Mi történik a mexikói határon, és mit tehetünk ellene?

Súlyos és veszélyes az a gyakorlat, hogy az Amerikai Egyesült Államok és Mexikó közti határon bizonytalan ideig embereket tartanak fogva, hogy menedékkérő családokat választanak szét.
Kemény és szívbemarkoló előadásában Erika Pinheiro bevándorlási ügyvéd bepillantást enged a határ mindkét oldalán folyó napi munkájába, és elmesél néhány történetet, melyek megbújnak a statisztikai adatok mögött – megosztja velünk saját történetét, hogyan tartóztatták le, hogyan választották el a kisfiától. Előadása egyértelmű felszólítás, hogy ne feledkezzünk meg emberségünkről, amit nem hagy érintetlen a politika – egyben figyelmeztetés is: "A történelemből tudjuk, hogy az első csoport, akiket megaláznak és megfosztanak jogaitól, ritkán az utolsó." – mondja az előadó.

Hetente kétszer átjárok kocsival

mexikói, Tijuanához közeli otthonomból

San Diegó-i irodámba.

A határ egyik oldalán szegénység
és reménytelenség,

a másikon feltűnő gazdagság

– ez a durva kontraszt mindig felzaklat.

Ezt a kontrasztot
még nyomasztóbbnak érzem,

amikor elmegyek az épület mellett,

amit a határon dolgozók
szenvtelenül csak "fekete lyuknak" hívnak.

Ez a fekete lyuk
a Vám- és Határvédelmi Hivatal,

vagyis a CBP épülete

a San Ysidro beléptetőpontnál,

egy fényűző outlet
bevásárlóközpont közelében.

Itt mindig van

mintegy nyolcszáz bevándorló,

fagyos, mocskos betoncellákban
az épület pincéjében.

Odafent: bevásárlótáskák és jegeskávé.

Odalent: az Egyesült Államok bevándorlási
rendszerének valósága.

És itt történt, hogy 2018 szeptemberében

azon kaptam magam,
hogy próbálom Annát elérni,

azt a nőt, akit a CBP épp akkoriban
szakított el hétéves kisfiától.

Bevándorlási ügyvéd vagyok,

és az Al Otro Lado [A másik oldalon]
politikai és jogi igazgatója.

Ez kétnemzetiségű nonprofit szervezet,
bevándorlóknak segít a határ két oldalán.

Néhány héttel korábban Anna eljött
tijuanai irodánkba,

és elmondta, attól fél: Mexikóban
megölik őt és a kisfiát.

Felkészítettük

a menedékkérelem beadásának folyamatára.

Pár nappal azután, hogy a beléptetőpontra
ment segítséget kérni,

kétségbeesett telefonhívást kaptunk

az Államokban élő rokonaitól,

akik elmondták, hogy a CBP tisztjei
elvették Annától kisfiát.

Nos, nem mintha ez számítana,

tudtam, hogy a kisfiúnak
különleges bánásmódra van szüksége.

És ismétlem:

ez a hír olyan pánikkal
és balsejtelmekkel töltött el,

ami mára sajnos megszokottá vált
mindennapos munkám során.

Aláírt engedélyem volt,
hogy Anna ügyvédjeként eljárhassak,

ezért elrohantam a beléptetési pontra,

hogy beszélhessek védencemmel.

A CBP tisztviselői nemcsak hogy
nem engedtek beszélni Annával,

de még azt sem mondták meg,
hogy vajon ott van-e.

Felettestől felettesig futkostam,

hogy beadhassam az igazolásokat
a kisfiú speciális szükségleteiről,

de szóba sem álltak velem.

Szürreális volt nézni, hogy a bevásárlók
közönyösen mennek el amellett,

amit én élet-halál helyzetként érzékelek.

Miután órákon át bénultan
várakoztam a CBP-nél,

otthagytam őket.

Pár nap múlva kiderült,

hogy Anna kisfia bekerült
a nevelőszülői rendszerbe.

De hogy Annával mi lett, nem tudtam,

míg egy héttel később

rá nem találtam pár kilométerrel
odébb egy fogolytáborban.

Anna nem követett el semmit,

és törvényes úton folyamodott menedékért.

A bevándorlási tisztviselők mégis
három hónapon át fogva tartották,

míg végre elértük,
hogy szabadon bocsássák,

és hogy újra együtt lehessen kisfiával.

Nem Anna története az egyetlen,
amiről mesélhetek önöknek.

