Védjük úgy az óceánokat, mint a nemzeti parkokat

Nem kell tudósnak lenni, hogy segítsünk megvédeni a világ óceánjait, mondja a vízalatti drón-szakértő és TED-munkatárs, David Lang – valójában a történelem során mindennapi polgárok gyűltek össze, megvédjék a bolygó kincseit. Lang arra kér bennünket, hogy tanuljunk Amerika nemzeti parkjainak történetéből, és hárompontos tervet ajánl a víz alatti csodák megőrzésére.

Az összes gyermekkori
emlékem közül van egy,

amely a többi fölött áll.

Az, amikor merész szüleim

lakóautót béreltek, felpakolták
velem és a testvéreimmel,

és nyugatra vezettek Minneapolisba,

a Yellowstone Nemzeti Parkba.

A látnivalók, mint pl. a gejzírek,
a badlandek, nem maradtak ki,

de az összes hely közül ezt éltem meg
a legnagyobb kalandként.

Ez volt a bevezetőm a Vadnyugatba.

De csak idősebb koromban,

amikor többet tudtam meg
a Nemzeti Park Rendszerről,

jöttem rá, mennyire szerencsés voltam.

Egyrészt, hogy ilyen élményem lehetett,

másrészt, hogy több száz évvel ezelőtt

az emberek előrelátóan
megőrizték a legjobb helyeket,

az ország legjobb ökoszisztémáit mindenki

a jövő generációi számára.

Azért, hogy igazán értékelni tudjuk,
mennyire előrelátó ötlet is volt ez,

vissza kell mennünk

és meg kell néznünk
a Nemzeti Park Szolgálat történetét.

Rengetegen tudják, hogy Yellowstone volt
az első nemzeti park, 1872-ben.

Sok ember gondol John Muirra,
a költőre, természettudósra,

aki látnoki módon ültette el az emberekben

a természetvédelem gondolatát,

hogy meg kell védenünk
a legszebb helyeket.

Tekintélyes körökben is volt hallgatósága.

Van egy jó történet
Teddy Rooseveltről és John Muirról.

Túrázni mentek Yosemite-be,
elnöksége idején,

négy napig, távol mindentől, kettesben.

El tudnak képzelni egy elnököt,

aki négy napig teljesen elérhetetlen?

(Nevetés)

Semmi twitterezés.

(Nevetés) (Taps)

Tetszik az ötlet.

(Taps)

De óriási hatással volt
Theodore Rooseveltre,

aki nemzeti parkok tucatjait hozta létre,

több százezer hektár
nemzeti természetvédelmi területet.

Fontos rendelkezés volt,
de ezzel nem volt vége.

Kevesebb mint 10 év elteltével

a helyek jövője kétségessé vált.

Egészen addig, amíg Stephen Mather,

egy chicagói üzletember,

panaszlevelében ezt írta
a Belügyminisztériumnak:

“Nem végeznek elég jó munkát e helyek
védelmében és megőrzésében.”

És ekkor tettek valamit.

A Belügyminisztérium válaszolt neki:

“Mr. Mather, ha annyira fontos ez önnek,

miért nem jön Washingtonba,
és csinálja maga?"

(Nevetés)

És elment.

Munkát vállalt a Belügyminisztériumban,

de még fontosabb,
hogy szervezett egy kampányt.

Valójában innen két háztömbnyire
egy gyűlést is tartott, 1914-ben,

a California Hallban.

Összehívta a park felügyelőit és másokat,

akiket foglalkoztatott
a természetvédelem gondolata.

Tervet készítettek, kampányt indítottak,

amelynek eredményeként 1916-ban
megalakult a Nemzeti Park Szolgálat.

Ez nagyon fontos esemény volt.

Mivel abból a gondolatból indult ki,
hogy védenünk kellene ezeket e helyeket,

valódi tervhez vezetett,

hogy megnyerjük azokat,
akik továbbviszik ezt a gondolatot

a jövő generáció számára,

hogy a hozzám hasonló kis gyerkőcök
felejthetetlen élményekkel gazdagodjanak.

Ez a Nemzeti Parkok története.

Az óceán, amiről ma szeretnék beszélni,

teljesen más történet.

És majdnem pontosan
100 évvel vagyunk lemaradva.

Az első tengeri rezervátum
1972-ben jött létre,

a Santa Barbara-i olajömlés után.

Az emberek érdeklődni kezdtek
az elképzelés iránt,

és hogy azt víz alatti
környezetekre alkalmazzák.

Megvolt a saját John Muirunk,
Dr. Sylvia Earle,

aki fáradhatatlan szószólója volt

a tengeri rezervátumok
létrehozásának szerte a világon.

