Egy űrhajós meséje a kíváncsiságról, perspektíváról és változásról

Mi a legjobb munka egy fiatal teniszcsillagnak, aki körbeutazta az országot, dilinyós vegyész, és beválogatták az Nemzeti Futballigába? Mi lenne, ha... űrhajós lenne? Leland Melvin mesél az elfogadott kihívásokról, mesél a megragadott lehetőségekről, valamit arról, hogy juttatták el ezek a Nemzetközi Űrállomásra, és hogyan látja másképp azóta a földi életet.

[Figyelem! Felnőtt tartalom!]

1969-ben ott ácsorogtam

egy fekete-fehér Sylvania tévé mögött.

Hallottam, hogy elöl megy valami adás,

de tudják, olyan kölyök voltam,

aki szamárfület mutogat
a szüleinek és a húgának,

"Menj már odébb, állj el onnan,
nem látjuk tőled a képernyőt!"

És hogy mit néztek?

Ezt: "Kis lépés egy embernek,
de hatalmas ugrás az emberiségnek."

Neil [Armstrong] és Buzz Aldrin
a Holdon sétáltak.

Ötéves voltam a virginiai Lynchburgban,

vézna kiskölyök egy némileg
rasszista kisvárosban.

Kerestem a helyemet,
hogy mihez kezdjek az életemmel.

A szüleim pedagógusok voltak,

azt mondták, bármit elérhetek.

De a holdra szállás után
az összes szomszéd gyerek ezzel jött:

"Akarsz űrhajós lenni?"

Mire én: "Nem."

Nekem ne borotválják le a fejem,
és mindenki annyira más volt, mint én.

Mert a külső igenis számít.

És tudtam, hogy van egy fickó

öt háztömbbel odébb a Pierce Streeten,

aki teniszedző.

Ő volt Arthur Ashe.

Apám mesélt a jelleméről, fegyelméről,

intelligenciájáról, sportosságáról.

Arthur Ashe akartam lenni.

Nem akartam egy lenni
a holdra-szállók közül.

Ahogy tovább jártam ezt az utat,

apám, aki iskolában tanított,
együttesben játszott,

mindezt azért, hogy pénzt teremtsen elő
a nővéremnek és nekem,

hogy zongoraleckéket vehessünk,

és mindenfélét tanulhassunk.

Egy nap kenyérszállító furgonnal
jelent meg a bekötőúton

Én meg: "oké, kenyeres autó,

én kihordom a kenyeret, ő meg vezet."

Valahogy így: "Na jó, mostantól
kenyeres fiú leszek."

Ő meg azt mondta: "Ez a lakókocsink."

Erre én: "Ne már, tudok olvasni:
Merita Kenyér és pékáru",

ez van a furgon oldalára írva.

Apám meg: "Nem. Mostantól
ebben fogunk élni."

Azon a nyáron újrahúztuk
az egész elektromos hálózatot.

Gázpalackot kötöttünk a gázrezsóra,

lehajtható emeletes ágyat
raktunk össze.

Ez lett a nyaralós kilövőállásunk,
mentőkabinunk,

ami messze repíthet Lynchburgból.

Ezt megelőzően ötéves koromban

megerőszakolt néhány szomszéd.

Nem mondtam el senkinek,

mert akadtak olyan barátaim,
akiknek nem volt apukája.

Tudtam, hogy az én apám

megölné azokat, akik ezt tették a fiával.

És nem akartam, hogy elvigyék apámat.

Amikor tehát beszálltunk a furgonba,
és elmenekültünk Lynchburgból,

onnantól nagyszerű időket
éltünk át apámmal.

Elmentünk a Smoky Mountainsbe,

csodáltuk a fenséges bíbor hegyeket.

Végigsétáltunk Myrtle Beach
tengerpartján,

mindezektől teljesen megváltoztam.

Még gyerekként megértettem,
mit jelent felfedezőnek lenni.

Elfojtottam minden rosszat,

minden sérülést,

mert felfedezővé fejlődtem.

Kicsit később anyámtól
munkavédelmi engedély nélküli

vegyi készletet kaptam,
nem épp a koromhoz illőt.

(Nevetés)

Ezzel sikerült hihetetlen robbanást
okoznom a nappalijában.

(Nevetés)

Így már tudtam: vegyész is lehetek.

Ezért elvégeztem a középiskolát,

majd egyetemre mentem,

és ott fociösztöndíjjal az egyetemi
focicsapatban játszottam.

Tudtam, lehetnék vegyész,
mert már sikerült robbantanom is.

(Nevetés)

Aztán diplomát szereztem,

és beválogattak a Detroit Lionsba.

De egy edzőtáborban megsérült a térdem,

és mit csinál egy öreg NFL-játékos?
A NASA-hoz megy dolgozni, igaz?

Így kerültem a NASA-hoz.

