Két túlélő egy elsüllyedt bárkáról

Egy túlterhet bárka, a fedélzetén 500 menekülttel; egy fiatal nő, akit a körülmények tesznek hőssé. Mindez egyetlen lélekbe markoló történetben, amit Melissa Fleming, az ENSZ menekültügyi főbiztosságának munkatársa mesél el. A puszta számok mögött megjelennek az emberi arcok, azoké a menekülteké, akik csupán normális emberi életre vágynak. A bárkák meg csak jönnek, jönnek...

Naponta hallok szívszorító történeteket
emberekről, akik veszélyes határokon,

zord tengereken keresztül
mentik az életüket.

De van egy történet,
ami nem hagy aludni éjjelente,

Doaa története.

A 19 éves szír menekült lány
alkalmi munkákból élt Egyiptomban,

kilátástalan körülmények között.

Apjának más sem járt az eszében, mint a
valaha volt jól menő szíriai vállalkozása,

amelynek egy bomba vetett véget.

A háború, ami oda vetette őket,
már a negyedik évében járt.

A közösségnek, amely először
szívélyesen befogadta őket,

már kezdtek a terhére lenni.

Egyszer motorkerékpáros férfiak
megpróbálták elrabolni Doaát,

és ettől fogva a korábban
a jövőjét tervezgető szorgalmas diáklány

már csak rettegni tudott.

Ugyanakkor telve volt reménnyel,

hiszen szerelmes volt egy
szír menekülttársába, Bassemba.

Bassem is csak nyűglődött Egyiptomban,
és azt mondta Doaának:

"Menjünk Európába,
keressünk menedéket, biztonságot!

Én dolgozni fogok, te meg tanulhatsz --
lehetőség az új életre."

Megkérte a lány kezét az édesapától.

Tudták, hogy életüket kell kockáztassák,
hogy Európába jussanak.

Át kell kelniük a Földközi-tengeren,

embercsempészekre bízva magukat,
akik hírhedtek kegyetlenségükről.

Ráadásul Doaa félt is a víztől.

Kiskorától fogva. Úszni sem tanult meg.

2015 augusztusa volt, és már
2 ezren haltak meg, akik megpróbáltak

átkelni a Földközi-tengeren.

Doaa viszont hallott egy ismerőséről,
akinek sikerült eljutnia Észak-Európába,

és így reménykedett,
hogy tán nekik is sikerül.

Megkérdezte hát szüleit,
hogy elindulhatnak-e,

és ők egy fájdalmas vita után
végül beleegyeztek.

Bassem odaadta teljes megtakarítását
-- 2500 dollárt fejenként --

az embercsempészeknek.

Egy szombat reggel jött a telefon.

Levitték őket busszal a tengerpartra,
ahol már több százan várakoztak.

Kis csónakokkal
egy rozoga halászbárkába vitték őket,

500 lélek zsúfolódott a bárkába,

300-an alulra, 200-an a fedélzetre.

Szírek, palesztinok, afrikaiak;
muszlimok, keresztények, vegyesen,

100 gyerek, köztük Sandra,
a kis 6 éves Sandra --

és a 18 hónapos Masa.

Családok zsúfolódtak össze;
egymáshoz értek a vállak,

a lábak.

Doaa mellkasáig felhúzott térdekkel ült,

Bassem fogta a kezét.

Második nap a vízen, betegek a félelemtől,

tengeribetegek a hullámzástól.

Harmadik nap Doaának
rossz előérzete támadt.

Azt mondta Bassemnak:
"Félek, hogy nem sikerül,

félek, hogy elsüllyed a bárka."

Bassem nyugtatgatta: "Bírjad ki,

eljutunk Svédországba, összeházasodunk,

és miénk a jövő!"

Negyednapra az utasok kezdtek idegeskedni.

Kérdezték a kapitányt,
hogy mikor érkeznek már meg.

Gorombán elhallgattatta őket.

Azt mondta, hogy 16 órán belül
elérik Olaszország partjait.

A fiatalok gyengék voltak és fáradtak.

Nemsokára láttak egy kisebb bárkát
közeledni, tízen voltak a fedélzetén,

akik ordibálni kezdtek velük, sértegették,

botokkal hajigálták őket, követelték,
hogy szálljanak át mindannyian

arra a kisebb, még labilisabb bárkába.

A szülők féltették a gyerekeket,

és egyöntetűen megtagadták az átszállást.

A bárka mérgesen eliramodott,

majd egy fél órával később visszajött,

szándékosan nekiment Doaáék
bárkájának, és átlyukasztotta az oldalát.

pont alattuk, ahol ők ketten ültek.

Hallotta, ahogyan üvöltötték:

"Hadd zabáljanak meg titeket a halak!"

Ahogy ömlött be a víz, és a bárka
az oldalára borult, azok csak röhögtek.

A fedélzet alatti 300 embernek vége volt.

