Egy videójáték, ami segített megérteni a magányt

Lépjünk be Cornelia Geppert lenyűgöző videójátékába, a "Sea of Solitude"-be, vagyis "A magány tengerébe". A játék során a magány és az önbizalomhiány "szörnyeivel" kell megküzdenünk, ami segíthet nekünk megbirkózni mentális egészségi problémák sokaságával.

Voltak már valaha magányosak?

Érezték már azt a sürgető érzést,
hogy kapcsolatba kerüljenek emberekkel,

de úgy tűnt, nincs igazán senki,
akivel kapcsolatba akarnának kerülni?

Vagy mikor péntek este
másokkal szeretnének lenni,

de nincs energiájuk kimozdulni,
így hát inkább otthon ülnek egész este,

Netflixet néznek,

és magányosabbnak érzik
magukat, mint valaha?

Szörnynek érzik magukat
olyan emberek között,

akiknél minden működni látszik.

Én így éltem meg a magányt.

Művész vagyok,

és úgy dolgozom fel az érzéseim, hogy
megosztom őket a művészetemen keresztül.

Ha megosztjuk az érzéseinket valakivel,

aki megérti és osztozkodik
ezeken az érzéseken,

akkor mély érzelmi kötődés alakul ki.

Ezért van az, hogy hiába vesszük körbe
magunkat emberek százaival,

ugrálunk egyik jelölttől a másikig,

mégis magányosnak érezzük magunkat.

Azért, mert ezek a mély kapcsolatok
nem alakultak ki.

Mindig is boldog gyerek voltam.

Szerintem nincs is olyan képem,

amin ne mosolyognék,
nevetnék vagy viccelődnék.

És ez tartott olyan...

nos, még mindig ez a helyzet.

Sok barátom volt,

amíg fiatal felnőttként
el nem költöztem egy másik városba,

mikor megkaptam
első képregényrajzolói munkám.

És mint minden
ambiciózus fiatal a világon,

minden energiámat a munkámba fektettem.

De ha a napi kapacitásunk
kb. 90%-át arra fordítjuk,

hogy sikeresek legyünk a munkánkban,

akkor persze az már nem fér bele,

hogy az élet más fontos
dolgaival is foglalkozzunk,

mint az emberi kapcsolatokkal.

Felnőtt korban már munka
egy barátságot ápolni.

Következetesnek kell lenni
a kapcsolattartásban.

Nyitottnak és őszintének kell lenni.

És ez számomra nehéz volt,

mert hajlamos vagyok álcázni
az igazi érzéseimet azzal,

hogy mindig boldognak próbálok mutatkozni,

és másokat is igyekszem
boldoggá tenni úgy,

hogy próbálom megoldani a problémáikat.

És tudom, hogy sokaknak
fel lehetne ezt róni,

mert könnyű módja ez annak,
hogy ne gondoljunk a saját problémáinkra.

Nem igaz?

Hm? Hm? Hm?

(Nevetés)

Rendben.

A fordulópont akkor jött,

mikor egy érzelmileg bántalmazó
kapcsolatba kerültem

néhány évvel ezelőtt.

A párom elszigetelt másoktól,

és mikor elhagyott,
magányosabb voltam, mint valaha.

Ez volt életem legnagyobb mélypontja,

de fel is ébresztett egyben,

mert ez volt az első alkalom,

hogy igazán éreztem, milyen a magány.

Sok művész a művészetén keresztül
fejezi ki az érzéseit.

Végtelenül sok könyvet, filmet,
festményt és zenét találhatunk,

amelyek telis-tele vannak
a művészek igazi érzéseivel.

Mivel én is művész vagyok,
ugyanezt tettem.

Megosztottam az érzéseim.

Segíteni akartam az embereknek,
hogy megbirkózzanak a magánnyal.

Azt szerettem volna, hogy megértsék,

és a művészetemen keresztül átéljék

egy interaktív történet,

egy videójáték formájában.