(Nevetés)

Egyszer azt mondta egy barátom:
"Leland, nagyszerű űrhajós lennél!"

Csak nevettem, valahogy így:
"Na persze, én, űrhajós, mi?"

Tudják, volt az a Neil- és Buzz-dolog
még 1969-ben.

Kezembe nyomott egy jelentkezési lapot,
én ránéztem,

és nem töltöttem ki.

Még ugyanabban az évben
egy másik barátom kitöltötte,

és bejutott.

Azt mondtam magamban:

"Ha a NASA-nál ilyen tökfejek is
lehetnek űrhajósok,

(Nevetés)

akkor akár én is lehetek."

Így a következő jelentkezési lapot
én is kitöltöttem, és bejutottam.

Fogalmam sem volt, mit jelent
űrhajósnak lenni,

mi a kiképzés, mi a szimuláció,

minden, ami a visszaszámláláshoz visz:

három, kettő, egy, felszállás.

Aztán 2007-ben az Atlantis űrsiklóval
28 000 km/h sebességgel

kilőttünk a bolygóról.

Nyolc és fél perccel később

leváltak a főhajtóművek,
és az űrben lebegtünk.

Elrugaszkodtam,
odalebegtem az ablakhoz,

és megláttam a Karib-tengert.

Nincsenek szavaim arra a kékségre,
ami elém tárult.

Azúr, indigó, tengerészkék,
középkék, türkiz,

semmitmondó jelzők a látványhoz lépest.

Ezen a misszión az volt a feladatom,

hogy telepítsem a kétmilliárd dolláros
Columbus laboratóriumot.

Anyag- és emberi kutatáshoz tervezett

kutatólabor volt.

Eljutottam az űrsikló rakterébe,

fogtam azt a nagy modult,

és a robotkar segítségével
csatlakoztattam az űrállomáshoz.

Az európai csapat tíz éve várta már
ezt a telepítést,

a nyakamat rá, hogy egész Európa
az én nevemet skandálta!

(Nevetés)

Megtörtént hát ez a pillanat,
ez volt missziónk legfőbb célja,

teljesítettük.

Nagy kő esett le a szívemről.

Aztán Peggy Whitson,
az első női parancsnok

áthívott minket az orosz szegmensbe.

Az űrállomások kábé futballpálya-méretűek,

napelemekkel, kábelkötegekkel,
mindenféle modullal telezsúfolva.

Azt mondja Peggy: "Leland,
hozd a rehidratált zöldségeket,

húsunk már van."

Ott lebegtünk a rehidratált
zöldséges zacskókkal,

és megérkeztünk.

E pillanatban

újra anyám konyhájában éreztem magam.

Érzem a forrósodó marhahús
és árpa illatát,

ínycsiklandó illatok, gyönyörű színek,

és emberek a világ minden tájáról.

Mint egy Benetton-reklám, ugye,

afroamerikaiak, ázsiaiak, franciák,
németek, oroszok,

az első női parancsnok,

28 000 km/h sebesség mellett
kenyeret szegünk,

90 percenként megkerüljük a bolygót,

45 percenként napfelkeltében
és napnyugtában gyönyörködünk.

Peggy odaszól: "Ezt kóstold meg, Leland!"

A számhoz úsztatja,

én elkapom, és így lebegtetünk oda-vissza.

Mindeközben Sade-et hallgatunk,
a "Smooth Operatort".

(Nevetés)

Szóval ez valami egészen észbontó volt.

(Nevetés)

Odaúsztam az ablakhoz,
lenéztem a bolygóra,

láttam az egész emberiséget.

Attól a pillanattól másképp látok mindent,

hisz ott lebegtem a szülővárosom,
Lynchburg felett,

a családom valószínűleg
épp kenyeret szelt.

Öt perc múlva már Párizs felett repültünk,

ahol Leo Eyharts lenézett a szüleire,

valószínűleg épp sajtot ettek és boroztak,

Jurij Moszkvában nézett le,

az ő családja talán épp borscsot ehetett.

De mindannyiunknak megvolt a pillanata,
amikor láttuk a családunkat,

ahogy egy civilizációként
együtt dolgoznak,

28 000 km/h sebesség mellett.

Tudatosan emeltem feljebb a látószögemet,

az élmény megváltoztatott.

Ha visszagondolok arra a némileg
rasszista Lynchburgből származó

vézna kisfiúra, aki voltam,

abból a perspektívából
soha nem gondoltam volna,

hogy valaha űrhajós lehetnék,

ha apám nem kelt volna útra velünk

abban a világrengető szerkezetben,
amit saját kezünkkel építettünk.

Hazatérésem után rájöttem,

hogy mindannyiunk előtt ott áll

a szemléletváltás lehetősége.

