A méltóság nem kiváltsága, hanem joga a dolgozóknak

Mi a célja egy vállalatnak? Ebben a merész előadásban Abigail Disney aktivista és filmkészítő olyan világképet vetít elénk, amelyben a vállalatok erkölcsi kötelességüknek tekintik, hogy dolgozóikat a részvényesek elé helyezzék. Felszólítja a Disneyt és a többi vállalatot, hogy minden egyes dolgozójuknak adják meg a tiszteletet, és biztosítsák a létminimumot az őket megillető méltósággal együtt.

A Disney-filmek összes szereplője közül

a Pinokkió Tücsök Tihamérja
a legkedvesebb számomra.

A kedvenc jelenetem az,

mikor a Kék tündér így szól Pinokkióhoz:

"Megsúgja a lelkiismereted."

Pinokkió erre: "Hát az meg mi?"

Tücsök Tihamért pedig
még a kérdés is felháborítja:

"Mi a lelkiismeret?!

Megmondom én!

A lelkiismeret az a halk, szelíd hang,
amelyre nem szoktunk hallgatni.

Ezért olyan a világ manapság, amilyen."

Imádom, ahogy Tücsök Tihamér
mindig készen áll

egy tudálékos erkölcsi tanítással,

amint Pinokkió
valami "nagyszerű" tervvel áll elő.

Ő volt a fabábú igazmondója.

Valahogy nagyon megfogott Tücsök Tihamér,

de nem értettem, hogy mivel,

míg egy nap rá nem döbbentem.

A nagyapámra emlékeztetett.

A nagyapám nagyon kedves,
imádni való ember volt,

és én végtelenül szerettem.

Ám osztoznom kellett rajta a világgal.

Ő volt Roy O. Disney,

az öccse pedig Walt Disney,

akivel szerény körülmények között
Kansasban nőttek fel,

majd megteremtették a világ egyik
leginkább jelképpé vált vállalkozását.

A nagyapámmal Disneylandbe tett
látogatásokból

két dologra emlékszem.

Egyrészt mindig
szigorú figyelmeztetést kaptam,

hogy ha bárkivel, aki ott dolgozik,
pimaszkodni merek,

szép kis slamasztikába keveredem.

Így szólt:

"Ezek az emberek
rendkívül keményen dolgoznak,

ezért pedig tiszteletet érdemelnek."

Másrészt viszont, soha nem haladt el
egy darabka szemét mellett sem:

Disneylandben vagy bárhol máshol,

mindig lehajolt, hogy felvegye.

Azt mondta: "Bárki lehajolhat
egy szemétért".

Nagyapám idejében

nagyon jó volt Disneylandben dolgozni.

Az ember az ottani fizetéséből is

otthont tudott teremteni,

családot alapítani,

színvonalas betegellátásban részesülni,

és biztos háttérrel nyugdíjba vonulni.

Fontos azonban megjegyezni,

hogy nagyapám harcolt
a szakszervezetek ellen.

Azt mondta, hogy nem szereti,

ha olyasmire kényszerítik,
amit magától is megtenne.

Ez persze durva paternalizmus volt,
és talán egy kissé hülyeség is.

Ő sem volt angyal,

és nem mindenkivel
bántak jól a társaságnál.

Ez köztudott volt.

Viszont abban biztos vagyok,
hogy a szíve mélyén

mindig erkölcsi felelősséget érzett
minden dolgozója iránt.

Ez nem volt ritka hozzáállás
a vezérigazgatók körében.

1971-ben azonban nagyapám elhunyt,

és új gondolkodásmód
kezdett elhatalmasodni

az amerikai és végül
a globális elképzeléseken is.

Tücsök Tihamért leváltotta
a közgazdász Milton Friedman

és más közgazdászok,

akik a részvényesek elsőbbségét
népszerűsítették.

Ha belegondolunk,
a részvényesi elsőbbség elég észszerű.

A társaság tulajdonosai a részvényesek,

nyereséget és növekedést akarnak,

ezért a nyereség és a növekedés
kerül előtérbe.

Teljesen érthető.

