Azon az estén felhív a férje,

és azt mondja:

"Nővér, nem tudom,
mit csinált a feleségemmel.

Hazajött, és közölte:

'Ha Norma nővér bármikor hív téged,

ígérd meg, hogy megcsinálod, amit mond.'

Tehát jelentkezem, itt vagyok,
hogy segítsek, ha kell."

Tudják...

Eltűnődtem.

Egy személyes találkozáson
múlott volna mindez?

Szerintem szép gondolat, szép üzenet,

de nem hiszem,
hogy ez lenne a teljes történet.

Ebben a találkozásban félre kell tegyük
előítéleteinket mások iránt,

ami elválaszt minket, és ami nem engedi,
hogy lássuk őket

és a falakat, amelyeket
felépítettünk szívünkben,

hogy távol tartsuk magunkat tőlük.

Ha képesek vagyunk erre,

akkor közel tudunk kerülni hozzájuk.

Tudják, szerintem a félelem
teszi ezt nehézzé,

hogy tartunk tőlük.

És mert félünk tőlük –

ennek az oka alighanem
a média által festett

negatív kép a bevándorlókról,

ahogy démonziálják őket,
mintha nem is lennének emberek –,

így ejthetjük őket,

megszabadulhatunk tőlük,

és még csak rossz érzésünk sincs,
hogy ezt csináljuk.

A bevándorló családok nem bűnözők,

olyanok, mint a mieink,

mint a szomszédaink.

Jó emberek,

akik azért jönnek hozzánk, egyszerűen
azért jönnek az Egyesült Államokba,

mert menekülnek az erőszak elől,

és biztonságot akarnak.

Sajnos szörnyű,

amit a határon tapasztalunk.

Emberek szenvednek, lelkileg sérülnek.

Több ezren vannak.

Sokszor érzem úgy,

ez a falak miatt van, amiket felhúztunk,

amik a szívünkben vannak,

ezek tesznek minket közömbössé.

Olyan a politikánk,

hogy visszaküldi az embereket Mexikóba,

így aztán várakozhatnak.

És hónapokig várakoznak is.

Szörnyű körülmények között,

amelyben az emberek szenvednek
és lelkileg sérülnek.

Vannak visszaélések is.

Már maga az eljárás sincs rendben.

Helyesnek tartom,

hogy országunk biztonságát
meg kell őrizni,

tudnunk kell, ki jön be,

a bűnözőket ki kellene szűrni.

De az is igaz,

hogy nem veszíthetjük el
közben emberségünket.

Elveink és eljárásaink

nem okozhatnak további szenvedést azoknak,

akik már így is eleget szenvedtek.

Tudunk találni olyan megoldásokat, amelyek
tiszteletben tartják az emberi életet.

Meg tudjuk ezt tenni,

ha a legjobb énünk szerint cselekszünk.

Mert láttam a határnál,

hogy családok, férfiak magukhoz
vesznek egy gyereket,

és próbálják a síró gyereket vigasztalni,

aki a saját apja után sír.

És ezek a férfiak
együtt sírnak azzal gyerekkel.

Látok asszonyokat és férfiakat,
akik letérdelnek

és imádkoznak.

Ahogy hálaadáskor szoktak.

Látok gyerekeket,
akiket hónapokra elszakítottak szüleiktől.

És amikor újra együtt lehetnek,

félnek, hogy megint elszakítják őket,

félnek, hogy újra elvesztik anyjukat.

Egyszer egy gyerek rám nézett,
miután visszakerült családjához,

és azt mondta:

(Spanyol) "Hoy no voy a llorar."

"Ma nem fogok sírni."

Erre azt válaszoltam:
(Spanyol) "Por qué, mi hija?"

Azt mondta: "Mert egy hónapja
sírok egyfolytában,

mert nem tudtam, hol van anyukám.

De ma este vele leszek."

Amikor 2014-ben meglátogattam a tábort,

volt ott egy kicsi fiú,
aki odajött hozzám, és megkért,

hogy segítsek megtalálni anyukáját.

Aznap este, amikor bent voltam
a humanitárius befogadó központban,

egy kisfiú besétált az édesanyjával.

Amint észrevett,

futott felém, én meg
lehajoltam hozzá, hogy üdvözöljem,

ő a nyakamba ugrott, hogy megöleljen.

Olyan gyönyörű volt,

valóban gyönyörű emberi találkozás volt.

Azt hiszem, emberség a legjavából.

Erre vagyunk hivatottak mindannyian.

Gondolkozzanak el rajta.

Csak egy kicsit közelebb kell
engedjük magunkat, hogy meglássuk,

és akkor érdekelni fog.

Köszönöm.

(Taps)