Doaa a süllyedő bárka
szélébe kapaszkodott,

és borzadva nézte végig, ahogy
a hajócsavar egy kisgyereket feldarabol.

Bassem kérte: "Menjünk, máskülönben

odasodródsz, és a hajócsavar
téged is megöl."

Ne feledjük, Doaa nem tudott úszni.

De ment, s mozgatni kezdte kezét-lábát,
és azt gondolta,

hogy ez az úszás.

Csodálatos módon Bassem
talált egy mentőövet,

amolyan gyerekeknek való úszógumit,

amilyennel strandon vagy a
nyugodt tengeren szoktak játszani.

Doaa felkapaszkodott az övre.

karját és lábát oldalra kilógatva.

Bassem jól úszott,

fogta a lány kezét, és hajtotta a vizet.

Körülöttük holttestek.

Kezdetben kb. százan még életben voltak,

kezdtek csoportokba gyűlni
és imádkoztak a megmenekülésükért.

De amikor a nap végére sem
jött értük senki,

néhányan lemondtak a reményről,

és Doaa és Bassem látták,

ahogy a távolban a férfiak leveszik
mentőmellényüket, és elmerülnek.

Egy férfi közeledett hozzájuk
csecsemővel a vállán,

a kilenc hónapos Malekkal.

Egy gázpalackba kapaszkodott,
hogy fennmaradjon, és így szólt:

"Félek, hogy nem élem túl.

Túlságosan gyenge vagyok, és feladom."

Átadta a kis Malekot Bassemnak
és Doaának,

és ők beemelték a mentőövbe.

Most már hárman voltak:
Doaa, Bassem és a kis Malek.

Most hadd szakítsam meg itt a történetet,

hogy kérdezzek valamit:

Vajon a menekültek, mint Doaa is,
miért vállalnak ilyen kockázatot?

Menekültek milliói élnek száműzetésben,
bizonytalanságban.

Olyan országokban élnek,
ahová a négy éve tartó

háború elől menekültek.

Még ha akarnának
sem tudnának visszamenni.

Otthonuk, vállalkozásuk,

városuk romokban van.

Ez itt Homs városa Szíriában,

az UNESCO világörökségének része.

Az emberek csak menekülnek
a szomszédos országokba,

és menekülttáborokat építünk nekik
a sivatagban.

Százezrek élnek ilyen táborokban,

és további ezrek és ezrek,
milliók élnek városokban.

És a közösségek,

a környező országok,
amelyek eleinte szívesen,

tárt karokkal fogadták őket,

mára túlterheltek.

Egyszerűen nincs elég iskola,
víz, higiénia.

Még a fejlett európai országok
sem képesek kezelni

ilyen tömeges beáramlást
komolyabb beruházás nélkül.

A szíriai háború miatt majdnem
4 millió ember kelt át a határokon,

de hétmilliónál is többen vannak
az országon belüli menekültek.

Ez azt jelenti, hogy Szíria népességének
több mint a fele

kényszerült elhagyni lakhelyét.

A szomszédos országok,
amelyek annyi embert befogadtak,

úgy érzik, hogy a fejlett világ
nem támogatja őket eléggé.

A napokból hónapok,
a hónapokból évek lesznek.

Mindenki úgy gondolja,
hogy a befogadás ideiglenes.

Térjünk vissza Doaahoz és Bassemhez.

A második nap Bassem kezdett gyengülni.

Most Doaán volt a sor, hogy biztassa:

"Szerelmem, ne mondj le a reményről,
sikerülni fog."

Erre azt válaszolta:

"Ne haragudj, szerelmem,
hogy ebbe a helyzetbe hoztalak,

soha senkit nem szerettem így,
mint téged."

És a fiú hagyta, hogy elnyelje a víz,

és Doaa látta, ahogyan élete szerelme
eltűnik a szeme elől.

Később, ugyanezen a napon

egy anya jött Doaahoz
a 18 hónapos kislányával, Masával.

Ezt a kislányt az előbb mutattam a képen,

a mentőmellénnyel.

A nővére, Sandra, épp az imént merült el,

és az anya tudta,
hogy mindent meg kell tennie,

hogy megmentse kislányát.

Azt mondta Doaának:
"Kérlek, vedd magadhoz ezt a gyereket.

Legyen a tiéd.
Nekem végem."

És elment és elmerült.

És Doaára, a 19 éves menekültre,
aki félt a víztől,

aki nem tudott úszni,

két pici baba élete volt rábízva.

Szomjasak voltak, éhesek és rémültek.

Doaa mindent megtett, hogy lekösse őket,

énekelt nekik, idézett a Koránból.

Körülöttük puffadt tetemek,
amelyek kezdtek feketedni.

Nappal égetett a nap,

éjjel hideg volt és köd.

Rémisztő volt.

A negyedik nap a vízben.
Így nézhetett ki Doaa

a mentőövben a két gyerekkel.