Sajnos azonban a részvényesek elsőbbsége
elképzelésből gondolkodásmóddá vált,

mely teljesen félresiklott,

és alapvetően megváltoztatott mindent,

ami a vállalatok és a kormányok
vezetési stílusát jellemezte.

Milton Friedmannek a The New York
Timesban megjelent vezércikke után

az üzletközpontú aktivisták

még évtizedeken át
szervezkedtek és lobbiztak,

és minden törvényt
és szabályozást támadtak,

mely a cégek legrosszabb törekvéseit
egykor kordában tartotta.

Nemsokára

ez az új gondolkodásmód
szállt meg minden üzleti iskolát

és minden ágazatot.

Az elsődleges cél
a nyereség hajszolása, mindenáron;

a szakszervezeteket
térdre kényszerítették,

az adókat csökkentették,

és ugyanígy megnehezítették

a szociális háló működését is.

Ezek a változtatások

egyenlőtlenséghez vezettek.

Mind tudjuk, miről van szó.

Mindent elvettek az amerikai dolgozótól,

ami megélhetéssé tette a munkáját.

A biztos munkahelyet,

a fizetett betegállományt,

az éves szabadságot:

ez mind a múlté,

miközben a gazdagok vagyona
soha nem látott iramban gyarapodott,

és igen, már felhasználhatatlan mértékben.

Hacsak nem Dagobert bácsiról van szó,

aki aranyérmékké változtatja,
és úszkálni tud benne.

Ne kerülgessük tovább a forró kását.

Igen, kritizálom azt a társaságot,
amely a családom nevét viseli.

Igen, a Disney jobban is teljesíthetne.

Biztos, hogy több ezer nagyszerű ember,

aki a Walt Disney társaságnál dolgozik,

ugyanúgy jót akar, mint én.

Közel egy évszázadon át

a Disney szép nyereséget termelt
arra az eszmére alapozva,

hogy a család valamiféle varázslat,

hogy fontos a szeretet,

hogy számít a képzelet.

Ezért szorul össze egy kicsit a gyomrunk,

ha azt mondom, hogy Hamupipőke
talán a kocsijában alszik.

De tisztázzunk valamit:
itt nem csak a Disneyről van szó.

Ez szerkezeti és rendszerszintű ügy.

Nem egyetlen vezérigazgató a bűnös,

egyetlen vállalat sem állt ellen.

Az elemzők, a szakértők,

a politikusok,

az üzleti iskolák tanterve

és a társadalmi normák
alakították ki a mai gazdaságot.

A Disney csak azt tette,
amit mindenki más is,

és ők még nem is a legnagyobb bűnösök.

Ha azt mondom, milyen rossz az Amazon,
a McDonald's és a Walmart dolgozóinak,

vagy bármelyik másik munkahelyen,
melyekről még csak nem is hallottak,

nem fog annyira zsigerig hatolni,

mint az, hogy az emberek 73%-a,
akik érkezésünkkor ránk mosolyognak,

akik segítenek megvigasztalni
a síró csecsemőket,

akik azon igyekeznek, hogy ez legyen
életünk legjobb nyaralása,

nem tudnak mindig ételt tenni az asztalra.

Állítólag ez a világ legboldogabb helye.

Az ott dolgozók hihetetlenül büszkék rá,

hogy nemesebb cél elérésére törekszenek.

Arra a nemesebb célra,

melyet a nagyapám és az öccse
céltudatosan építettek fel,

mikor ez a hely még többre becsülte
az embereket, mint a nyereséget.

Tudom, hogy ha azt mondom:
varázslat, arra gondolnak,

hogy talán elment az eszem.

Tudom, nehéz elképzelni,
hogy egy mulandó dolog, mint a szeretet,

akkora márkát képes támogatni,
mint a Disney,

és tudom, nehéz elképzelni,

hogy az olyan számszerűsíthetetlen dolgok,
mint az erkölcsi felelősség,

befolyásoljanak bennünket,

amikor a befektetőknek
igyekszünk értéket teremteni.

De hiszen nem a pénzügy
és számvitel irányítja a világot!

Meggyőződés,

gondolkodásmód:

ezek az üzleti etika mozgatórugói.