Ott van Mateo, egy 18 hónapos fiú,

akit az apja karjai közül ragadtak ki,

és egy több ezer mérföldre lévő
állami nevelőotthonba vittek,

ahol hónapokon át még csak
meg sem fürdették rendesen.

Vagy ott van Amadou,

egy kísérő nélküli afrikai gyerek,

akit 28 napon át tartottak felnőttek közt
a CBP borzalmas létesítményeiben.

A legfelkavaróbb Maria esete:
ő egy állapotos menekült,

aki nyolc órán át könyörgött
orvosi segítségért,

mielőtt elvetélt a CBP fogságában.

A tisztviselők még három hétig
fogva tartották,

mielőtt visszatoloncolták Mexikóba,

ahol hónapokig kellett várakoznia

hogy az Egyesült Államok
elbírálja menedékkérelmét.

Látva ezeket a borzalmakat
nap mint nap, más ember lettem.

Régebben jól szórakoztam a partikon,

ma már azon kapom magam,
hogy arról mesélek a többieknek,

hogyan kínozza a kormány
a menekülteket a határon

és a fogolytáborokban.

Az emberek igyekeznek témát váltani,

gratulálnak, milyen remek munkát végzek,
amikor az Annához hasonlókon segítek.

Nem tudom, hogyan értethetném meg velük,

hogy ha nem kezdenek harcolni,
keményebben, mint valaha gondolták,

bármelyikünk lehet a következő,
aki elszenvedi Anna sorsát.

Ahogy Trump tömegesen
szakítja szét a menekült családokat

a déli határon,

az sokkolta a világ lelkiismeretét,

és sokan ráébredtek az USA
bevándorláspolitikájának kegyetlenségére.

Ma már úgy tűnik,

minden eddiginél többen szállnak harcba
a bevándorlók jogaiért.

Ám a helyzet sajnos nem javul.

Ezrek tiltakoztak a családok
szétválasztása ellen,

a kormány azonban máig sem hagyta abba.

2018. júniusa óta

több mint 900 gyermeket
szakítottak el szüleitől.

További több ezer menekült gyermeket
szakítottak el nagyszüleiktől,

testvéreiktől, rokonaiktól a határon.

2017 óta

legalább kéttucatnyian haltak meg
menekültként őrizetben.

És még többen fognak meghalni,
köztük gyermekek is.

Mi, jogászok benyújthatunk
kereseteket, és be is fogunk nyújtani,

hogy megállítsuk a kormány
brutalitását védenceink ellen,

de ez kevés,
a törvényen kéne változtatni,

ha azt akarjuk, hogy emberségesen
bánjanak a bevándorlókkal.

Ez az adminisztráció el akarja hitetni,
hogy a családok szétszakítása,

a gyerekek fogva tartása

visszatartja majd a menekülteket,
hogy még többen jöjjenek a határhoz.

De tudjuk, hogy ez nem igaz.

Az igazság az,

hogy 2019-ben déli határunkon

az elfogások száma emelkedést mutat.

Naponta mondogatjuk
a határon az embereknek:

"Aki menedéket kér az Államokba,

azt kockáztatja,
hogy elszakítják családjától,

bizonytalan ideig fogva tartják.

Csakhogy legtöbbjüknek még
mindig ez a legjobb választás.

Az emberek sokféle okból kérnek
menedéket az Egyesült Államokba.

Tijuanában több mint 50 ország
14 különböző nyelvet beszélő

menekültjével találkoztunk,

Találkoztunk LGBT menekültekkel
szerte a világból,

akik soha sehol nem érezték
magukat biztonságban.

Vannak ott nők a világ minden tájáról,

akiket nem véd meg kormányuk

a családon belüli erőszaktól,
vagy a közösségükben szokásos elnyomástól.

Találkozunk persze olyan
közép-amerikai családokkal is,

akik bandaháborúk elől menekülnek.

De akad a menekültek közt orosz ellenzéki,

venezuelai aktivista,

kínai keresztény vagy muszlim,

és egyéb üldözöttek ezerszámra,

akik mindenfajta üldözés
és kínzás elől menekülnek.

Sokakat közülük valóban
menekültként kéne elismerni

a nemzetközi jog szerint.

A Menekültügyi Egyezmény
a II. világháború után jött létre,

célja, hogy védelmet nyújtson azoknak,

akiket származás, vallás, nemzetiség,
vagy politikai vélemény miatt üldöznek,

vagy mert egy bizonyos
társadalmi csoporthoz tartoznak.

De még azok sem kapnak
menekültstátuszt az Államokban,

akik megfelelnek
a nemzetközi kritériumoknak.