Tudom, rengeteg rossz hír van az óceánról,

műanyagszennyezés,
korallfehéredés, túlhalászás –

néha nehéz felfogni az egészet.

Viszont a helyek megőrzésének
gondolata működik.

A tudomány rámutat,
hogy ha megvédjük ezeket a helyeket,

a természet erőt nyer, és az óceánok
továbbra is épek lehetnek.

Szóval tudjuk, hogy ez megvalósítható.

Dr. Sylvia Earl befolyásos volt,
John Muirhoz hasonlóan,

a kormányzatnál –

George W. Bush és Obama mindketten
fantasztikus óceánvédő elnökök voltak,

tengeri rezervátumokat hoztak létre
több helyen az országban.

Ez nem konzervatív
vagy liberális gondolat,

még csak nem is amerikai:

egyszerűen jó gondolat.

(Nevetés)

(Taps)

De –

(Taps)

itt tartunk, pár évvel később.

És most a kormányzat azt javasolja,
hogy szorítsuk vissza azt a fejlődést,

amelyet az utóbbi 20 évben értünk el.

De ne gyászoljunk – szervezkedjünk.

Azt kell tettünk, amit Stephen Marther
tett 100 évvel ezelőtt.

kampányt kell indítanunk, hogy a gondolat
iránt többen elköteleződjenek.

És civil tudósszövetségre
van szükségünk az óceánért.

Bepillanthattam ebbe a jövőbe,
és tudom, hogy megvalósítható.

Erik barátommal vízalatti robotokat
kezdtünk építeni,

ezek kis vízalatti világító kamerák,
hogy lássunk a víz alatt.

Öt éve, hogy elkezdtük
az építést a garázsában,

és néztünk, amint elterjed,

kialakítva ezt a globális közösséget,

ahol hiszik, hogy ezeket a helyeket
senkitől sem kellene elzárni.

Mind megérdemeljük az eszközöket,
hogy kutatni tudjunk.

Itt van pl. Laura James története,

akit robotja vezette rá, hogy a környékén
élő tengeri csillagok eltűnőben vannak.

Majd civil kutatói kampányt
kezdeményezett,

adatokat gyűjtött és figyelmet terelt
a tengericsillag pusztulására,

hogy megtudhassa, mi történik arrafelé.

A halászok történetei Mexikóból,

akik tengeri rezervátumok létrehozására
használták a robotokat

ott, ahol a Nassau halak ikráztak,
hogy megvédhessék ezt a fajt.

Ez igazán bámulatos.

Rájöttünk, hogy ha megadjuk
nekik a megfelelő eszközöket,

a megfelelő dolgot fogják tenni.

De egy lépéssel tovább kell mennünk,

és leporolhatjuk
Stephen Mather módszertanát.

Szóval, mit is tett ő?

Elsőként az infrastruktúrára koncentrált.

1914 nem csak a parkok kora volt,

Hanem az autóké is.

Épp legördült a T-modell,

És Stephen Mauer megértette,

hogy ez egy fontos részét képezi majd
az amerikai kultúrának.

Így az autópálya szövetségekhez társult,

hogy nagy, szép utak vezessenek
ezekhez a parkokhoz.

És sikerült. Feltalálta
az autós kempingezést.

Tudta, hogy ha az emberek
nem mennek el ezekre a helyekre,

akkor nem szeretik meg őket,
és törődni sem fognak velük.

Ez igazán éleslátó gondolat volt részéről.

Második dologként pedig

jövőt formáló filantrópiára koncentrált.

Stephen Mather sikeres
chicagói üzletember volt,

és ha pénzalapra volt szüksége
egy nemzeti park társaságnak,

vagy egy autópálya szövetségnek,

megírta a csekkeket, segített létrehozni.

Van egy jó sztori
William Kentről, a barátjáról,

aki rájött, hogy a Mount Tam lábánál
kis foltban vörösfenyő van,

ezért gyorsan megvette a területet,

és a Nemzeti Parkoknak ajándékozta.

Ez a Muir erdő ma –

az egyik leghíresebb
nemzeti park az országban.

A szüleim eljöttek Minnesottából,

de nem az előadás érdekli őket,

csak a Muir erdőről beszélnek,

(Nevetés)

De az utolsó dolog életbevágó –

Stephen Mathernél
az elkötelezettség előtérben állt.

Egy gyűlésen az új rendszer
bevezetésekor ezt mondta:

“Ha író vagy, szeretném, ha írnál erről.

Ha üzletember vagy, szeretném,
ha elmondanád a kapcsolataidnak.

Ha a kormánynak dolgozol, szeretném,
hogy elfogadtasd a szabályzatot.”

