Okos utazások Oroszországban | Jekatyerina Zatulivetyer | TEDxSadovoeRing

Hajlandók-e fizetni, hogy segíthessenek mások szülővárosának rendbehozásában? Omladozó régi vár vagy torony rendbetételében? Így nem csupán tanulmányozhatjuk a történelmet, de újat is írhatunk.

Jekatyerina Zatulivetyer szociális vállalkozó, az Alturizmus okos utazási projekt alapítója.
https://ria.ru/20111203/505392741.html

Ezt az előadást egy TEDx rendezvényen rögzítették, amelyet a TED konferenciák formájában, de tőlük függetlenül egy helyi közösség szervezett. Bővebben: http://ted.com/tedx

A történet 1992-ben,
hétéves koromban kezdődött.

A játszótéren döbbentem vettem észre,

hogy a gyerekek, akikkel előző nap
játszottam, szóba sem állnak velem.

Hazaszaladtam, s mamámtól
könnyes szemmel kérdeztem:

"Miért nem játszanak velem?"

Csak annyit felelt: "Mert orosz vagy."

"De hát tegnap is orosz voltam!" –
vágtam rá.

Pár nap múlva az iskolából
hazatérve azt láttam,

hogy mindenünk össze van csomagolva,
és még az éjjel elmenekültünk

szülővárosomból,
a kabard- és balkárföldi Tirniauzból.

Sosem tértem oda vissza,
ám további életemet annak szenteltem,

hogy tisztázzam, mi történt.

Több városban és országban
éltem, dolgoztam és tanultam.

Konfliktusmegoldás szakon végeztem.

Nemzetközi szervezetben, emberi
jogi szervezetben dolgoztam.

Öt éve visszatértem Oroszországba.

Azt tapasztaltam,
hogy társadalmunk megosztottsága,

a konfliktushelyzet kritikus
szintet ért el.

Már nem csak etnikai
csoportokról volt szó.

Politikai megosztottság,
a lakosság jövedelmi különbségei

társadalmi feszültséget szított.

Hazánkban a nagyvárosok fejlődnek,
de az aprófalvak, kisvárosok

igen rossz állapotban vannak: elhalnak.

Oroszországban utazgatva
gyakorta ennek vagyok szemtanúja.

Tekintsük csak azt, hogy pl. népsűrűségben

mekkora a különbség
az egyes országrészek közt.

A lakosság elvándorlása
a kisvárosokból és falvakból

igen nagy gondot okoz.

A nagyvárosok népsűrűsége nő,

ez pedig számos nehézséget okoz.

Eldöntöttem, hogy ezt nem tűrhetem tovább.

Vagy valamit kezdenem kell ezzel,
vagy el kell menjek innét.

Az első mellett döntöttem.

Eleinte nem volt világos,
hogy pontosan mit tegyek.

Részt vettem választási kampányokban,
többször voltam választási megfigyelő.

De ezek semmire sem vezettek,
a társadalomban semmi sem változott.

A konfliktusmegoldásokról szerzett
elméleti tudásom alapján

nem volt kétségem, hogy az emberek
összehozásának egyik módszere a közös ügy,

amelybe különböző
embercsoportokat vonunk be.

Lehet, hogy egymás iránt
nemigen táplálnak baráti érzelmeket.

De mind értik,
hogy a fontos ügy értékesebb,

az eredménye fontosabb,
mint az egymás iránti kapcsolatuk.

Lényeges, hogy a közös ügy színterén

olyan légkör alakul ki, amelyben kezdenek
beszédbe elegyedni egymással,

ahol meghallgatják egymást,
és kezdik egymást érteni.

Fontos szempont, hogy a megértés
nem jelent egyetértést.

De a megértés nagyon lényeges.

Mikor tudatára ébredtem, hogy a közös ügy
elősegíti társadalmi bajaink megoldását,

és ránéztem hazánk térképére,

megértettem, hogy küldetésem
turisztikai jellegű lesz.

Így született meg az Alturizmus.
Mit teszek az Alturizmusban?

Aktív helyieket kutatok föl oroszországi
kisvárosokban és falvakban.

Velük együtt tárjuk föl a közös ügyeket,

amelyek valóban előnyösen hatnak

az adott kisváros vagy falu fejlődésére.

Majd a helyiekkel összefogva
megszervezzük azok odautaztatását,

akik tenni szeretnének
a kisváros vagy falu javára,

hozzá akarnak járulni
a helység fejlődéséhez.

Aztán létrejön maga az utazás;
elemezzük az eredményeket,

és vagy ismét összeülünk a helyiekkel
meghatározandó az újabb közös ügyet,

amely még jobban hozzájárul
a helyi közösség fejlődéséhez,

vagy átváltunk a fejlesztés
következő szakaszára:

ez pedig a helyiek támogatása
kisvállalkozások létrehozásában.