Ennek az az oka, hogy 2017 óta

az amerikai főügyész gyökeresen
megváltoztatta a menekülttörvényt,

ezzel biztosítva, hogy kevesebben
folyamodjanak védelemért hozzánk.

E törvények leginkább
a közép-amerikaiak ellen íródtak,

őket tartják távol országunktól,

de hatásuk a többi menekültet is érinti.

Ennek eredményeként az Egyesült Államok
gyakran oda toloncolja vissza őket,

ahol üldözés és halál vár rájuk.

Fogva tartást is alkalmaz elrettentésül,

és megnehezíti kérelmük
sikeres elbírálását.

Ma hazánkban több mint 55 000
bevándorlót tartanak fogságban,

sokakat távoli börtönökben,

távol bármilyen
jogi segítség lehetőségétől.

Ez pedig nagyon is lényeges.

Ugyanis nem bűnözőket tartanak fogva,
hanem civileket,

itt nincsen hivatalból kirendelt
védők rendszere,

így a legtöbb fogva tartott
bevándorlónak nincsen ügyvédje,

hogy segítsen neki az ügyében.

Akinek van ügyvédje,

több mint tízszer nagyobb eséllyel nyer,

mint akinek nincs.

Nem szeretek rossz hírt hozni,

de a menekült családok helyzete
ma még annál is rosszabb,

mint a családok szétszakításának
időszakában volt.

2019 januárjában az USA

olyan gyakorlatot vezetett be,

ami miatt több, mint 40 000 menekült
kénytelen Mexikóban kivárni,

hogy kérelmét elbírálják.

Ezek a menekültek –
sokan közülük családok –

a világ legveszélyesebb városainak
valamelyikében rekedtek,

ahol megerőszakolják, elrabolják őket,

és bűnbandák terrorjának vannak kitéve.

És ha egyáltalán megérik,
hogy sorra kerüljön a kérelmük,

kevesebb mint egy százalékuk
tud ügyvédet találni,

aki segít az eljárásban.

Kormányunk a lehető legalacsonyabb szintre
szorítaná a menekültkérelmek jóváhagyását,

azzal az ürüggyel, hogy ezek az emberek
valójában nem is menekültek.

Közben a valóság az, hogy menekültügyi
törvényünk olyan akadálypálya,

amelyen csak elbukni lehet.

Tény, hogy nem minden menedékkérő
politikai üldözött.

Számos gazdasági bevándorlóval találkozom.

Például olyanokkal, akik azért akarnak
az Államokban dolgozni,

hogy otthon ki tudják fizetni
szüleik orvosi ellátását,

vagy gyerekeik tandíját.

Egyre több a klímamenekült is.

Különösen sok közép-amerikai
őslakossal akad dolgom,

akik már nem tudják fenntartani
magukat gazdálkodásból

a területen kialakult
katasztrofális szárazság következtében.

Tudjuk, hogy manapság

sokan vándorolnak el
a klímaváltozás miatt,

és nemsokára még többen fognak,

de jogrendszerünk egyszerűen
nem alkalmas ennek kezelésére.

Kezdetnek megtenné,

ha kiterjesztenénk a "menekült" fogalmát,

hogy vonatkozzék például
a klímamenekültekre is.

De azok közülünk, akik helyzetüknél fogva
szót emelhetnének e módosításokért,

az állam perlésével vannak elfoglalva,

hogy a jelenlegi csekély jogi védelem
megmaradjon a menekülteknek.

Kimerültünk,

és már késő is a segítség.

Tudjuk már,

hogy ez nem csak Amerika problémája.

Ausztrália brutális, szigetekre telepített
menekülttáboraitól kezdve Olaszországig,

ahol büntetőeljárást kezdeményeznek
a tengerből menekülteket kimentők ellen,

a fejlett országok már odáig süllyedtek,

hogy nem engedik
partra szállni a menekülteket.

De többet is tettek a "menekült"
fogalmának szigorításánál.

Hasonló, fasiszta jellegű
jogrendszert hoztak létre,

melyben a menekültek nem kapják meg
azokat a demokratikus jogokat,

melyek állítólag
alapjogok a célországban.

A történelemből tudjuk,
hogy az első csoport,

akiket megaláznak és megfosztanak
jogaitól, ritkán az utolsó.

Sok amerikai és európai
láthatóan beletörődik

a nem állampolgárokra vonatkozó zavaros
és igazságtalan jogrendbe,

mert azt hiszik, őket ez nem érinti.

De valójában ezek az autoriter
elvek mindent átitatnak,

és az állampolgárokra is hatással vannak.