A játékunkban,

amit "Sea of Solitude"-nak,
"A magány tengerének" neveztünk el,

a főhős neve Kay,

aki annyira szenved a magánytól,

hogy a belső érzései,

mint a düh,

a reménytelenség és értéktelenség érzése

a felszínre törnek,

és ettől Kay szörnnyé változik.

A játék, vagyis Kay

valójában engem jelképez,

és azt az utat, amit bejártam,
hogy leküzdjem a problémáim.

A játék Kay elméjében játszódik le,

tehát egy olyan világon haladunk át,
melyet az ő könnyei áztatnak,

és az időjárás is úgy változik,

ahogy Kay hangulata.

Az egyetlen dolog, amit Kay magával visz,

az egyetlen holmija,

a hátitáskája.

Ez az a csomag, amit mindannyian
cipelünk életünk során.

Kay nem tudja, hogyan dolgozza fel
helyesen az érzéseit,

így a hátitáskája egyre nagyobb
és nagyobb lesz,

amíg ki nem hasad,

és ekkor végre muszáj
szembenéznie a gondjaival.

Történetünkben a magány
több formáját mutatjuk be.

A társadalmi kirekesztés
a magány leggyakoribb formája.

Játékunkban Kay testvérét
zaklatják az iskolában,

ezért semmi mást nem akar
csak elbújni és elrepülni.

Ezért egy hatalmas szörnymadárként
ábrázoljuk, akit vastag köd vesz körül.

A játékosnak át kell haladnia az iskolán,

és át kell élnie, ténylegesen
éreznie kell azt a fájdalmat,

amin Kay testvére is átment,

mert már hosszú idő óta
senki sem hallgatja meg őt igazán.

De abban a pillanatban, hogy a barátai
és a családja elkezdenek odafigyelni rá,

megteszik az első lépést afelé,
hogy leküzdjék a magánynak ezt a formáját.

Bemutatjuk a párkapcsolati magányt is:

például mikor a szülők
csak a gyerekek miatt maradnak együtt,

de a végén az egész családnak
fájdalmat okoznak ezzel.

A játékost az éppen veszekedő
szülők közé tesszük,

és ez fájdalmat okoz neki.

Csak akkor veszik észre,
hogy a lányuk, Kay is ott van,

mikor már összeomlik.

A magányt mentális egészségügyi
problémákon keresztül is ábrázoljuk

Kay barátjával, aki depresszióban szenved,

és megmutatja,
hogy néha az a legfontosabb,

hogy a saját jóllétünket
helyezzük előtérbe.

A barátja is hajlamos arra,
hogy álcázza saját érzéseit,

így egy magányos, csillogó fehér farkas
formájában jelenik meg.

De amint kapcsolatba lép
barátnőjével, Kay-jel,

ez a maszk leesik,

és meglátjuk a mögötte rejlő
fekete kutyát:

a depressziót.

Néha mosolygunk

ahelyett, hogy a megoldásra váró
problémákkal foglalkoznánk,

és ez végül csak
rosszabbá teszi a dolgokat,

hatással van a körülöttünk lévő emberekre,

és árt a kapcsolatainknak.

Kay-t magát

ábrázolásunkban alapvető
érzéseire bontjuk szét.

Némelyik segít nekünk,

némelyik próbál megállítani.

Önkétely egy óriási teremtmény,

aki mindig azt mondja Kay-nek,
hogy milyen értéktelen,

és hogy nem tehet mást, fel kell adnia.

Mint a valós életben,

Önkétely akadályoz minket az úton,

és lehetetlennek tűnik kikerülni őt.

Mindenütt ott van,
és ennek véget venni lassú folyamat.

A játékban lassan
úgymond összezsugoríthatjuk,

és így az önkételkedésből

egészséges kételkedés lesz,

melynek tanácsaiban végre megbízhatunk.

Bemutatjuk Önrombolást is.

Ez egy hatalmas szörny,

aki mindig a közelben rejtőzik
a víz felszíne alatt.

Önrombolás igazából
a legnagyobb ellenség a játékban,

és mindig próbál a könnyek tengerébe
fojtani minket.