Mindenkinek volt dolga.

“Egyenként mindnyájuknak szerepe van,

hogy megőrizzük ezeket a helyeket
a jövő generáció számára.”

Egyenként mindnyájuknak.

Tetszett, ahogy mondta.

Ez a terv. Egyszerű, hárompontos terv.

Azt hiszem, ugyanezt megtehetjük mi is.

Ez volt a szalagcím,
amikor Obama létrehozta

a Papahanaukokuakea Nemzeti Emlékművet:

“Rengeteg a látnivaló,
csak sikerüljön odatalálni.”

Mint Mather, a jelen technológiáira
kéne összpontosítanunk.

Az új, bámulatos, digitális infrastruktúra

összekötheti az embereket az óceánokkal.

A Nemzeti Tengeri Rezervátum

létrehozta ezeket a 360-fokos VR-videókat,

amelyekben pontosan láthatjuk,
hogyan néznek ki ezek a helyek.

A csapatunk új eszközöket épít.

Ez a legutóbbi, szigonyos víz alatti drón

egy búvár-tengeralattjáró,
sima, egy hátizsákba is belefér,

100 méter mélységre is lemerül,
mélyebbre, mint a legtöbb búvár.

Megmutathatja azt a környezet, amelyet
a legtöbb ember sohasem láthatott.

Új eszközök készülnek,
és még jobbakra van szükségünk.

Több jövőt formáló filantróp is
segítségünkre lehetne.

Amikor Erik meg én elkezdtük,
nem volt semmi pénzünk,

a garázsában építettük meg.

De elmentünk a Kickstarter céghez,

és körülbelül 1800 embert találtunk,

majdnem 1 millió dollárt
gyűjtöttünk össze úgy,

hogy olyanokra találtunk,
akik azt gondolják:

"Igen, ez egy jó gondolat.

A részese akarok lenni."

Több módon kell elérni,
hogy többen elköteleződjenek.

hogy maguk is jövőt formáló
filantrópokká váljanak.

Klasszikus filantrópok is voltak nálunk,

akik felléptek és támogattak minket

az SEE kezdeményezésében
[Tudományos képzés és felfedezés].

ahol adományokkal segítették
azokat, akik előtérben álltak,

akik tudományos munkát folytatnak,
történeteket mesélnek,

akik lelkesítik a közösségeket.

Az OpenExplorer.com oldalon
megnézhetik, hogy mit is csinálnak ők,

nagyon inspiráló.

Ez remélhetőleg önöket is arra sarkallja,
hogy bekapcsolódjanak.

Mivel számtalan tere van a kapcsolódásnak.

Hallani akarjuk az ötleteiket
a történetek megosztásáról.

Mivel erről szól ez –
az elkötelezettségről.

Sokféle érdekes részvételi lehetőség van

e helyek megvédése érdekében.

És a megértésben.

Mint a "Reef Check" – a búvárok lemennek,

majd a halakról és a biodiverzitásról
adatokat gyűjtenek.

Megszerzik a területek védelemhez
szükséges információkat.

Ha lemennek a tengerpartra,
csatlakozzanak az "MPA Watch"-hoz.

Jegyezzék le a különböző területeken
látott tevékenységeket.

Mindenkinek van esélye részt venni ebben.

És csak erre van szükségünk.

Egy jövőt kell építenünk
ükunokáink számára.

Múlt hónapban kimentem vitorlázni,

és a Farallon-szigetekre jutottunk,
25 mérföldre a Golden Gate hídtól.

A legtöbb ember úgy gondolja,
ez egyfajta madárrezervátum,

de elvittük a robotunkat,
és a víz alá küldtük.

A hajón levő emberek megdöbbentek
a felszín alatti élet láttán.

Úgy gondolom, hogy ezek
roppant fontos ökoszisztémák.

Ez egy egész vadvilág,
amelyet még nem fedeztünk fel.

És most van rá lehetőségünk,

épp, ahogy ők tették 100 évvel ezelőtt,
hogy megvédjük ezeket a helyeket,

tervet alkossunk, és magunk mellé
állítsuk az embereket.

Tavaly, amikor kiadták
a végrehajtó rendeletet

az általunk elért fejlődés

és az összes tengeri rezervátum
felülvizsgálatára,

Több, mint 100 000 ember kommentelt.

Majdnem az összes hozzászólásban ez állt:

"Ne tegyék ezt. Az a helyes,
ha megvédjük ezeket a területeket."

Én pedig üzenem annak
a 100 000 embernek:

Ne várjatok Washingtonra.

Magunk is véghez tudjuk vinni.

Köszönöm.

(Taps)