Amit nem értünk a bizalomról

A bizalom hanyatlóban van, ezért újjá kell építenünk. A jobb világ érdekében gyakorta elhangzik e javaslat, de... valójában nem értjük, hogy mit javasolunk – mondja Onora O’Neill filozófus. Meghányja-veti a kérdést, s közben kimutatja, hogy a bizalommal kapcsolatos három leggyakoribb fogalmunk tévútra vezető.
(A TEDxHousesofParliament felvétele.)

A bizalomról fogok beszélni,

és fölidézem,

mik a bizalomról alkotott,
közkeletű vélemények.

Ezek már annyira elcsépeltek,

hogy társadalmunkban közhellyé váltak.

A következő háromra gondolok.

Az első egy nagyon elterjedt állítás:

a bizalom zuhanásszerűen csökken.

A második egy cél:
több bizalomra van szükség.

A harmadik egy feladat:
helyre kell állítanunk a bizalmat.

Azt gondolom, mind az állítás,
mind a cél és mind a feladat

egyaránt téves.

Ma egy más történetet mondok el

az állításról, a célról és a feladatról,

ami szerintem jobban rávilágít a tárgyra.

Először az állítás: Miért a vélemény,
hogy csökkent a bizalom?

Ha csak a saját tapasztalatomra
hagyatkozom,

sem tudom a választ.

Hajlamos vagyok arra gondolni,
hogy talán csökkent

bizonyos tevékenységek
vagy intézmények esetében,

de talán megnőtt mások esetében.

Nem látom át a helyzetet.

Persze megnézhetem
a közvélemény-kutatásokat,

és azok a kutatások állítólag

a forrásai a vélekedésnek,
miszerint csökkent a bizalom.

Amikor hosszabb távú
közvélemény-kutatásokat elemzünk,

akkor erre nincs sok bizonyíték.

Vagyis, akikben 20 éve sem bíztak,

főleg újságírókban és politikusokban,

azokban most se bíznak.

Viszont, akikben 20 éve erősen bíztak,

azokban most is nagyon bíznak:
bírákban, ápolónőkben.

A többiek a skála két vége közt vannak,

és az átlagember

szinte pontosan középen van.

De ez elég jó bizonyítéknak?

A közvélemény-kutatások természetesen
véleményeket rögzítenek.

Mi mást rögzíthetnének?

Rögzítik az emberek
általános beállítottságát,

ahogy és amit a föltett
kérdésekre válaszolnak.

"Bízik a politikusokban?",
"Bízik a tanárokban?"

Ha most valaki ezt kérdezné:
"Megbízik a zöldségesekben?"

"Megbízik a halas kofákban?"

"Megbízik az iskolai tanítókban?",

valószínűleg visszakérdeznének:
"Milyen szempontból?"

Észszerű válasz lenne.

Miután megértették a választ,
ezt mondanák:

"Nos, egyesekben megbízom, másokban nem."

Teljesen észszerű válasz.

Röviden szólva, a valóságban

különbözőképpen szavazunk
bizalmat valakinek.

Nem föltételezzük, hogy a bizalom szintje,

amelyet valamely hivatalos személy,

tisztviselő vagy egyén iránt táplálunk,

minden esetben azonos lesz.

Mondhatom, hogy kifejezetten megbízom

iskolai tanító ismerősömben,

hogy olvasásra tanítsa
az előkészítő osztályba járókat,

de azt már nem bízom rá,
hogy ő vezesse az iskolabuszt.

Lehet, hogy tudom: nem vezet jól.

Rábízhatom locsi-fecsi barátomra,

hogy tartsa fönn a társalgást,

de titkot aligha bíznék rá.

Egyszerű.

Ha mindennapi életünkben elfogadjuk,

hogy bizalom és bizalom
között különbség van,

vajon miért vágjuk sutba e tudásunkat,

ha a bizalomról elvontabban gondolkodunk?

Szerintem nem érdemes
a bizalommal kapcsolatos

közvélemény-kutatásokra támaszkodni,

mert figyelmen kívül hagyják

a bizalom jó megítélését.

Másodszor, mi a cél?

A cél a nagyobb bizalom.

Őszintén szólva, ez ostoba cél.

Nem ezt tűzném ki célul.

Célom a nagyobb bizalom
a bizalomra méltóban,

de semmi abban, aki nem méltó rá.

Ezért célul tűzöm ki,
hogy ne bízzam a méltatlanban.

Akik pl. a hírhedt Madoffra
bízták megtakarításaikat,

az pedig nevéhez méltón lelépett velük

["made off" – "odébbállt, lelépett"],

csak arra gondolhatok:

túltengett a bizalom.

A több bizalom életünkben
nem intelligens cél.

Intelligensen beléhelyezett
és intelligensen megtagadott bizalom

az helyes cél.

Megfogalmazhatjuk: igen,

ez azt jelenti, hogy a legfontosabb

nem a bizalom, hanem a megbízhatóság.

