Hogyan szabaduljunk meg a jóság kényszerétől – és váljunk jobb emberré?

Mi van, ha ragaszkodásunk ahhoz, hogy "jó" emberek legyünk, megakadályozza, hogy tényleg jobb emberré váljunk? Könnyen érthető előadásában Dolly Chugh társadalomtudós elmagyarázza a morális viselkedés talányos pszichológiáját – pl. hogy miért nehéz észrevenni előítéleteinket, és elismerni hibáinkat –, és bemutatja, hogyan válhatunk jobb emberré azáltal, hogy elismerjük hibáinkat. "Életünk minden más területén teret hagyunk magunknak a fejlődésre – kivéve itt, ahol az a legtöbbet számít" – mondja Chugh.

Egy barátnőm a minap
a repülőtérre tartott taxival,

menet közben a sofőrrel csevegett.

A sofőr hirtelen teljesen
őszintén azt mondta:

"Látom, hogy maga igazán jó ember."

A barátnőm később azt mesélte,

el se hitte, milyen jó érzést
keltett ez benne,

milyen sokat jelentett neki.

Ez túlzott reakciónak tűnhet
barátnőm részéről

egy vadidegen szavaira,

de nincs ezzel egyedül.

Társadalomtudós vagyok.

Jó emberek pszichológiáját tanulmányozom.

A területemen végzett kutatások azt
mutatják, legtöbbünknek nagyon is fontos,

hogy jó embernek érezzük magunkat,
hogy mások jó embernek lássanak minket.

A "jó ember" fogalmát
máshogy határozza meg ön

vagy épp a taxisofőr;

talán nem egyeznek a meghatározásaink.

De a különbözőségek ellenére

ez a morális identitás
sokunk számára fontos.

Ha ezt valaki kétségbe vonja,
pl. megkérdőjelezi egy viccünket,

vagy ha netán azt mondjuk,
hogy a mi közösségünk homogén,

vagy ha kétes költséget
számolunk el munkahelyünkön,

sokszor azonnal védekező
álláspontra helyezkedünk.

Talán megemlítjük,

milyen sokféleképpen segítjük
a hátrányos helyzetű csoportokat,

vagy hogy jó célokra adakozunk,

vagy hogy hány órát önkénteskedünk
nonprofit szervezeteknél.

Azon vagyunk, hogy megőrizzük
a képet: jó emberek vagyunk.

Sokunk számára ez fontos.

De mi van, ha azt mondom,

hogy a ragaszkodás ahhoz,
hogy jó emberek legyünk,

akadályoz abban,
hogy jobb emberek legyünk?

Mi van, ha azt mondom, hogy a "jó
ember" definíciója olyannyira szűk,

hogy abba lehetetlenség beleférni?

És ha azt mondom,
a jobb emberré válás első lépése,

hogy ne akarjunk jó emberek lenni?

Hogy ezt megmagyarázzam,

mesélek kicsit a kutatásról

az elme működéséről.

Agyunk a legtöbb feladat
elvégzéséhez kiskapukat használ.

Vagyis az elmefolyamatok

sokszor nem tudatosulnak,

mintha csak alacsony energiaszinten
zajlanának valahol az agyunk mélyén.

Valójában ez a korlátozott
racionalitás alapelve.

A korlátozott racionalitás
Nobel-díjjal is elismert elv,

mely szerint az emberi elme
korlátozott tárhellyel

és feldolgozókapacitással
rendelkezik,

ennek következtében kiskapukra
hagyatkozik legtöbb feladata során.

Például,

egyes tudósok úgy számítják,
bármely időpillanatban...

Á, kattintsunk máshova, nem?
Erről beszélek.

(Nevetés)

Minden időpillanatban

11 millió információegység
érkezik agyunkba.

11 millió.

Ebből mindössze negyvenet
dolgozunk fel tudatosan.

11 millió 40-nel szemben.

Megtörtént ez valaha önökkel?

Volt már olyan, hogy egy
fárasztó munkanap után

hazafelé tartottak,

majd hazaérve arra eszméltek,

hogy nem emlékeznek a hazavezető útra,

hogy zöldhullámot kaptak-e
vagy folyton pirosat?

