Sarah Kaminsky: Apám, a hamisító

Sarah Kaminsky elmesél egy rendkívüli történetet édesapjáról, Adolfóról és a Második világháború alatti tevékenységéről -- felhasználván zsenialitását és tehetségét, hogy életeket mentsen. Ez az előadás a TEDxParis-ból van franciául. Az angol feliratok alapbeállítottak.

Egy hamisító lánya vagyok,

nem akármilyen hamisítóé...

Amikor azt a szót halljuk, "hamisító", gyakran "zsoldost" értünk alatta.

Érthetünk alatta még "hamisított pénzt," "hamis festményt."

Az én apám nem ilyen ember volt.

30 évig

papírokat hamisított --

sohasem magának, mindig másoknak,

hogy segítségére lehessen az üldözötteknek és elnyomottaknak.

Hadd mutassam be.

Íme édesapám 19 éves korában.

Az egész a Második világháború alatt kezdődött számára,

amikor 17 éves korában

egy irathamisító műhelyben találta magát.

Hamarosan az Ellenállás hamisított dokumentumok szakértőjévé vált.

És az nem egy köznapi történet --

a felszabadulás után folytatta

dokumentumok hamisítását egészen a 70-es évekig.

Amikor gyerek voltam,

persze semmit nem tudtam erről.

Ez én vagyok középen, amint pofákat vágok.

Párizs külvárosában nőttem fel

három gyerek közül a legfiatalabbként.

"Normális" édesapám volt, mint mindenki másnak,

leszámítva, hogy 30 évvel időebb volt, mint ...

nos, tulajdonképpen elég idős volt ahhoz, hogy a nagyapám lehessen.

Tehát ő fényképész és utcai oktató volt,

és mindig arra tanított, hogy szigorúan tartsuk be a törvényeket.

És persze sohasem beszélt a múltjáról,

amikor még hamisító volt.

Ennek ellenére volt egy eset, amiről beszélni szeretnék,

ami után gyanakodni kezdtem.

Középiskolás voltam és rossz jegyet kaptam,

ez elég ritkán fordult elő,

így elhatároztam, hogy ezt elrejtem szüleim elől.

Ahhoz, hogy ezt véghez vihessem, nekifogtam hamisítani az aláírásukat.

Az anyám aláírásával kezdtem,

mert apámét teljesen lehetetlen volt hamisítani.

Tehát nekiláttam. Elővettem egy pár papírlapot

és elkezdtem gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni,

amig eljutottam addig, amikor már úgy gondoltam, hogy stabil a kezem,

és akcióba léptem.

Később, amikor ellenőrizte az iskolatáskámat,

anyám kezébe került a házi feladatom és azonnal látta, hogy az aláírás hamisított.

Kiabált velem, úgy, mint még soha azelőtt.

Elbújtam a hálószobámban a takarók alatt,

és vártam apámra, hogy hazajöjjön munkából

egy kis megértéssel irányomban.

Hallottam, amint megjön.

A takarók alatt maradtam. Bejött a szobámba,

az ágy sarkára ült,

és néma maradt, így lehúztam a takarót a fejemről,

és amikor meglátott, elkezdett nevetni.

Annyira nevetett, hogy nem tudta abbahagyni, kezében pedig fogta a házi feladatom.

Ekkor azt mondta, "De most tényleg, Sarah, ennél azért jobbat vártam! Nem látod, hogy ez túl kicsi?"

Valóban, ez nagyon kicsi.

Algériában születtem.

Ott édesapámat úgy neveznék " mudzsahid"

és ez "harcost" jelent.

Később Franciaországban imádtam kulcslyukon keresztül hallgatózni, amint a felnőttek beszéltek,

és hallhattam mindenféle történetet apám előző életéről,

főleg arról, hogy "megcsinálta" a Második világháborút,

hogy "megcsinálta" az algériai háborút.

És úgy gondoltam, hogy egy háborút "megcsinálni" annyit jelent, hogy katonának lenni.

De ismervén apámat, amint azt mondja, hogy pacifista és erőszakellenes,

eléggé nehéz volt őt elképzelnem sisakban és fegyverrel a kezében.

