Miért lenyűgöző a statisztika? | Alan Smith | TEDxExeter

Mennyit tudunk a lakókörnyezetünkről? Alan Smith megmutatja, hogyan képesek az adatok összekuszálni az elképzeléseinket. Szétzúzza azt a hiedelmet, hogy kétféle embertípus létezik: akinek fekszik a matek, és akinek nem.

Az előadás a TED-konferenciák mintájára, de azoktól függetlenül, helyi közösség által szervezett TEDx-rendezvényen hangzott el.

Az Egyesült Királyság kormánya

2003-ban kutatást végeztetett.

A kutatás a lakosság számolókészségét

mérte föl.

Megdöbbenéssel tapasztalták,

hogy a munkaképes korú
felnőttek 47%-ának számolókészsége

nem érte el még az 1. szintet sem.

Pedig hát az 1. szint –
az elégséges érettségi eredmény.

Ez a törtekkel, százalékokkal és a tízes
számrendszerrel bánni tudás készsége.

Az eredmény heves vitát
váltott ki a kormányban.

Módosították az előírásokat.

Beruháztak.

Majd 2011-ben megismételték a fölmérést.

Találják ki, hogyan változott ez a szám!

Fölment 49-re.

(Nevetés)

Amikor közzétettem e számot
a Financial Timesban,

az egyik olvasó viccelődött:

"A szám csak a lakosság
51%-át döbbenti meg."

(Nevetés)

De jobban tetszett
az egyik iskolásgyerek reagálása,

aki – amikor az egyik iskolában
ismertettem az eredményt –,

jelentkezett, és megkérdezte:

"Honnan tudjuk, hogy az ezt
az eredményt produkáló személy

nem a 49%-hoz tartozik?

(Nevetés)

A számolókészség ügye

egész életünk szempontjából fontos,

és a századunkban bevezetni
tervezett sok változás igényli,

hogy jobban érezzük
magunkat a számok világában.

Ez nem csak angol probléma.

Az OECD 2016-ban adatokat tett közzé
fiatalok számolókészségéről.

Az USA jár az élen:

a fiatalok közel 40%-a áll hadilábon
a számolókészséggel.

Az angolok is ott vannak,

de hét OECD-ország számai is
meghaladják a 20%-ot.

Ez baj, mert nem kellene így lennie.

Ha megnézzük a grafikon szélét,

Hollandia és Korea
eredménye egy számjegyű.

Tehát a számolókészség ügyével
biztosan foglalkoznunk kell.

Bármennyire hasznosak az ilyen fölmérések,

óhatatlanul azt kockáztatjuk,
hogy két csoportba tereljük az embereket;

hogy két emberfajta létezik:

akik jól érzik magukat a számok
világában, akik jól bánnak velük,

és akik képtelenek rá.

Ma megpróbálom elmagyarázni,

hogy ez a dichotómia hamis.

Ez nem megváltozhatatlan párosítás.

Nem kell toronymagas szintű
számolókészség,

hogy a számok lázba hozzanak minket,

és ez a kiinduló pontunk.

A kérdés vizsgálatának egyik módszere

a statisztika szemügyre vétele.

Én vagyok az első, aki szóvá teszi,
hogy valami baj van

a statisztika hírnevével.

(Nevetés)

Ez a matematikának olyan része,

amelyet még a matematikusok
sem különösebben szeretnek,

mert míg a matek többi részét
a precizitás és a bizonyosság jellemzi,

a statisztika majdhogynem
az ellenkezője.

De jómagam későn lettem
híve a statisztikának.

Ha egyetemi oktatóimtól megtudakolnák,

melyik két tárgyból nem brillíroznék
diplomám megszerzése után,

a statisztikát és a számítógépes
programozást említenék.

Mégis itt vagyok, hogy egy pár
statisztikai grafikont mutassak,

amelyeket én programoztam.

Mi váltotta ki belőlem a változást?

Mi késztetett rá, hogy a statisztikára
mint érdekes dologra tekintsek?

Lényegében az,
hogy a statisztika rólunk szól.

Ha a szó etimológiáját nézzük,

az államra vagy a közösségünkre

vonatkozó adatokkal foglalkozó
tudományt jelenti.

Tehát a statisztika minket mint csoportot,

s nem mint egyéneket vizsgál.

Társas lényekként

mi is részesei vagyunk annak a csodának,
ahogy individuumként társainkhoz,

csoportunkhoz viszonyulunk.

A statisztika a legerősebb eszköz

meglepetések kimutatására.

Az Ipsos MORI
néhány csodás kutatást végzett

az utóbbi években.

Pl. amely az Egyesült Királyság
több mint ezer felnőttjéről készült:

vajon Anglia és Wales lakosainak

hány százaléka muszlim?