Ha változtatni akarunk
a gondolkodásmódon és eszmerendszereken,

akkor a Disney legnagyobb
szupererejére lesz szükségünk.

A képzeletünket kell segítségül hívnunk.

Tücsök Tihamérhoz kell ismét fordulnunk.

Talán valami túl egyértelmű
igazsággal fogja kezdeni,

mint hogy a kapzsiság nem helyes,

a világ nem osztható
döntéshozókra és elfogadókra,

és hogy segítség nélkül,

teljesen egyedül,

soha senki nem volt képes talpra állni.

Akinek bármi fogalma van a fizikáról,
az érti, miről is van szó.

Tihamér arra emlékeztethet minket,

hogy a nekünk dolgozók
kivétel nélkül, mindannyian,

akár táblázatokat töltenek ki,

akár lepedőt cserélnek,

megérdemlik a létminimumot,
a tisztelettel és méltósággal együtt.

Ennyire egyszerű.

Tihamér töprenghet,

hogy vezetők és alkalmazottak miként
tanúsíthatnának együttérzést egymás iránt,

mikor a munkakörülményeik annyira eltérők,

hogy az a normális és természetes,

ha egy vezetőnek flancos parkolóhely,

étkező és vécé dukál,

és átall lehajolni a szemétért.

Elvégre egy faj vagyunk,
és ugyanazon a bolygón élünk.

Tihamér rávezethet minket
néhány dogmánk megkérdőjelezésére.

Tényleg magasabb fizetést érdemel
egyik vezérigazgató a másiknál,

vagy ez csak versenydinamikát gerjeszt,

amely a csillagos égig repíti a számokat?

Az igazgatók honnan tudnák mindazt,
amit valóban tudniuk kellene,

hogyha egy frontvonalban dolgozót
sem hívnak meg soha az ülésekre?

Feltehetné a kérdést,
létezik-e olyan, hogy túl sok pénz.

Közös ügynek tudnánk-e tekinteni

a fogyasztókkal, dolgozókkal,

vállalatokkal, közösségekkel

mindannyian azt,

hogy újragondoljuk
a roppant egyszerű kérdést:

mi egy vállalat igazi célja?

Tihamér emlékeztethet minket,
hogy senki sem burokban dolgozik,

hogy a vállalatirányítók

tevékenyen alakítják közös valóságunkat.

Csakúgy, mint a klímaváltozás esetében,

mindannyian felelősek vagyunk

egyéni döntéseink és tetteink
globális következményeiért.

Hiszem,

hogy a világtörténelem
legjövedelmezőbb vállalata

jobban is teljesíthet.

Hiszem, hogy egy kicsit visszafoghatjuk
a részvények értéknövekedését,

és egy kicsit lassíthatjuk az eseményeket.

Úgy hiszem,
hogy amit rövid távon veszítünk,

az sokszorosan kifizetődő lesz

az erkölcsi, szellemi és pénzügyi
gazdagság átfogóbb távlatában.

Igaz, amit a cinikus ember mond:

az elveinkkel nem lakunk jól.

Viszont növekedési százalékkal
sem mi nem juthatunk levegőhöz,

sem gyerekeink.

Valószínűleg túlzásba viszem
nagyapám bálványozását.

Ő más időkben élt,

és azokba az évekbe,
különböző okokból kifolyólag,

egyikünk sem akarna visszamenni.

Sok olyan vezérigazgató ténykedik ma is,

aki ugyanolyan jó szándékú
és becsületes, mint a nagyapám volt,

de irántuk már egészen mások az elvárások,

sokkal kegyetlenebb körülmények között.

De most jön a jó hír.

Az elvárásokat és a körülményeket
mi hozzuk létre,

szóval változtatni is tudunk rajtuk.

Már abból az erkölcsi tartásból is
sokat tanulhatunk,

amely nagyapám
vezérigazgatói munkáját jellemezte.

Minden vidámpark
és minden plüssfigura mögött

egy maroknyi elv irányított mindent.

Minden ember tiszteletet
és méltóságot érdemel.

Bárki lehajolhat egy darabka szemétért,

és mindig hallgassunk a lelkiismeretünkre!

Engedjük, hogy Tücsök Tihamér
vezessen bennünket!

Köszönöm.