És valóban elég messze voltam az igazságtól.

Egy nap, amikor apám egy iraton dolgozott

számunkra, hogy megkapjuk a francia állampolgárságot,

véletlenül megláttam néhány dokumentumot,

ami megragadta a figyelmemet.

Ezek eredetiek!

Ezek az enyémek, argentinnak születtem.

Viszont a dokumentum, amit megláttam,

amely segített volna a hatóságoknál,

egy dokumentum volt a hadseregtől,

amely köszönetet mondott apám munkájáért

a titkosszolgálat számára.

És hirtelen felkiáltottam "Ejha!"

Apám, mint titkosügynök?

Egy James Bond.

Kérdezni akartam tőle dolgokat, amelyekre nem válaszolt volna.

És később megfogadtam,

hogy egy nap majd fölteszem a kérdéseket.

És aztan anya lettem, fiút szültem,

és végre elhatároztam, hogy itt az idő -- most már beszélnie kell velünk.

Anya lettem, ő pedig

77-ik születésnapját ünnepelte,

és hirtelen nagyon, nagyon megijedtem.

Attól féltem, hogy itt hagy bennünket

és magával viszi csendjét,

magával viszi titkát.

Sikerült meggyőznöm, hogy számunkra fontos és

lehet, hogy mások számára is az,

hogy elmondja történetét.

Úgy döntött, hogy elmondja nekem

és írtam egy könyvet,

amiből később néhány részletet majd felolvasok.

Tehát, az ő története. Apám Argentínában született.

Szülei orosz származásúak voltak.

Az egész család Franciaországban telepedett le a 30-as években.

Szülei orosz zsidók voltak és mindenek felett nagyon szegények.

Így 14 éves korában apámnak dolgoznia kellett.

És egyetlen bizonyítványával,

egy általános iskolai bizonyítvánnyal,

egy ruhafestő-tisztítóban kezdett el dolgozni.

Ezen a helyen fedezett fel valami egészen varázslatost,

és amikor beszél róla, egészen felvillanyozó --

ez a vegyfestés varázslata.

Ez alatt az idő alatt dúlt a háború

és édesanyja meghalt, amikor apám 15 éves volt.

Ez egybeesett azokkal az időkkel, amikor

testestül-lelkestül a vegyészetbe menekült,

mert ez volt az egyetlen vigasz szomorúságára.

Egész nap csak kérdéseket tett fel főnökének,

hogy tanuljon, minél több tudást sajátítson el,

és éjjel, amikor senki se figyelt,

a tudást átültette a gyakorlatba.

Legjobban a tintaeltüntetés érdekelte.

Ez elárulja,

hogy ha apám hamisító lett, az tulajdonképpen majdnem

csak véletlen volt.

Családja zsidó volt, tehát üldözöttek.

Végül mindenkit letartóztattak és a Drancy táborba vitték őket

és sikerült kikerülniük az utolsó pillanatban argentin papírjaiknak köszönhetően.

Nos megmenekültek,

de állandó veszélyben voltak. A nagy "Zsidó" bélyeg még mindig a papírjaikon volt.

A nagyapám volt az, aki úgy döntött, hogy hamis papírokra van szüségük.

Apám annyira törvénytisztelő volt,

hogy bár üldözték,

soha nem jutottak eszébe a hamis papírok.

De ő volt az, aki találkozott valakivel az Ellenállásból.

Azokban az időkben a személyes dokumentumoknak kemény lapja volt,

kézzel töltötték ki őket,

és tartalmazták az ember foglalkozását is.

A túléléshez szüksége volt

munkára. Megkérte az illetőt,

hogy "vegyfestőt" írjon be.

Hirtelen a férfi érdeklődést kezdett tanúsítani.

Mint "vegyfestő", tudja-e, hogyan kell tintanyomokat eltüntetni?

Természetesen tudta.

