Életem műalkotásként

Daniel Lismore ruhásszekrénye valószínűleg egy kicsit különbözik az önökétől: ruhái sörösdobozokból, strasszokból, gyémántokból, pompás selymekből, 2 000 éves római gyűrűkből: mindenféle anyagból állnak. Frappáns előadása során Lismore megosztja velünk a gondosan összeállított kompozíciói mögött rejlő elképzeléseit, és feltárja, milyen műalkotásként élni. „Mindenki képes megalkotni a mesterművét – mondja. Egyszer ki kellene próbálniuk.”

A napom éppúgy kezdődik, mint bárki másé.

(Nevetés)

Amikor reggel felébredek,

megnézem a telefonom,

és aztán iszom egy kávét.

A napom ezután kezdődik igazán.

Lehet, hogy eltér másokétól,
hiszen én műalkotásként élem az életem.

Képzeljék magukat
egy hatalmas ékszerdobozban,

amely telis-tele a valaha látott
legszebb dolgokkal.

Aztán képzeljék el,
hogy testük festővászon.

És ezen a vásznon

mesterművet kell létrehozniuk,

hatalmas ékszerdobozuk
tartalmát használva.

Ha egyszer elkészültek vele,

azt gondolhatják:
„azta, ezt én csináltam.

Ma ez vagyok én."

Aztán talán fogják a lakáskulcsukat,

kimennek az ajtón a való életbe,

esetleg tömegközlekedéssel
bemennek a belvárosba.

Sétálnak egyet az utcán,
talán még vásárolgatnak is.

Ez az életem, minden nap.

Amikor kilépek az ajtón,

ezekké a műalkotásokká válok.

Művészet vagyok.

Egész felnőtt életemben
művészetként éltem.

A művészetben lettem önmagam.

Egy angliai falucskában,
Fillongleyben nőttem fel,

amelyet a Domesday Bookban,
az Ítéletnapi könyvben említettek,

és olyan is a gondolkodásmód.

(Nevetés)

A nagyszüleim neveltek fel,

akik régiségkereskedők voltak,

úgyhogy történelemmel és gyönyörű
tárgyakkal körülvéve nőttem fel.

Lenyűgöző jelmeztáram volt.

Ahogy sejthető, akkor kezdődött.

17 évesen Londonba költöztem,
hogy modell lehessek.

Aztán elkezdtem fényképészetet tanulni.

Akkoriban nem igazán
voltam kibékülve magammal,

ezért mindig az eszképizmushoz vonzódtam.

David LaChapelle és Steven Arnold
munkáit tanulmányoztam,

olyan fotográfusokét,

akik elképesztő világok alkotói
és kurátorai voltak egy személyben.

Egy nap úgy döntöttem,
átlépek a felszínes divatvilágból

a felszínes művészvilágba.

(Nevetés)

Elhatároztam, hogy művészeti
alkotásként fogom élni az életemet.

Órákat, néha hónapokat töltök alkotással.

A kedvenc eszközöm
a biztosítótű, mint ez is...

(Nevetés)

Sosem lehet elég nagy.

(Nevetés)

Az anyagaimat
időről időre újra felhasználom,

tehát mindenemet újrahasznosítom.

Öltözködéskor a szín,
anyag és forma vezérel.

Ritkán van vázlatom.

Gyönyörű tárgyakat keresek
a világ minden tájáról

és térhatású kárpitokká alakítom őket,

az egész testem beborító
egy réteg alsóruha fölött,

mert testemmel nem
vagyok teljesen kibékülve.

(Nevet)

Azt kérdem magamtól:
„Vegyek le valamit?

Vagy inkább vegyek fel valamit?

Mondjuk 100 darabot?"

És néha így is teszek.

Esküszöm, nem olyan kényelmetlen...

na, jó, egy kicsit...

(Nevetés)

Néha esetleg szúrja
az oldalam egy biztosítótű,

miközben beszélgetünk,

és ezért elkalandozhatok...

(Nevetés)

Általában 20 percig tart, amíg elkészülök,

amit soha senki sem hisz el.

Pedig igaz...

néha.

Ez nálam a farmer-és-póló megfelelője.

(Nevetés)

Amikor felöltözöm,
úgy építkezem, mint egy építész.

Mindent gondosan helyezek el,
amíg meg nem találom a helyét.

Sok ötletem tudatos álmodásból származik.

Azért fekszem le aludni,
hogy ötletet merítsek belőle,

és megtanultam felébredni,
hogy lejegyezhessem őket.

Addig hordom a dolgokat,
amíg szét nem esnek,

és aztán új funkciót találok nekik.

Vegyük pl. az arany öltözetem:

ezt viseltem a londoni parlamentben.

Páncélból, flitterekből
és törött ékszerekből készült.

