Lélekszabadító költészet

"Azt mondják: ahhoz, hogy valaki költő legyen, egyszer meg kell járnia a poklot." Cristina Domenech egy argentin börtönben vezet íróműhelyt, és elmeséli megindító történetét arról, hogyan segít a bebörtönzötteknek, hogy ki tudják fejezni és meg tudják érteni önmagukat, és hogy a szavak adta szabadságban boldogságra leljenek. Hallgassuk meg egyik ottani tanítványának átütő erejű felolvasását egy 10 000 főt számláló közönség előtt.

Azt mondják: ahhoz,
hogy valaki költő legyen,

egyszer meg kell járnia a poklot.

Amikor először léptem be a börtön ajtaján,
nem lepett meg sem a lakatok zaja,

sem a záródó ajtók, sem a rácsok;

semmi sem a dolgok közül,
amelyeket már magam elé képzeltem.

Talán azért sem, mert a börtön
egy viszonylag nyílt téren helyezkedik el.

Látszik az ég.

Sirályok repülnek arra;
az ember azt gondolná, közel a tenger,

hogy ott van a part mellett.

Valójában azonban a sirályok
a közeli szeméttelepre tartanak élelemért.

Mentem tovább, és hirtelen megláttam
a folyosókon áthaladó rabokat.

Olyan volt, mintha hátraléptem
volna egyet, és belegondoltam,

hogy akár magam is lehetnék egy közülük,

ha más lett volna a történetem,
a környezetem, a sorsom.

Mert senki, senki nem választhatja meg,
hova születik.

2009-ben meghívtak,
hogy vegyek részt egy projektben,

melyet a San Martín Nemzeti Egyetem
indított a börtön 48-as egységében,

és vezessek ott íróműhelyet.

A büntetés-végrehajtási szolgálat

rendelkezésünkre bocsátott egy területet
a börtön végében,

ahol felhúzták
az egyetemi központ épületét.

Amikor először ültem le az elítéltekkel,

megkérdeztem őket, miért kérték,
hogy legyen íróműhelyük,

mire azt felelték, hogy papírra
szerették volna vetni mindazt,

amit nem mondhattak ki,
és nem tehettek meg.

Ekkor döntöttem el, hogy beviszem
a költészetet a börtönbe.

Javasoltam,
hogy próbálkozzunk a költészettel,

és megkérdeztem, tudják-e, mi a költészet.

Senkinek nem volt még ötlete sem,
hogy mi is a költészet valójában.

Felhívták a figyelmemet, hogy a műhelybe

nemcsak egyetemi végzettséggel
rendelkező elítéltek jelentkezhettek,

hanem a többiek is.

Megjegyeztem, hogy a műhelymunka
megkezdéséhez

szükségem van egy olyan eszközre,
amely mindnyájunk számára elérhető.

Ez az eszköz a nyelv volt.

Ott volt tehát a nyelv és az íróműhely,
nekikezdhettünk a verselésnek.

Nem számoltam azonban azzal,
hogy a börtönben sincs egyenlőség:

sok elítélt még az általános iskolát
sem fejezte be.

Sokan nem tudtak folyóírással írni,
csak nyomtatott betűkkel,

és még úgy is csak akadozva.

Így hát elkezdtünk rövid verseket keresni;

nagyon rövideket, de annál velősebbeket.

Olvasni kezdtünk: először egy szerzőtől,
majd egy másiktól,

és e rövid verseket olvasva
egyre inkább ráébredtek,

hogy a költői nyelv

szakít a hagyományos logikával,
és új rendszert épít fel.

A nyelvi logikával való szakítás
szakítás azon rendszer logikájával is,

amelyhez ők hozzá vannak szokva.

Így fejlődött ki egy új rendszer,
s néhány új szabály,

melyek segítségével hamar,
igazán hamar rájöttek,

hogy a költői nyelvvel
azt mondhatják el, amit csak akarnak.

Azt mondják: ahhoz,
hogy valaki költő legyen,

egyszer meg kell járnia a poklot.

És számukra pokolból nincs hiány –
abból van bőven.

Egyszer az egyikük azt mondta:
"A börtönben sosem alszol.

A börtönben nem lehet aludni.
Sosem hunyhatod le a szemedet."

És akkor azt tettem, amit most.

Egy pillanatnyi csönd után ezt mondtam:
"Fiúk, ez a költészet. Ez.

A börtönélet itt van előttetek –
egy karnyújtásnyira.

Mindez, amit mondtok,
hogy nem alszotok soha,

Ez maga a félelem. Ezt még
nem írta meg senki. Ez mind költészet."

Így kezdtük magunkévá tenni ezt a poklot.

Egyenesen fejest ugrottunk
a pokol hetedik bugyrába.

És a pokol hetedik bugyrában,
mely a miénk lett és megszerettük,

megtanulták, hogy a falak
lehetnek láthatatlanok,

hogy az ablakok is tudnak sikoltani,
és hogy megbújhatnak az árnyékban.

A műhelyben végzett első évfolyammal

egy kis év végi összejövetelt rendeztünk,

mint mikor valaki egy számára fontos
projekt végéhez ér,

és azt meg akarja ünnepelni.