Az derül ki a teljes lakosságra nézve

reprezentatívnak tartott felmérésből,
hogy átlag 24%.

Ezt hitték az emberek.

A britek azt hiszik, hogy az ország
lakosainak 24%-a muszlim.

A hivatalos adatok viszont föltárják,
hogy ez a szám 5% körül van.

Óriási különbség van aközött,
hogy mit hiszünk, mit észlelünk,

s hogy milyen valóságot
mutat a statisztika.

Ez pedig nagyon érdekes.

Mi okozhatja ezt a téves fölfogást?

Annyira izgalomba hozott a tanulmány,

hogy előadásaim során
kérdezősködni kezdtem.

Előadást tartottam

a hammersmith-i Szt. Pál Leányiskolában,

a hallgatóság olyan volt, mint itt ez,

azzal a különbséggel,
hogy csak hatodikos lányokból állt.

Megkérdeztem őket:

"Lányok, szerintetek
a brit közvélemény mit gondol,

évente hány bakfis esik teherbe?"

A lányok földühödtek, amikor közöltem,

hogy a britek úgy hiszik,
hogy 100 bakfis közül

évente 15 esik teherbe.

Igazuk volt, hogy földühödtek,

mert valójában már
a 200. pötty közelében járnék,

mire beszínezhetnék egyet,

a hivatalos adatok bizonysága szerint.

Ez, akárcsak a számolókészség,
nem csak angol probléma.

Az Ipsos MORI az utóbbi években
az egész világra kibővítette a kutatást.

Megkérdezték a szaúd-arábiaiakat,

vajon az ország lakosai közül

hány százalék túlsúlyos vagy elhízott?

A szaúdiak általában azt felelték,
hogy a 28%-a.

Ezt hitték:

túlsúlyos vagy elhízott
a felnőttek több mint negyede.

A hivatalos számok viszont
azt mutatják, hogy közel 3/4-ük.

(Nevetés)

Megint csak óriási különbség!

Ez a kedvencem: megkérdezték a japánokat,

hogy 100 japán közül

hányan élnek vidéken?

Általában a fele, valamivel
több mint a fele – mondták.

Úgy hitték, hogy a japánok
56%-a él vidéken.

A hivatalos adatok szerint 7%-uk.

Rendkívüli eltérések,
és egyeseknek meglepők,

de azoknak nem, akik olvasták pl.

Daniel Kahneman
Nobel-díjas közgazdász művét.

Munkatársával, Amos Tverskyvel
évekig kutatta

az észlelés és a valóság
közti különbséget,

azt a tényt, hogy az emberek
elég rossz ösztönös statisztikusok.

Ennek több oka van.

Az egyéni tapasztalatok feltétlenül
befolyásolják észleléseinket,

ahogy a média is, amikor az eseményekről

normálisnak nem mondható
módon számol be.

Kahneman ezt találóan fogalmazta meg:

"Vakok lehetünk a nyilvánvalóra" –,

rossz számokkal dolgozunk –

"de ez ügyben a vakságunkat sem látjuk."

Ez pedig károsan hat a döntéshozatalra.

Eközben a statisztikai hivatalban
arra gondoltam,

hogy ez tényleg érdekes.

Azt mondtam, hogy ez világprobléma,

de talán a földrajz okozza.

E kérdések mind arra vezettek:
milyen jól ismered a hazádat?

Esetünkben pedig:
mennyire jól ismered a 64 millió embert?

Kiderül, hogy nem valami jól.
Nekem nem megy.

Támadt egy ötletem,

amiben ugyanolyan megközelítési
módra gondoltam,

de nagyon is helyi szinten.

Mi az, hogy helyi?

Az átfogalmazott kérdés így hangozhat:

Mennyire jól ismerjük a környékünket?

Így már pontosabbak lesznek a válaszaink?

Terveztem ezért egy játékot.

"Mennyire jól ismered a környékedet?"

Egyszerű webalkalmazás.

Irányítószámunkat beírva

a program a népszámlálás
adataira támaszkodva kérdez

a környezetünket illetően.

Tervezéskor nagyon tudatosan jártam el:

azt szerettem volna,
ha a legszélesebb kör használja,

nemcsak a számokhoz értő 49%.

Szerettem volna, ha mindenki rákap.

A játék tervezésekor

az ihletet az Otto Neurath által

az 1920-30-as években
kidolgozott Isotypes adta.

Ezek számok ábrázolására való módszerek

képi jelek többszöri ismétlésével.

Ott vannak a számok,
de a háttérbe húzódva.