Saját bőrömön tapasztaltam meg,

amikor kormányunk törvénytelen
megfigyelési listára tett,

mert az a munkám, hogy segítek
a bevándorlóknak a határon.

Egy napon 2019. januárjában,

elhagytam San Diegó-i irodám,

és átléptem a határt,
hogy hazamenjek Mexikóba.

A mexikói határőrök – noha volt
érvényes vízumom tőlük –

nem engedtek belépni az országba,

mert egy idegen kormány beutazási
riasztást adott ki útlevelemre,

nemzetbiztonsági kockázatnak
állítva be engem.

Órákon át ott tartottak és vallattak
egy koszos helyiségben.

Könyörögtem nekik,

hadd menjek haza Mexikóba a kisfiamért,

aki akkor még csak tíz hónapos volt.

De elutasítottak,

sőt, átadtak a CBP tisztviselőknek,

akik visszatoloncoltak
az Egyesült Államokba.

Csak hetek múlva kaptam új vízumot,
hogy visszamehessek Mexikóba.

A határhoz mentem, vízummal a kezemben,

ám megint feltartóztattak és vallattak,

mert még mindig beutazási
riasztás volt az útlevelemen.

Nem sokkal ezután

belső dokumentumok
szivárogtak ki a CBP-től,

amelyek megerősítették,
hogy saját kormányomnak

része volt az utazási
riasztás kiadásában.

Azóta sem utaztam
semmilyen más országba,

mert félek, hogy letartóztatnak,

és onnan is kitoloncolnak.

Sosem hittem volna,
hogy amerikai állampolgárként

ilyen korlátozásokat,
letartóztatásokat kell átélnem,

és hogy elszakítanak a kisfiamtól,

de messze nem én vagyok az egyetlen,
akit büntetnek a bevándorlók segítéséért.

Az USA és egyes országok
az életmentést bűncselekménnyé tették.

És akik csak a munkájukat végeznék,

arra kényszerülnek, hogy döntsenek
emberségük és szabadságuk között.

Ami engem igazán kétségbe ejt,

hogy mindannyian
ezzel a választással szembesülünk,

csak ennek nem mindenki van tudatában.

Tudom, mindenütt vannak jó emberek.

Ezreket láttam az utcákon,

akik a családok szétszakítása
ellen tiltakoztak.

És ez sokat számított abban,
hogy megszűnjön ez a hivatalos gyakorlat.

De tudjuk, hogy a kormány most is
elkülöníti a gyerekeket.

Valójában minden egyre rosszabb lesz.

Ma az amerikai kormány
azért a jogért küzd,

hogy börtöntáborokban tartson
menekült gyerekeket ki tudja, meddig.

Ennek még nincs vége.

Megengedhetetlen, hogy félrenézzünk,
vagy némák maradjunk.

Nekünk, akik olyan
országok polgárai vagyunk,

ahol a rendőrség letartóztat,
elválaszt és halált okoz,

nagyon gyorsan el kell döntenünk,
melyik oldalon állunk.

Követelnünk kell, hogy törvényeink
tiszteletben tartsák mindenki méltóságát,

főleg a menekültekét,
akik segítségért jönnek hozzánk,

beleértve a gazdasági bevándorlókat
és a klímamenekülteket is.

Követelnünk kell, hogy a menekültek

méltányos feltételekkel
kérhessenek menedéket,

hogy megillesse őket a jogi védelem,

és független bíróság döntsön ügyükben,

mely nincs kitéve az elnök
politikai szeszélyeinek.

Tudom, hogy ez megterhelő,

és tudom, közhelyesen hangzik,

de fel kell szólítani megválasztott
képviselőinket,

és követelni ezeket a változásokat.

Tudom, hallották már korábban is,

de szóltak a képviselőiknek?

Tudjuk, hogy sok múlik
ezeken a felhívásokon.

A disztópikus bevándorlási rendszer, amely
épp most épül ki a fejlett országokban,

az állampolgárok próbatétele:

vajon meddig engedik a kormányt elmenni

mások jogfosztásában, abban a tévhitben,
hogy ez velük soha nem történhet meg.

De aki eltűri, hogy a kormány
gyermekeket vesz el családjuktól

tisztességes eljárás nélkül,
meghatározatlan ideig

fogva tart embereket,
és nem biztosítja jogi képviseletüket,

az elbukik a próbán.

Ami most a bevándorlókkal történik,

az bármikor velünk is megtörténhet,
ha nem teszünk ellene most.

Köszönöm.

(Taps)