Én voltam az első,
aki páncélt viselt a parlamentben

azóta, hogy Oliver Cromwell
betiltotta a XVII. században.

Nem csak a drága dolgok
lehetnek gyönyörűek.

Készítsünk öltözéket szemeteszsákból
vagy az utcán talált szemétből!

Sosem tudhatjuk;

talán a Vogue lapjain látjuk viszont.

Gyűjteményem több mint 6 000 darabból áll,

a 2 000 éves római gyűrűktől
az ősi buddhista ereklyékig.

Hiszem, hogy meg kell osztanom,
amim van és amit csinálok,

ezért úgy döntöttem,
művészeti kiállítást állítok össze,

amely jelenleg a világ múzeumait járja.

Egész seregnyi képmásomból áll:

életnagyságú szobrok,
mint ezek itt mögöttem.

Íme.

Ők az életművem.

Voltaképp a műalkotásként töltött
létem térbeli megtestesülései.

Egyszerre tartalmaznak
gyémántokkal vegyített strasszokat,

sörösdobozokat és pompás selymeket.

Tetszik, hogy a néző
sohasem tudja eldönteni,

mi igazi és mi hamis.

Fontosnak tartom, hogy kultúrákat tárjak
fel és osszak meg a műveimen keresztül.

Az öltözködés eszköz arra,
hogy embereket tanulmányozzak

a világ minden tájáról,
és tisztelegjek előttük.

Néha előadóművésznek
vagy nőimitátornak néznek,

pedig nem vagyok az.

Ugyan az életem előadásnak tűnik,

mégsem az.

Nagyon is valódi.

Az emberek ugyanúgy reagálnak rám,
ahogy bármilyen műalkotással tennék.

Sokan találnak káprázatosnak
és lebilincselőnek,

mások körbejárnak, megbámulnak,
először szégyenlősen.

Aztán odajönnek, és elmondják, mennyire
szeretik vagy épp utálják, amit csinálok.

Néha válaszolok, máskor hagyom,
hogy a mű magáért beszéljen.

A legidegesítőbb, amikor meg
akarják érinteni a műalkotást.

Amit megértek.

De mint sok kortárs mű esetében,

sokan elutasítók.

Néhányan kritikusak,

mások erőszakosak.

Azt hiszem, ez azért van,
mert félnek a különbözőségtől:

az ismeretlentől.

Rengeteg visszajelzés
érkezik arra, amit csinálok,

és már megtanultam nem magamra venni.

Sohasem voltam Daniel Lismore, az ember.

Daniel Lismore, a műalkotás annál inkább.

Műalkotásként minden létező
nehézséggel szembekerültem.

Néha nehéz...

különösen, ha ruhatárunk 12 méteres ládát,

három tárolószekrényt
és 30 Ikeás dobozt foglal el.

(Nevetés)

Néha nehézséget okoz beszállni az autóba,

néha pedig...

nos, ma reggel nem
fértem be a fürdőszobaajtón,

ami nem kis bosszúság.

(Nevetés)

Mit jelent önmagunknak lenni?

Folyton mondják,

de mit jelent valójában,

és miért olyan fontos?

Hogyan változik az életünk, ha nem kérünk
folyton elnézést azért, amilyenek vagyunk?

Műalkotásként élt életem során
volt részem kihívásokban és sikerekben is.

Volt, hogy magánrepülőre ültettek,

és körberepültem a világot.

Munkámat neves múzeumokban állítják ki,

és megvolt a lehetőségem...

egyébként ezek a nagyszüleim,

ők neveltek fel,

és ott vagyok én...

(Nevet)

(Taps)

Szóval magánrepülővel
körberepültem a Földet,

és mégsem volt annyira könnyű,

mert előfordult, hogy hajléktalan voltam,

leköptek,

bántalmaztak, időnként nap mint nap,

egész életemben zaklattak,

számtalanszor elutasítottak,

és meg is késeltek.

De legjobban mégis az fájt,

amikor felkerültem
a „Legrosszabbul öltözöttek" listájára.

(Nevetés)

Nehéz lehet önmagunknak lenni,

de rájöttem, hogy úgy az igazi.

Ez a „legrosszabbul öltözött".

(Nevet)

Ahogy az idézet is szól:
„Mindenki más már foglalt."

Ráébredtem, hogy a magabiztosság
választható fogalom.

Ráébredtem, hogy az egyediség
szükséges, és hatalommal ruház fel.

Próbáltam olyan lenni, mint bárki más.

Nem vált be.

Rengeteg munka nem önmagunkat adni.

Van pár kérdésem önökhöz.

Kik önök?

Hányféle változatuk létezik?

Az utolsó kérdésem pedig a következő:

Mindet az előnyükre fordítják?

Valójában mindenki képes
megalkotni a mesterművét.

Érdemes kipróbálni.

Remek szórakozás.

Köszönöm.

(Taps és éljenzés)