Nem emlékeznek.
Automata üzemmódban voltak.

Vagy volt-e olyan,
hogy kinyitották a hűtőt,

keresték a vajat,

átkozódtak, hogy nincs otthon,

majd arra eszméltek, hogy a vaj
végig ott volt az orruk előtt?

Ezek a hoppá-pillanatok
kuncogásra késztetnek,

s ez történik az agyban,

amely 11 millió beérkező
információegységet képes kezelni,

de csak negyvenet tud
feldolgozni tudatosan.

Ez a korlátozott racionalitás
korlátozott része.

A korlátozott racionalitás elmélete

inspirálta az én és kollégáim,

Max Bazerman és Mahzarin Banaji munkáját

a korlátozott moralitásnak
nevezett területen.

Az alapelv ugyanaz, mint
a korlátozott racionalitás esetében:

az emberi elme
valamilyen módon korlátozott

és kiskapukra hagyatkozik,

s hogy e kiskapuk néha
tévutakra vezethetnek minket.

A korlátozott racionalitás miatt

talán másmilyen gabonapelyhet
veszünk a boltban,

vagy másmilyen terméket
vázolunk fel a megbeszélésen.

A korlátozott moralitás elve
szerint az emberi elme,

ugyanez az emberi elme,

döntéseket hoz,

ezúttal arról, melyik jelöltnek
ajánljuk fel az állást,

milyen viccet meséljünk,

melyik kockázatos
üzleti döntést hozzuk meg.

Mondok egy példát a korlátozott
moralitás működésére.

Az öntudatlan elfogultság olyasmi,

amely során tapasztaljuk
a korlátozott moralitás hatását.

Az öntudatlan elfogultság az elménkben
tárolt képzettársításokat jelenti,

a kiskapukat, amelyeket agyunk
az információ rendszerezésére használ,

úgy, hogy ennek sokszor
nem vagyunk tudatában,

és nem feltétlenül megfelelve
tudatos elveinknek.

A kutatók: Nosek, Banaji és Greenwald

milliónyi embertől
származó adatot elemeztek,

és arra jutottak,

hogy pl. a legtöbb fehér amerikai
könnyebben és gyorsabban tud

fehéreket jó dolgokkal társítani,

mint feketéket,

és hogy a legtöbben könnyebben
társítjuk a férfiakat a tudománnyal,

mint a nőket.

Ezek a képzettársítások
nem feltétlenül felelnek meg

az emberek tudatos gondolatainak.

Lehet, hogy valójában
egyenlőségpárti emberekről van szó.

Néha egyszerűen nem áll összhangban
a 11 millió a negyvennel.

Még egy példa:

az érdekütközés.

Hajlamosak vagyunk alábecsülni,
hogy egy apró ajándék –

mint mondjuk egy toll
vagy egy vacsorameghívás –

milyen mértékben
hathat a döntéshozatalra.

Nem vesszük észre, hogy elménk
öntudatlanul is érveket gyűjt,

hogy az ajándékozó pártjára álljunk,

bármilyen tudatosan is próbálunk
objektíven és szakmaian viselkedni.

Gyakran találkozunk a jelenséggel –

bár fontos számunkra,
hogy jó emberek legyünk,

mégis hibázunk,

és hibáinkkal időnként bántunk másokat

vagy erősítjük az igazságtalanságot,

legjobb szándékaink ellenére,

majd pedig kimagyarázzuk hibáinkat,
ahelyett hogy tanulnánk belőlük.

Mint például én,

amiikor emailt kaptam
egy női hallgatómtól,

amelyben azt írta,
hogy a feladott olvasmány,

melyet már hosszú évek óta
adtam fel olvasnivalónak,

szerinte szexista.

Vagy amikor összekevertem két,
egyazon népcsoportba tartozó diákot

a csoportomban –

egyáltalán nem hasonlítanak egymásra,

én mégis összekevertem őket,

többször is, mindenki szeme előtt.

Az efféle hibák után

azonnal védekezni kezdünk, kezdek.

Küzdünk, hogy megőrizzük a képet,
hogy jó emberek vagyunk.