Rajtunk múlik, mennyire húzzuk el
a szemellenzőnket,

hogy meglássuk a felülemelkedést,
és észrevegyük a változást.

Térjünk vissza az űrállomásra.

Azt hiszem, mind tudjuk, a németek
és az oroszok nincsenek jóban Amerikával.

De az űrállomáson
együtt élnek és dolgoznak.

Fehérek, feketék, oroszok, franciák,
mindenféle emberek.

Egyetlen fajban élnek együtt, harmóniában.

Emlékszem a színekre, a modulok formájára,

arra, ahogy a tárgyak összeilleszkednek,

ahogy közösséggé váltunk,
emlékszem az otthonunkra.

Úgyhogy amikor felnézek az űrbe,

ezzel az újonnan szerzett látásmóddal,

nézem a fejem felett elhaladó űrállomást,

aztán visszanézek a közösségemre,

látom, akikkel együtt élek és dolgozom,

akikkel együtt létezek,

ezt mindannyian megtehetjük bármikor,
főleg ezekben az időkben,

hogy mindig megtartsuk
a helyes látószögünket.

Köszönöm.

(Taps)

Chee Pearlman: Ha nem bánod,
hadd tartsalak fel még egy percre,

ugyanis itt még egy kis átrendezés folyik.

De addig legyél csak az enyém, oké?

Leland Melvin: Rendben.

CP: Maguk most ne figyeljenek ide!

Meg kell kérdeznem,

a családommal együtt
rengeteg űrhajós filmet nézünk,

asztronautákról, miegyébről szólókat.

Ne kérdezd, miért, de ez a molyunk.

(Nevetés)

De hadd kérdezzem meg,

láttunk egyik nap egy filmet,

amiben az egyik űrhajós,
tehát az egyik kollégád,

mielőtt felszállt az űrbe,

megírták a gyászjelentését,
a NASA gyászjelentést írt róla.

Én csak néztem: ez normális?

Ez a munka része?

Gondolsz a veszélyre, amibe keveredhetsz,

amikor kilépsz a világűrbe?

LM: Igen.

Nem emlékszem, hogy bárki is
gyászjelentést írt volna rólam,

az valami Apolló-napos dolog lehetett.

De azt tudom, hogy a 135
űrsiklós repülésünkből,

amit az Atlantisszal végrehajtottunk,

kettő balesettel végződött,
melynek során minden résztvevő meghalt.

Mind tisztában voltunk a veszélyekkel
és a kockázatokkal,

de amit tettünk, az túlnőtt rajtunk,

és segít a civilizációt továbbfejleszteni,

ezért bőven megérte a kockázatot.

Mindannyian így érzünk,
amikor abba a járműbe szállunk,

rákötjük magunkat több millió tonna
üzemanyagra, és felszállunk az űrbe.

CP: Aha, én csak a hollywoodi
verzióját láttam –

elég ijesztő volt, azt kell mondanom.

LM: Ki kéne próbálnod.

(Nevetés)

CP: Ja, a férjem is szokta mondogatni.

(Nevetés)

LM: Csak oda vagy oda-vissza?

(Nevetés)

CP: Ez csak egy kis házi civakodás nálunk.

(Nevetés)

Azt szeretném, ha nem bánod...

szóba hoztál valamit, ami szíven ütött,
és elég kemény téma,

amikor arról meséltél,

hogy ötéves korodban

megerőszakoltak.

Csak arra gondoltam,

mekkora bátorság kell ahhoz,

hogy erről nyíltan tudj beszélni,

tudod, TED-színpadon.

Szeretném megérteni,

fontosnak tartod, hogy ezt
most megoszd velünk,

hogy beszélj róla?

LM: Nagyon is fontos, főleg férfiaknak,
hogy beszéljünk a történtekről,

ugyanis arra szoktattak minket,

a társadalom arra nevel,
hogy legyünk kemények és szívósak,

ne beszéljünk ezekről,
amik történtek velünk.

De olyan sok férfi megkeresett,
hogy elmondja nekem:

"Te is átélted, veled is megtörtént,

ez segít nekem leküzdeni
az alkoholizmusomat,"

és ezek azért játszódnak le bennük,

mert velük is megtörtént hasonló.

Bizony, ki kell mondanunk, ami megtörtént,
ez is a történetmesélés része,

ez segít meggyógyulni,
és egy közösségbe forraszt minket.

CP: Ez csodálatos.

(Taps)

És tudod, egészen őszintén,
perspektívaváltásról szóltál,

szerintem ez olyan felülemelkedés,
amit nagyon lassan fogadunk el,

nehéz erről beszélni,
ezért nagyon köszönjük, hogy megtetted.

Köszönjük, hogy ilyen nagyszerű
űrhajós lett belőled,

és köszönjük, Leland,
hogy felléptél ma köztünk.

LM: Nagyon köszönöm, Chee.

(Taps)