Az ártatlanul töltött börtönbüntetésem tanulsága

2011-ben Teresa Njorogét elítélték egy pénzügyi bűncselekményben, amit nem ő követett el; sokkal inkább volt a következménye hamis vádak és megvesztegetési kísérletek sorozatának, illetve hazája, Kenya korrupt igazságszolgáltatási rendszerének. Miután bebörtönözték, felfedezte, hogy a vele együtt fogva tartott nők és lányok többsége szintén ugyanannak a romlott rendszernek az áldozata, beragadva egy forgóajtóba szabadság és börtön között, elsősorban az alacsony iskolázottság és a megélhetési lehetőségek hiánya miatt. Most pedig szabadon és a vádak alól felmentve, Njoroge bemutatja, hogyan ad a bebörtönzött nőknek készségeket, eszközöket és támogatást, amire szükségük van, hogy kitörjenek a szegénység és bűnözés ördögi köréből, és egy jobb életet építhessenek maguknak.

Amikor hallottam,

hogy a rácsok durván összecsapódnak,

tudtam, hogy ez a valóság.

Zavarban vagyok.

Elárulva érzem magam.

Lesújtva érzem magam.

Elhallgattatva érzem magam.

Mi történt velem?

Hogyan tudtak idejuttatni?

Nem tartozom ide.

Hogyan tudtak elkövetni
ekkora hibát anélkül,

hogy a tetteiknek bármilyen következménye lenne?

Nők hatalmas csoportját látom

szakadt egyenruhában,

körülvéve óriási falakkal és kapukkal,

melyeket szögesdrót kerítés zár le.

Undorító szag üti meg orromat,

és megkérdezem magamtól:

hogyan jutottam

egy megbecsült banki állásból,

amelyért olyan kitartóan
küzdöttem az iskolában

oda, hogy most be lettem zárva

a legnagyobb börtönbe,

amit nőknek tartanak fent Kenyában?

Az első éjszakám

a Langata Szigorított Női Fegyházban

volt a legkeményebb.

2009 januárjában közölték,

hogy tudtomon kívül közreműködtem
egy sikkasztásos ügyletben

annál a banknál, ahol dolgoztam.

Döbbent, ijedt és rémült voltam.

Elbuktam egy karriert,
amit szenvedélyesen szerettem.

Viszont nem ez volt a legrosszabb.

A dolgok sokkal rosszabbra fordultak,
mint azt valaha képzeltem volna.

Letartóztattak,

rosszhiszeműen megvádoltak

és elítéltek.

Az egészben a leginkább abszurd
a letartóztató tiszt viselkedése volt,

aki 10 000 amerikai dollárt kért tőlem

azért cserébe, hogy ejtsék a vádat.

Visszautasítottam.

Két és fél év telt el,

bíróságról bíróságra járva,

hogy bebizonyítsam az ártatlanságom.

A médiában mindenhol szerepelt
a történetem:

újságokban, tévében, rádióban.

Hamarosan újra megkerestek.

Ezúttal azt mondták nekem,

hogy ha fizetek 50 000 amerikai dollárt,

nekem kedvező ítélet születik a bíróságon.

Nem számított, hogy egyáltalán
nem volt bizonyíték arra,

hogy bármi bűnt követtem volna el

az ellenem felhozott vádakban.

Pontosan úgy emlékszem

az elítélésem körülményeire

hat évvel ezelőttről,

mintha csak tegnap történt volna.

A bírónő hűvös, zord arcára,

ahogyan kimondta az ítéletem

egy hideg csütörtök reggelen

olyan bűnért, amelyet nem követtem el.

Emlékszem, kezemben tartottam

gyönyörű három hónapos kislányom,

akit Omának neveztem el,

amely az én nyelvemen igazságot
és igazságszolgáltatást jelent,

mivel erre vágytam igazán

ezekben az időkben.

Felöltöztettem őt kedvenc lila ruhájába,

és ott is volt velem,
készen, hogy elkísérjen

ennek az egyéves ítéletnek a letöltésére

a rácsok mögé.

Az őröket láthatóan
nem hatotta meg a trauma,

melyet az események okoztak nekem.

Méltóságom s emberi
mivoltom szertefoszlott

a börtön beléptetési procedúrája során.

Ez abból állt, hogy átkutattak
becsempészett holmik után,

rendes ruhámból

börtön-egyenruhába öltöztettek át,

és kényszerítettek, hogy guggoljak le.

E testhelyzetről hamarosan megtudtam,

hogy szokványos eljárás

a sok ezernyi motozás

s létszámellenőrzés során,

melyek előttem álltak még.

A nők azt mondták:

"Hozzászoksz majd ehhez a helyhez."

"Megtalálod itt a helyed hamarosan."

Megszűntem létezni, mint Teresa Njoroge.

Az új nevem a 415/11-es szám lett,

és hamarosan megtudtam,
hogy ugyanez történt a többi nővel is,

akikkel egy helyen voltam.