Nagyszerű módszer
mennyiségek ábrázolására,

és elkerülhető vele
pl. a százalék, a tört vagy az arány

fogalmának használata.

Lássuk a játékot!

Bal felől vannak a jelképek,

és a jobb oldali térképen látszik,

mely földrajzi területre vonatkoznak

a kérdések.

Hét kérdést teszünk föl.

Minden kérdésnél a lehetséges válasz
nulla és száz közé eshet,

és a játék végén kiderül

az összesített pontszám,
ami nulla és száz közé eshet.

Mivel ez itt a TEDxExeter,

nézzük meg gyorsan,

miket kérdez először a program Exeterről.

Az első kérdése:

100 fő közül hány a 16 évesnél fiatalabb?

Nem túl jól ismerem Exetert,
ezért csak saccolni tudtam,

de azért képet kapnak a játék működéséről.

Elhúzzák a csúszkát
a képecskék kijelölésére,

majd az OK-ra rákattintva felelnek.

Megjelenítjük a válasz
és a valóság közötti különbséget.

Kiderül, hogy jól melléfogtam;
a valóságban 5.

Mi a következő kérdés?

Kíváncsi az átlagéletkorra,

arra a korra, amelynél a sokaság
fele fiatalabb,

illetve a fele idősebb.

Úgy gondoltam, hogy 35;
ezt olyan középkorúnak érzem.

(Nevetés)

Valójában Exeter hihetetlenül fiatal,

de én alulértékeltem
az egyetem helyi hatását.

A kérdések egyre fogósabbakká válnak.

E kérdés a lakástulajdonra vonatkozik.

100 háztartás közül
hányat terhel jelzálog vagy hitel?

Lefedeztem magam,

mert nem akartam 50-nél többet mondani.

(Nevetés)

Tényleg, ezek a kérdések már nehezebbek,

mert ha valamely területen
vagy közösségben élünk,

az életkor dönti el,
hogy a sokaság öreg-e vagy fiatal.

Elég körülnéznünk, és látjuk.

De pl. a lakástulajdon kérdését
sokkal nehezebb megítélni,

ezért a heurisztikánkhoz térünk vissza,

arra vonatkozó előítéletünkhöz,
hogy hányan laknak a sajátjukban.

Az a helyzet,
hogy amikor kibocsátottuk a játékot,

az alapjául szolgáló népszámlálási
adatok már többévesek voltak.

Voltak online alkalmazások,
amelyekkel irányítószám alapján

többéves idősorokat kaphatunk.

Bizonyos értelemben

ezek egy kissé avittasok voltak,
és nem feltétlenül újak.

De érdekelt, hogy milyen lesz a reakció,

ha animációval játékossá tesszük

a rendelkezésünkre álló adatokat,

és arra játszunk rá,
hogy léteznek előítéletek.

Kiderült, hogy a reakciók jócskán... hm...

meghaladták a várakozásomat.

Régen dédelgetett vágyam
egy statisztikai oldal,

amely a közönség igénye miatt omlik össze.

(Nevetés)

Ez az URL tartalmazza
a "statistics", "gov" és az "UK" szókat,

amely a legkevésbé kedvelt
három szó az URL-ben.

A megdöbbentő az, hogy a weboldal
este háromnegyed tízkor

tényleg összeomlott,

mert az emberek
önszántukból foglalkoztak

ezekkel az adatokkal,

szabadidejükben.

Nagyon érdekes volt látnom,

hogy negyedmillióan játszanak valamivel

a megjelenésétől számított 48 óra alatt.

Heves vita alakult ki az interneten
és a közösségi oldalakon,

amelyet jórészt azok uraltak,

akik viccesnek találták előítéleteiket.

Ennél jobbat nem is kívánhattam volna.

Az is tetszett, hogy az emberek

küldözgették ezt a politikusoknak.

Mennyire ismered jól
az állítólag képviselt területed?

(Nevetés)

Végezetül,

térjünk vissza a két embertípushoz!

Arra gondoltam: érdekes lenne megtudni,

hogy akik jól bánnak a számokkal,
nekik hogy menne a játék.

John Pullinger, Anglia és Wales
főstatisztikusa,

arra számítanánk, eléggé jeleskedne.

A területéből 44 pontot ért el.

(Nevetés)

Jeremy Paxman tévés újságíró
– elismerem, egy pohár bor után – 36-ot.

Még rosszabb.

Ez csak arra utal,
hogy a számok mindenkit megihletnek.

Meglephetnek.

Nagyon gyakran a statisztikáról

mint a bizonytalanság
tudományáról beszélünk.

Mai búcsúgondolatom:

a statisztika a mi tudományunk.

Ezért lenyűgözőek a számok.

Köszönöm szépen.

(Taps)