Meghívtuk a családtagjaikat,
a barátaikat, az egyetem vezetőségét.

A tanítványaimnak csak annyit kellett
tenniük, hogy felolvasnak egy verset,

átveszik az oklevelüket,
és fogadják a tapsot.

Ez volt a mi kis ünnepségünk.

A pillanat, amelyet szeretnék

önöknek itt emlékül hagyni az,

amikor ezek a férfiak, néhányan akkorák,
hogy eltörpülök mellettük,

néhányan nagyon fiatalok,
de annál büszkébbek,

mint kisgyermekek, remegve,
papírral a kezükben, izzadva,

remegő hanggal felolvasták a versüket.

Abban a pillanatban
mélyen elgondolkodtam azon,

hogy sokuknak bizonyára
ez volt az első alkalom,

hogy valaki megtapsolta őket
valamiért, amit tettek.

Van, amit a börtönben nem lehet megtenni.

A börtönben nem lehet álmodni,
a börtönben nem lehet sírni.

Vannak szavak, amelyek szinte tiltottak:
például az "idő"

a "jövő" vagy a "vágy".

Mi azonban mertünk álmodni,
nagyot álmodni,

hisz úgy döntöttünk, könyvet fognak írni.

És nemcsak megírták a könyvet,
de be is kötötték.

Ez 2010 végén volt.

Majd másodszor is megfogadtuk,
és még egy könyvet írtunk.

És bekötötték azt is.

Ez nem olyan rég volt – tavaly, év végén.

Hétről hétre figyelemmel kísérhetem,

hogyan válnak más emberekké,
hogyan változnak,

és azt is, ahogy a szó megbecsülést adott
nekik; olyat, amelyet addig nem ismertek,

sőt, elképzelni sem tudtak.

Nem tudták, hogy ilyen megbecsülés
létezik, és hogy részük lehet benne.

A műhelyben, ott, szeretett poklunkban

mind adtunk.

Karjainkat és szívünket kitárva

beleadtunk mindent, amink volt,
amit csak adni tudtunk – mindannyian.

Mindenki egyenlőképpen.

Így az ember azt érzi,

hogy legalább egy kicsit szűkít
azon a mélységes társadalmi szakadékon,

amely miatt sokak számára
az egyetlen jövőkép a börtön.

Nem feledem

a 48-as egység
íróműhelyének egyik remek költője,

Nicolas Dorado sorait:

"Egy végtelen fonalra van szükségem,
hogy e mély sebet bevarrjam."

Ezt teszi a költészet.
Bevarrja a kirekesztés ejtette sebet.

Ajtókat tár ki.
A költészet tükörként szolgál.

Tükröt állít, mely maga a vers.

Ők pedig magukra ismernek,
magukat látják a versben,

és írnak magukból,
s ahogy írnak, önmaguk lesznek.

Ahhoz, hogy írni tudjanak,
át kell érezniük az írás pillanatát,

amely különlegesen szabad pillanat.

Gondolataikba mélyedve meg kell találniuk
azt a morzsányi szabadságot,

amelyet soha, de soha senki
el nem vehet tőlük, amikor írnak;

és így bizonyosodhatnak meg arról is,
hogy a szabadság létezik,

még a börtön falai között is,

és csodálatos terünkben
az egyetlen rács maga a rács szó,

és poklunkban mindannyian
boldogságtól izzunk,

mikor a szó lángra gyúl.

(Taps)

Sokat meséltem önöknek a börtönről,
arról, amit hétről hétre tapasztalok,

arról, amiben örömömet lelem, és ami
az ottaniakkal együtt más emberré tesz.

Nem is tudják, mennyire szeretném,
hogy önök is érezhessék, megélhessék,

tapasztalhassák, még ha csak
másodpercek erejéig is,

azt, ami nekem minden héten örömet okoz,
és azzá tesz, aki vagyok.

(Taps)

Martín Bustamante:
"A szív az idő könnyeit őrli,

fénytől elvakítva,

a lét irama rejlik ott,

ahol emlékek úsznak el.

Harcol, nem enged.

Bús tekintetek előtt a szív meghasad,

tüzet ontó fergetegek hátán nyargal,

szégyentől nyomott melleket emel,

tudja, az út nem csak olvasás és követés,

a végtelen kékség látványát is áhítja.

A szív gondolkodni megül,

harcot vív a közönségességgel,

s próbál sebzés nélkül szeretni,

a napfényt magába szívja, felbátorodik,

átadja magát, s az észhez utazik.

A szív mocsarakon verekszi át magát,

az alvilág határán botladozik,

erőtlenül hull alá,
de nem adja meg magát könnyen,

s közben a józanodás botladozó lépteire

megébred,

megébred a megnyugvás."

A nevem Martín Bustamante.

Elítélt vagyok a San Martín börtön
48-as egységében.

Ma van az ideiglenes
szabadon bocsátásom napja.

A költészet és az irodalom

megváltoztatták az életemet.

Nagyon köszönöm!
(Taps)

CD: Köszönöm!

(Taps)