És ekkor a férfi azonnal elkezdte magyarázni,

hogy az Ellenállásnak tulajdonképpen egy óriási problémája van:

még a legjobb szakemberek

sem tudják eltüntetni az úgynevezett "kitörölhetetlen" tintát,

ami a "Waterman" kék tinta.

És édesapám azonnal válaszolt, hogy ő tudja pontosan,

hogyan kell eltüntetni.

A férfit persze azonnal lenyűgözte a 17 éves fiatalember,

aki azonnal megadta a receptet, úgyhogy beszervezte őt.

És így apám, anélkül, hogy tudta volna, felfedezett valamit,

amit ma megtalálhatunk minden kisiskolás tolltartójában:

az úgynevezett "tintajavító tollat".

(Taps)

De ez csak a kezdet volt.

Ez az apám.

Amint a laboratóriumba lépett,

bár a legfiatalabb volt,

azonnal észrevette, hogy gond van a dokumentumhamisítással.

Minden leállt a hamisításnál.

De a kereslet egyre nőtt

és nehéz volt babrálni a meglévő papírokkal.

Úgy döntött, hogy egészen a kezdetektől kell mindent csinálni.

Nekilátott egy nyomdának, majd autotípiának.

Majd gumipecséteket kezdett csinálni.

Mindenféle dolgot föltalált --

néhány anyagból készített egy centrifugát egy biciklikerék segítségével.

Nos, mindezt meg kellett csinálnia,

mert az eredmény megszállottja volt.

Elvégzett egy egyszerű számítást:

egy óra alatt 30 dokumentumot tudott hamisítani.

Ha egy órát aludt, 30 ember halt meg.

Ez a fajta

felelősségérzet más emberek élete iránt 17 éves korában --

és bűntudata, amiért ő megmenekült,

mivel elkerülte a tábort és barátai nem --

vele maradt egész életében.

És ez talán megmagyarázza,

miért folytatta a dokumentumhamisítást 30 éven keresztül

mindenféle áldozat árán is.

Szeretnék ezekről az áldozatokról beszélni,

mert sok volt belőlük.

Természetesen anyagi jellegűek is voltak,

mert soha nem vett el pénzt munkájáért.

Számára a fizetés azt jelentette volna, hogy zsoldos.

Ha fizetést fogadott volna el,

nem tudott volna "igent", vagy "nemet" mondani

attól függően, mit vélt igazságosnak, vagy igazságtalannak.

Tehát nappal fényképész volt,

éjjel pedig hamisító 30 éven keresztül.

Állandóan pénzszűkében volt.

Aztán itt vannak még az érzelmi áldozatok is.

Hogyan élhet valaki egy asszonnyal, akinek ennyi titka van?

Hogyan magyarázhatja meg valaki, mit csinál éjjel a laborban, minden éjjel?

Persze volt egy másfajta áldozat is,

ami magába foglalta a családját is, amit én csak sokkal később értettem meg.

Egy nap apám bemutatott a nővéremnek.

Elmagyarázta azt is, hogy van egy bátyám is

és az első alkalommal, amikor láttam őket, 3 vagy 4 éves lehettem

és ők 30 évvel voltak nálam idősebbek.

Ma már mindketten hatvanas éveikben vannak.

Ahhoz, hogy meg tudjam írni ezt a könyvet,

kérdéseket tettem fel a nővéremnek. Meg akartam tudni, ki az apám,

milyen apának ismerte ő.

Elmondta, hogy neki olyan apja volt,

aki azt mondta, eljön értük vasárnap, hogy sétálni vigye őket.

Felöltöztek, majd vártak rá,

de ő szinte soha nem jött.

Azt mondta, majd felhív. De nem hívott.

És nem is jött.

Aztán egy nap szőrén-szálán eltűnt.

Az idő múlt,

és ők először úgy gondolták,

biztosan elfelejtette őket.

Ahogyan aztán múlt az idő

és eltelt majdnem két év, úgy gondolták,

"Nos, édesapánk biztosan meghalt."

És ekkor megértettem,

hogy ennyi sok kérdést feltenni apámnak

egy olyan múltat kavar fel, amelyről nem szívesen beszélne,

mert fájdalommal teli.