Alkalmazkodnom kellett a benti élethez:

a börtönkoszthoz,

a börtönnyelvhez,

és a börtönélethez.

A börtön semmi esetre sem leányálom.

Amire viszont nem számítottam,

az a többi nő és gyermek jelenléte volt,

akikkel közös cellában
töltöttem a büntetésem.

Nők, akiket a rendszer bűnei miatt

börtönöztek be,

és a korrupció miatt,
amelynek szüksége van egy bukottra,

egy bűnbakra,

hogy aztán a valódi felelős

megússza.

Egy romlott rendszer,
amelynek gyakorlata az elesettek,

a legszegényebbek rágalmazása,

akik nem tudják kifizetni sem az óvadékot,

sem a kenőpénzt.

És így ment tovább és tovább.

Ahogy hallgattam egyik történetet
a másik után,

összesen közel 700 nőtől

az egy év börtön alatt,

hamar rájöttem, hogy nem
bűnelkövetés

juttatta e nőket börtönbe.

A többségük számára

messze nem ez a gond.

Az egész az oktatási rendszerrel kezdődik,

amelyből nem egyenlő mennyiségben
és minőségben részesülnek az emberek.

Folytatódik a megélhetési
lehetőségek hiányával,

ami e nőket csip-csup megélhetési
bűncselekmények elkövetésére indítja.

További probléma az egészségügyi rendszer,

a társadalmi igazságosság
rendszere,

és a büntetőjogi rendszer.

Ha bárki ezek közül a nők közül,

akik többnyire szegény sorból származtak,

elindul lefelé a lejtőn,

amelynek fő oka a romlott rendszer,

akkor a lejtő vége a börtön.

És kész.

Mire letöltöttem egyéves büntetésemet

a Langata Szigorított Női Fegyházban,

égett bennem a vágy,

hogy a változás részese lehessek,

és helyrehozhassam az igazságtalanságokat,

amelyeknek a szemtanúja voltam,

ahogy nőkkel és lányokkal történnek,

akik forgóajtóba szorultak

börtön és szabadság között,

a szegénységük miatt.

Szabadlábra helyezésem után

elindítottam a Clean Startot.

Ez egy szociális vállalkozás,

melynek célja, hogy e nőknek és lányoknak

újabb esélyt adjon.

A mi munkánk a hídépítés számukra.

A börtönökben kiképezzük őket,

fejlesztjük készségeiket, adunk nekik
eszközöket és támogatást,

lehetővé téve számukra,
hogy megváltoztassák gondolkodásukat,

viselkedésüket és hozzáállásukat.

Hidakat építünk börtönök

és vállalatok között is,

egyének és szervezetek segítségével,

akik összefognak a Clean Starttal,

hogy foglalkoztatást ajánlhassunk,

szállást, amit otthonnak nevezhetnek,

állásokat és szakképzéseket

ezeknek a nőknek, lányoknak,

fiúknak és férfiaknak,

hogy vissza tudjanak
illeszkedni a társadalomba.

Soha nem gondoltam volna,

hogy egy napon

történeteket fogok mesélni

a büntetőjogi rendszerben

olyan gyakori igazságtalanságokról.

Viszont most itt vagyok.

Minden alkalommal,
amikor visszamegyek a börtönbe,

egy kicsit otthon érzem magam.

De a nyomasztó munka,

és az álmom elérése

nem hagy nyugodni éjjelente,

és összeköt sok mérföldön
keresztül Louisianával,

melyet a világ legnagyobb
börtönközpontjának tartanak.

Magammal hordozom

a nők százainak történeteit,

akikkel a börtönökben találkoztam,

és akik közül néhányan ma
már élnek az újabb esélyükkel,

mások viszont még mindig életútjuknak
azon a fontos hídján járnak.

Én testesítem meg,

amit a nagy Maya Angelou mondott:

"Egyként jövök,

de tízezerként állok elétek."

(Taps)

Bár az én történetem egyedüli,

de képzeljék el velem együtt

emberek millióit

a börtönökben napjainkban,

szabadságra vágyakozva.

Három évvel az elítélésem,

és kettővel a szabadlábra helyezésem után,

a fellebviteli bíróság felmentett

minden vád alól.

(Taps)

Ezidőtájt

megáldattam a fiammal,

akit Uhurunak neveztem el,

ez a nyelvemen azt jelenti: "szabadság".

(Taps)

Mivel végre megkaptam a szabadságot,

melyre annyira vágytam.

Egyként jövök,

de tízezerként állok elétek,

megerősödve a rendíthetetlen reménytől,

hogy több ezren közülünk összefogtak

a büntetőjogi rendszer
átalakítására és megreformálására.

Ösztökél a tudat, hogy úgy
végezzük a munkánkat,

ahogy azt elvárhatják tőlünk.

És hadd folytassuk ezt a munkát

mentegetőzés nélkül.

Köszönöm.

(Taps)