Meg kell ítélni, hogy az illető

bizonyos szempontból megbízható-e.

A megítélés kérdése
három tényező vizsgálatát igényli.

Mértékadó? Becsületes? Megbízható?

Ha az illető mértékadónak,

tekinthető lényeges dolgokban

és megbízható és becsületes,

jó okunk van rá, hogy bízzunk benne,

mert megbízható.

De ha megbízhatatlan, akkor nem.

Vannak mértékadó és becsületes barátaim,

de levélföladást nem bíznék rájuk,

mert feledékenyek.

Vannak magabiztos barátaim,

bizonyos dolgokat meg tudnak tenni,

de tudatában vagyok,
hogy magabiztosságukat túlértékelik.

Örömmel közlöm, hogy nincs sok mértékadó

és megbízható, de a végletekig
becstelen barátom.

(Nevetés)

Ha mégis, még nem jöttem rá.

De ezt keressük:

először a megbízhatóság, aztán a bizalom.

A bizalom a következmény.

A megbízhatóságot minősítenünk kell.

Ez persze nem könnyű.

Az utóbbi pár évtized során
igyekszünk minden intézményre,

szakemberre és hivatalnokra stb.

felelősségre vonhatósági
rendszert kidolgozni,

amely megkönnyíti
megbízhatóságuk minősítését.

Sok rendszer ellentétes hatású.

Nem úgy működnek, ahogy kellene.

Emlékszem, egy bába megjegyezte nekem:

"Tudja, a baj az,
hogy tovább tart az aktagyártás,

mint világra segíteni a babát."

Az egész közéletben, hivatali életünkben

föllelhető a baj,

hogy a felelősségre vonhatósági
rendszer,

amin a megbízhatóság garantálása

és a megbízhatóság bizonyossága értendő,

pont fordítva működik.

Föltartja a bonyolult
feladatokat ellátókat,

pl. bábákat a munkájukban,

mert űrlapok kipipálásával
kell vesztegetniük idejüket.

Mindenki sorolhatna ezekre példát.

Még mindig a célról.

Azt hiszem, a cél a nagyobb megbízhatóság,

és merőben más,

ha bizalomra méltónak akarunk látszani,

és másokkal ezt igyekszünk közölni,

és amikor minősíteni szeretnénk,

hogy mások, pl. hivatalnokok
vagy politikusok megbízhatók-e.

Nem könnyű. Ez a megítélés.

Az egyszerű reagálás,
attitűd itt nem vezet célra.

A harmadik: a feladat.

Ha a bizalom helyreállítását
tartjuk feladatunknak,

annak ellenkező a hatása.

Azt a látszatot kelti, hogy ön és én
helyre akarjuk állítani a bizalmat.

Önmagunkra vonatkozólag megtehetjük.

Egy kissé helyreállíthatjuk
a megbízhatóságunkat.

Javíthatjuk két egyén
egymás iránti bizalmát.

De a bizalom más,

mert a másik ember ítél bizalmat.

Azt nem tudjuk helyreállítani magunk
iránt, amit mások állítanak helyre.

Alapot kell szolgáltatnunk nekik,

hogy bizalmat szavazzanak nekünk.

Bizalomkeltőknek kell lennünk.

Ez attól van, mert nem lehet

mindig mindenkit becsapni – általában.

De hasznos bizonyítékot
kell szolgáltatnunk,

hogy bizalomra érdemesek vagyunk.

Mi ennek a módja?

Egyszerű emberek, hivatalnokok,
intézmények nap mint nap

mindenütt nagyon hatékonyan

ezt teszik.

Hadd mondjak egy egyszerű
kereskedelmi példát.

A bolt, ahol zoknijaimat
szoktam vásárolni,

minden további nélkül visszaveszi őket.

Visszaveszik, s visszakapom a pénzem,

vagy a zoknit a kívánt színűre cserélik.

Nagyszerű. Bízom bennük,

mert nekem kiszolgáltatott
helyzetbe hozták magukat.

Ez fontos tanulság.

Ha kiszolgáltatjuk magunkat
a másik félnek, az jól bizonyítja,

hagy méltók vagyunk a bizalomra,

és lehet adni a szavunkra.

Végül, amit célul tűzünk ki,

azt nem nehéz fölismerni.

Az a viszony, amelyben
az emberek bizalomkeltők,

meg tudják ítélni, mikor és hogyan méltó

a másik ember a bizalomra.

Ebből a tanulság,

hogy sokkal kevesebbet kell
törődnünk a bizalommal,

akárcsak a bizalomra vonatkozó attitűddel,

amelyet a fölmérések jól
vagy hibásan mutatnak ki.

Azzal törődjünk többet,
hogy méltók legyünk a bizalomra,

s hogyan szolgáltassunk rá
hasznos bizonyítékot,

hogy bizalomra érdemesek vagyunk.

Köszi.

(Taps)