És amíg mostohabátyám és nővérem azt gondolták, hogy elhagyta őket,

árvaságra jutottak,

apám papírokat hamisított

És amikor ezt nem mondta el nekik, az persze azért volt, hogy megvédje őket.

A felszabadulás után azért hamisított iratokat,

hogy a koncentrációs táborok túlélői kivándorolhassanak Palesztinába

még Izrael megalakulása előtt.

És ezután abból kifolyólag, hogy megrögzött antikolonialista volt,

iratokat hamisított az algériaiaknak az algériai háború alatt.

Az algériai háború után

a nemzetközi ellenállási mozgalmak belsejében

a neve jól csengett,

és az egész világ az ajtaján kopogtatott.

Afrikában az országok a függetlenségükért harcoltak:

Guinea, Guinea-Bissau, Angola.

És ezután apám kapcsolatba lépett Nelson Mandela apartheid-ellenes pártjával.

Iratokat hamisított az üldözött fekete dél-afrikaiaknak.

És ott volt még Latin-Amerika is.

Apám segített azoknak, akik a diktatúra ellen voltak

a Dominikai Köztársaságban, Haitin,

és akkor bekövetkezett a fordulat Brazíliában, Argentínában, Venezuelában, El Salvadorban, Nicaraguában,

Kolumbiában, Peruban, Uruguayban, Chilében és Mexikóban.

És akkor jött a vietnami háború.

Apám iratokat hamisított az amerikai dezertőröknek,

akik nem akartak fegyvert fogni a vietnamiakra.

Európa sem volt kivétel.

Apám iratokat hamisított a disszidenseknek

Franco Spanyolországában, Salazar Portugáliájában,

az ezredes diktatúrájában Görögországban,

és Franciaországban is.

És egyetlen alkalommal, ez 1968 májusában történt...

Apám végignézte

a májusi demonstrációkat, persze szimpatizálva,

de lélekben egész máshol volt, csakúgy, mint az ideje,

mert több mint 15 országot kellett szolgálnia.

Nos, egyszer úgy döntött, hogy iratokat hamisít

valakinek, akit talán fölismernek.

(Nevetés)

Azokban az időkben sokkal fiatalabb volt,

és apám beleegyezett, hogy elkészítí a papírokat,

hogy az illető visszatérhessen és beszédet mondhasson.

Édesapám azt mondta, azok a hamis papírok a média számára a legjelentősebbek,

és a leghaszontalanabbak voltak, amiket egész életében készített.

De beleegyezett, hogy elkészíti őket,

még akkor is, ha Daniel Cohn-Bendit élete nem volt veszélyben,

csak azért, mert

ez egy jó lehetőség volt, hogy

gúnyt űzzön a hatóságokból,

és hogy megmutassa nekik, mennyire átjárhatóak a határok --

és hogy a gondolatoknak semmi nem szabhat határt.

Egész gyermekkoromban,

amíg barátaim édesapjáék Grimm meséit olvasták gyermekeiknek,

apám szerény hősökről mesélt nekem

rendíthetetlen utópiákkal,

akik csodákra voltak képesek.

És ezeknek a hősöknek nem volt szükségük hadseregre, ami védje őket.

Úgyszólván senki se követte volna őket,

leszámítva néhány bátor és megvádolt férfit és nőt.

Később értettem meg,

hogy ezek a történetek az ő történetei voltak, amiket azért mondott el, hogy álomba ringasson.

Megkérdeztem tőle, tekintve az áldozatokat, amelyeket hozott,

hogy megbánt-e bármit is.

Azt válaszolta, nem.

Azt mondta, képtelen lett volna

végignézni és belenyugodni az igazságtalanságba, anélkül, hogy valamit ne tett volna.

Meggyőzték őt és még mindig meg van győződve arról,

hogy egy más világ is lehetséges --

egy világ, amelyben senkinek nincs szüksége hamisítókra.

Még mindig erről álmodik.

Apám

itt van ma ebben a teremben.

Neve Adolfo Kaminsky és megkérem őt, hogy álljon fel.

(Taps)

Köszönöm.