Miért kell őket támogatni?

Mint mondtam, a lakosság,
kiváltképp a fiatalok elvándorlásával

e kisvárosokból és falvakból,
az ötletek is elvándorolnak.

Kérem, tegye fel a kezét,
aki nem Moszkvában született?

(Nevetés)

Rosszul látom a közönséget,
de úgy tűnik, hogy kb. 80%-uk.

Valamennyien tehetségesek, okosak vagyunk,

akik állandóan fejlődni szeretnénk itt,
Moszkvában, de ez nem azt jelenti,

hogy szülővárosunk
hanyatlására vágynánk, ugye?

Szülővárosom most így néz ki.

Mikor eljöttem onnan, az Elbrusz
lábánál fekvő apró édenkert volt.

E városkának olyan lehetőségei vannak,
mint a svájci Alpok menti városoknak.

Nem értem, miért
ez a helyzet Oroszországban.

A közös ügyet nem én találtam ki:
ez a nemzetközi gyakorlat.

Az ENSZ, más nemzetközi szervezetek

gyakran alkalmazzák a közös ügy eszközét

a konfliktusok utáni rendezésben.

Képzeljük el ezt a helyzetet:

falu, melynek lakosai ellenséges
viszonyban voltak egymással.

A fegyveres harcok véget értek,
és most a nemzetközi szervezet dolga

megteremteni és fönntartani a békét.

Rájönnek, hogy pl.
a falu vízvezetéke megsemmisült.

Azt tanácsolják a helyieknek:

"Adunk pénzt a helyreállítására,
ha önök közösen elvégzik a munkát."

E pillanatban létrejön a tér,
melyen a helyi lakosok

a közös munka kapcsán
beszédbe elegyednek egymással.

Kezdik egymást meghallgatni,
egymást megérteni.

Megérteni, de nem egyetérteni velük:
ez nagyon fontos körülmény.

Ez itt Tutajev város
a jaroszlavli területen.

Ez volt az első város, amellyel dolgozni
kezdtünk több mint egy éve.

Tutajevet a Volga folyó osztja ketté.

Híd nincs a két part között, a két
városrész közt nemigen van együttműködés.

A közigazgatás helye
a sokkal nagyobb jobb parton van,

gyorsabban fejlődik, a bal partról
mintha elfeledkeztek volna.

Hogy elfeledkeztek róla,
ez hátrány, de előny is.

Hátrány, mert nem renoválják,

költségvetési forrást
nem fordítanak a fejlesztésére.

Az előny abban áll, hogy a városrész
szépsége ugyan fokozatosan halványul,

de direkt rombolás nem sújtotta.

Nincsenek új építkezések.

Lilia és Alekszej a bal parti előnyös
változások fő kezdeményezői.

Ők fejlesztik a Romanovo alkotóházat,
ahol az alturistáink laknak.

Ez legelső utazásunk 2015 áprilisában.

Lilia és Alekszej a helyi
lakosokkal együtt javasolta,

hogy az egyik teret tisztítsuk
meg a szeméttől.

Sok helyi eleinte inkább
kíváncsiságból jelent meg.

Kissé bizalmatlanok voltak velünk szemben,
de mikor alturistáink kibírták,

hogy a nap során négyszer
lepte be őket a hódara,

a helyiek belátták,
hogy szándékunk komoly.

Ez igen erős ösztönző hatással volt rájuk.

Alturistáinkkal kezdtek már
nem az időjárásról csevegni.

Föltették nekik a legfontosabb kérdést:

"Igaz, hogy fizettek azért, csak hogy
szabad idejükben ide jöhessenek,

és segítsenek megszépíteni a városunkat?"

Mindenkinek egyéni válasza volt rá.

Tán a másikétól gyökeresen eltérő,
de azért volt.

Az első út jócskán megváltoztatta

a folyamatban résztvevő alturisták,
és a helyi lakosok tudatát.

Az alturistákét annyiban, hogy utazgatni
Oroszországban lehangoló.

Ez pl. a szmolenszki vár.

Mindenki ismeri, legalább
az iskolai történelemkönyveinkből.

Rengeteg ellenségünk
szenvedett vereséget

a történelem során egy-egy csatában.

De odautazva rá kell jönniük,
hogy szörnyű állapotban van.

A várat megmászni merő istenkísértés.

Körötte semmiféle infrastruktúra
sincs: ez elkeserítő.

Utazgatáskor, kikapcsolódáskor
kellemes élményekkel kívánunk feltöltődni,

nem kellemetlenekkel.

Ebben mások az Alturizmus-utak.

Mindig kellemes élményekkel
térnek haza a résztvevők,

mert tevékeny helyi
lakosokkal találkoznak,

akik kisvárosuk vagy falujuk javára
remek dolgokat csinálnak.