Mary Kernnel közös legutóbbi munkánk
a korlátozott moralitásról azt mondja:

nemcsak hogy hajlamosak vagyunk
hibákat elkövetni, hanem azt is,

hogy a hibákra való hajlam attól függ,
milyen közel vagyunk a védekező zónánkhoz.

Többnyire senki nem kérdőjelezi meg
a képet, hogy jók vagyunk,

ezért nem sokat gondolunk

döntéseink morális jelentőségére,

s modellünk azt mutatja,

ilyenkor legtöbbször az egyre kevésbé
morális viselkedés felé hajlunk.

Ám megtörténhet, hogy valaki
megkérdőjelezi identitásunkat,

vagy hogy némi gondolkodás után
saját magunkat kérdőjelezzük meg.

Döntéseink morális következményei
különösen szembeötlővé válnak,

s ez esetben egyre inkább igyekszünk
jó emberként viselkedni,

vagyis pontosabban,

úgy viselkedni, hogy jó embernek
érezhessük magunkat,

s a kettő persze nem mindig egyezik.

A korlátozott moralitás elve,

hogy talán túlságosan
nagy jelentőséget tulajdonítunk

belső iránytűnknek
etikai döntések meghozatalakor.

Talán túlbecsüljük, mennyire
határozza meg döntéseinket

az önérdek,

és talán nem vesszük észre, mennyire
befolyásolja viselkedésünket az,

hogy jó embernek lássuk magunkat,

s hogy olyan keményen dolgozunk
a jó emberi identitás megőrzésén,

azon, hogy távol maradjunk
a védekező zónától,

hogy valójában nem adunk magunknak
teret, hogy tanuljunk hibáinkból

és tényleg jobb emberek legyünk.

Ennek oka talán az, hogy azt
képzeljük, ez könnyű lesz.

A jó ember meghatározása
gyakran elvágólagos.

Valaki vagy jó ember, vagy nem az.

Valaki vagy integráns
személyiség, vagy nem.

Valaki vagy rasszista, szexista
vagy homofób – vagy nem.

Az efféle meghatározás
nem ad teret a fejlődésnek.

És mellesleg:

életünk legtöbb területén
nem így csináljuk.

Például, ha meg kell tanulnunk könyvelni,

beiratkozunk egy tanfolyamra.

Ha szülővé válunk,

elolvasunk róla egy könyvet.

Szakértőkhöz fordulunk,

tanulunk hibáinkból,

fejlesztjük tudásunkat,

s egyre jobbak leszünk.

Ám ha arról van szó, hogy jók legyünk,

azt képzeljük, ezt magunktól is
tudnunk kéne,

ennek magától kéne mennie,

anélkül hogy dolgoznánk rajta,
vagy fejlesztenénk magunkat.

Arra gondoltam,

mi lenne, ha nem akarnánk
annyira erősen jó emberek lennénk,

hagynánk az egészet,

helyette magasabbra tennénk a lécet,

és megpróbálnánk inkább
úgy nagyjából jók lenni.

A nagyjából jó emberek
továbbra is hibáznak.

Nagyjából jó emberként
én is folyton hibázom.

Ám nagyjából jó emberként megpróbálok
tanulni a hibákból, felvállalom őket.

Számítok a hibákra,
majd megvizsgálom őket.

Elfogadom, hogy a hibáknak ára van.

Ha erkölcsről, előítéletekről,
diverzitásról és befogadásról van szó,

ez az ár nagyon is valós,
és élő embereket érint,

s én ezt elfogadom.

És nagyjából jó emberként

egyre könnyebben észreveszem a hibáimat.

Nem várom, hogy mások mutassanak rájuk.

Gyakorlom, hogy megtaláljam őket,

ennek eredménye pedig...

Igen, az eredmény néha zavarba ejtő,

néha kellemetlen.

Néhány helyzetben
igen sebezhetőek vagyunk.

Ám a sebezhetőség mögött,

mint minden másban,
amiben valaha fejlődni próbáltunk,

látjuk a fejlődést.

Látjuk a növekedést.

Hagyjuk magunkat jobbá válni.

Miért ne adnánk meg magunknak
ezt a lehetőséget?

Életünk minden más területén teret
hagyunk magunknak a fejlődésre –

kivéve itt, ahol az a legtöbbet számít.

Köszönöm.

(Taps)