De amikor már éppen megfojtana,

pár pillanattal előtte felébredünk,

és esélyt kapunk a folytatásra.

Meg akartuk mutatni,

hogy mindannyian küzdünk
nehézségekkel – mindannyian.

De ha felállunk,
és megpróbálunk előre haladni,

akkor esélyünk van arra,
hogy megbirkózzunk a nehézségekkel,

lépésről lépésre.

Öröm olyan valaki, akit Kay nem igazán
tud megölelni vagy megérinteni.

Mindig nagyon távol van.

Örömöt Kay gyerekkori énjével ábrázoltuk

sárga esőkabátban;

ő tehát sebezhetetlen
a könnyek óceánjával szemben.

De Öröm megszállottsággá is válhat,

és árthat Kay-nak,

mint mikor a barátja
megszállottjává kezd válni.

Öröm nem változik vissza rendes
állapotába, míg Kay be nem látja,

hogy saját boldogságáért nem
egy másik ember,

hanem ő maga a felelős.

Tehát a szörnyeink nagyok és ijesztőek,

de ha legyőzzük az idegenkedésünket,
és közelebb megyünk hozzájuk,

hamarosan láthatjuk,
hogy nem is szörnyek igazából,

csak törékeny lények, akiket eltiport
mindaz, amit az élet az utukba sodort.

Mindezek az érzelmek,

legyen az önkétely vagy önrombolás,

nem tűnnek el teljesen a játékunkban.

A kulcsfontosságú üzenet nemcsak az,
hogy űzzük az örömöt és a boldogságot,

hanem hogy fogadjuk el az összes érzelmet,

és hozzuk egyensúlyba őket.

Rendben van,
ha valami nincs rendben.

Mindenkinek megvan
a saját története a magányról.

Az, hogy erre rájöttem,
mindent megváltoztatott számomra.

Nyitottabbá váltam az érzéseimet illetően,

és jobban koncentrálok a magánéletemre,

a barátaimra, a családomra.

Amikor megjelent a játék,

szó szerint rajongók ezrei írtak nekünk,

mindannyian megosztották
velünk a történetüket,

és elmondták, hogy már nem érezték
olyan magányosnak magukat,

csak mert játszottak a játékkal.

Sokan írták, hogy reménykednek,

hogy jobb lesz a jövőjük –
évtizedek óta először.

Sokan írták,
hogy elkezdtek terápiára járni,

csak mert játszottak a játékunkkal,

és remény töltötte el őket,
hogy megküzdhetnek a problémáikkal.

A játékunk nem terápia.

Nem terápiának készült.

Annyi csak, hogy a barátaim és én
megosztottuk a történetünket

a művészetünkön,
a videójátékunkon keresztül.

De nagyon hálásak vagyunk
minden egyes üzenetért,

azért, hogy az emberek
jobban érzik magukat,

csak mert megosztottuk velük
a történetünket.

Tehát...

nem igazán múlt el nálam az az érzés,
hogy segíteni akarok másokon,

de többé már nem is akarok
megszabadulni tőle.

Imádom.

Csak egészséges szintre kellett hoznom,

hogy már ne álljon
a mélyebb kapcsolatok útjába,

hanem inkább segítsen
az emberi kapcsolatok kialakításában.

Tehát, ha van egy belső szörnyünk,

akit negatív érzelmek szültek,

nemcsak az a cél,
hogy elpusztítsuk ezt a szörnyet,

hanem hogy megértsük, hogy mi,
emberek összetett lények vagyunk.

Figyeljék meg, mi az, ami úgy eluralkodik
az életükön, hogy elnyom más dolgokat.

Figyeljék meg, melyek azok az érzések,
amelyeket ritkán éreznek,

és melyek vannak túlságosan jelen,

és próbálják ezeket egyensúlyba hozni.

Legfőképp azt fontos megérteni,

hogy az érzelmek
és küzdelmek széles skálája az,

ami azzá tesz minket, amik vagyunk:

emberekké.

Köszönöm.

(Taps)