Még abban is eltérők vagyunk
az egyéb utazásoktól,

hogy útjainkon a helyiekkel
új történelmet írunk.

Ez lényeges körülménynek számít,

mert azt jelenti, hogy minden út egyedi,
egyik sem ismétlődik.

Akik minket követően utaznak oda,
már azt a történelmet tanulmányozhatják,

amelyet az alturistáink
a helyiekkel közösen hoztak léte.

Útjaink után a helyi lakosok

már egészen másként kezdenek
egymással beszélgetni.

Már nem siránkoznak, hogy "minden
rossz, nekünk semmi sem épül".

Maguknak és egymásnak
teszik föl a kérdést:

"Milyen városban akarunk élni;
mit tegyünk, hogy olyan legyen?"

Rögtön eltűnik a sablonos gondolkodás,

és megváltozik a tudatuk:
pont erre törekszünk az Alturizmusban.

Már nem arra gondolnak: "Adjanak!",
hanem: "Meg tudjuk oldani!"

Ez meghatározó fontosságú.

(Taps)

De nem mindig minden fenékig tejfel,
adódnak más esetek is.

Példa rá a tveri területen fekvő Torzsok.

Odautunkat a májusi ünnepekre terveztük.

Meglepően hamar összeállt a terv.

A helyiek sokat tesznek városukért.

Tavaly tényleg remek dolgokat
vittek véghez, de a mi utunkhoz

nagyszabású projektet választottak,
melyre egyedül képtelenek voltak.

Mikor rájöttek, hogy külső segítségre
is számíthatnak, vállalták a kockázatot.

E fasor rendbehozásáról volt szó.

Mi történt?

Nem jött össze a csoport,
elhalasztottuk az utazást.

Végtelen örömömre a helyiek
az adott napon és órában mégis kivonultak,

és rendbe tették a fasort.

De minden pozitív változás ellenére
nem történt meg a legfontosabb:

mivel nem mentünk oda,
az emberek tudata nem változott.

Mert hétvégi társadalmi munkában
azok vesznek részt, akik már értik,

milyen sokat számít
jót tenni a környezetükben,

milyen nélkülözhetetlen jobbítani
a körülöttük lévő világot.

De a többiek nem jelennek meg.

Utazásainkkal azokat
a helyieket vonjuk be,

akik pusztán kíváncsiak,
de aztán ők is bekapcsolódnak.

Még egy példát mondok,

amelyben közös ügy keresése közben
kisvállalkozási ötletünk támadt.

A kirovi terület Kotyelnyics
városában történt.

Fél éve jártam ott, és megtudtam,

hogy a permi földtörténeti időszak
gazdag hüllő-lelőhelye található ott.

Nemrég mutatós dinópark nyílt meg.

De rájöttem, hogy van ott
valami sokkal érdekesebb.

A helyiek mindenfélét meséltek.

Fölismertem, hogy a vjatkai vidékről
rengeteg kiváló fotós származott el.

De az is kiderült, hogy Kotyelnyicsban

a vjatszki fotóiskola múzeuma nyílik.

Rágugliztam a vjatszki fotóiskolára,
de semmit sem találtam róla.

De a helyiek megerősítették,
hogy a jelenség valóban létezik.

Információt kéne gyűjteni,
elemezni, és leírni a jelenséget.

Ha azt szeretnénk, hogy tudjanak róla,

milyen nevezetesség van hazánkban,

akkor meg kell teremteni
a pénzügyi hátterét.

Javasoltam, hogy a múzeumban
fotósoknak hozzunk létre vendégszobákat.

Hadd jöjjenek a világ minden részéből
a fotózás iránt érdeklődők.

A vjatszki fotósok mesterkurzusokat,
fotósétákat vezethetnek nekik.

Három példát hoztam tevékenységünkre;
most hazánk hat vidékén dolgozunk.

Második évünkhöz képest az eredmény szép,

de az ország méreteit tekintve
valójában elhanyagolható.

Szeretném, ha honfitársaink
zömének tudata megváltozna.

Szeretném, ha kisvárosaink
és falvaink fejlődnének.

Szeretném, ha a fiatalok nem
szöknének el szülővárosukból.

Nem azért, mert nem illik, hanem mert
ott jó munkalehetőség várja őket,

van fejlődési lehetőségük,

ott érdekes emberek vannak,
akikkel érdemes szót váltaniuk.

Szeretném, ha divattá válna
a kisvárosba vagy falura költözés.

Az Alturizmussal ez elérhető.

De ehhez országos erőfeszítés kell.

Végezetül kérés azokhoz,
akik föltették a kezüket:

ne feledjék, hogy szülővárosukban,
szülőfalujukban tevékeny emberek élnek.

Ismertessenek meg velük!

Együtt nagy dolgokat vihetünk véghez.

(Taps)