A negyedik nap egy asszony jött hozzá,

és arra kérte, vegyen magához
még egy gyereket,

egy négyéves fiúcskát.

Doaa elvette a kisfiút,
és az anya elmerült.

Azt mondta a zokogó gyereknek:

"Csak vízért és ennivalóért ment."

De a fiúcskának hamarosan leállt a szíve,

és Doaa kénytelen volt elengedni.

Később, ugyanezen a napon,

bizakodva nézett fel az égre,

mert két repülőt pillantott meg.

Integetett a karjával,
reménykedve, hogy meglátják,

de a repülők hamar eltűntek.

De ezen a délutánon, ahogy lement a Nap,

megpillantott egy kereskedelmi hajót.

Imádkozott, Istenem,
segíts, hogy megmeneküljek.

Integetett a karjával, és úgy érezte,
mintha 2 órán keresztül kiabált volna.

Besötétedett, és végül egy vizet pásztázó
fénysugár megtalálta,

lebocsátottak egy kötelet,

és megdöbbentek, hogy egy kisdedeket
magához ölelő nő van ott.

Behúzták őket egy csónakba,
kaptak oxigént és takarót.

Jött értük egy görög helikopter,

és Krétára vitte őket.

Doaa lenézett, és azt kérdezte:
"Mi van Malekkal?"

Megmondták neki, hogy a baba nem élte túl.

A hajó orvosi szobájában halt meg.

Boaa biztos volt benne, hogy amikor
a mentőcsónakba emelték őket,

a pici lány mosolygott.

Az 500-ból mindössze 11-en
élték túl a hajótörést.

Nem volt nemzetközi vizsgálat,
hogy mi is történt.

Volt néhány riport a sajtóban
a tengeren történt tömeggyilkosságról,

egy szörnyű tragédiáról,

de egyetlen napig volt téma.

És akkor új hírek jöttek.

Közben egy gyermekkórházban Krétán

a kis Masa élet-halál között volt.

Teljesen kiszáradt, nem működött a veséje.

A vércukra vészesen alacsony volt.

Az orvosok megtettek minden
tőlük telhetőt, hogy megmentsék,

és a görög nővérek sosem hagyták magára.

dajkálták, szeretgették, gagyogtak neki.

A munkatársaim is meglátogatták,
és arabul becézgették.

Csodálatos módon a kis Masa túlélte.

A görög sajtó hamarosan
kezdett tudósítani a csodababáról,

aki négy napot túlélt a tengeren
víz és élelem nélkül,

és sokan jelentkeztek,
hogy örökbe fogadnák.

Közben Doaa egy másik kórházban volt

Krétán, lesoványodva, kiszáradva.

Mikor kiengedték,
egy egyiptomi család befogadta,

Gyorsan híre ment Doaa túlélésének.

és egy telefonszámot
tettek közzé a Facebookon.

Kezdtek jönni az üzenetek.

Doaa, tudod-e, mi történt a bátyámmal?

A nővéremmel? A szüleimmel? A barátaimmal?
Tudsz róluk, hogy túlélték-e?

Jött egy üzenet, ami így szólt:

"Azt hiszem, te mentetted meg
a kis unokahúgom, Masát."

És ez volt az a fénykép.

Ez Masa nagybátyjától érkezett.

egy szír menekülttől, akinek sikerült
Svédországba jutnia a családjával

és Masa nagyobbik nővérével.

Reméljük, nemsokára Masa is
megérkezik hozzájuk Svédországba.

Addig is Athénban egy gyönyörű
gyermekotthonban helyezték el.

És Doaa? Az ő túléléséről is beszélnek.

A sajtó írt erről a törékeny nőről,

és hogy szinte hihetetlen, hogy túlélte,

ilyen körülmények között a tengeren,

és megmentett egy életet.

Az Athéni Akadémia, Görögország
egyik legtekintélyesebb intézménye,

kitüntette bátorságáért,

és valóban kiérdemelt minden elismerést,

és megérdemli, hogy kapjon
egy újabb esélyt.

Még mindig Svédországba akar menni.

Itt szeretne új életet kezdeni
családjával.

Szeretné kihozatni anyját, apját
és fiatalabb testvéreit

Egyiptomból,

és hiszem, hogy sikerülni fog neki.

Jogász vagy politikus szeretne lenni,

vagy bármi, aki tenni tud
az igazságtalanság ellen.

Az ő esete különleges.

De meg kell kérdezzem:

mi történt volna,
ha nem vállalja a kockázatot?

Miért kellett, hogy mindezeken
keresztülmenjen?

Miért nem volt törvényes lehetősége,
hogy Európában tanulhasson?

Miért nem szállhatott Masa repülőgépre,
hogy Svédországba jusson?

Miért nem tudott Bassam munkát találni?

Miért nincs valami tömeges letelepítési
program a szír menekülteknek,

napjaink legszörnyűbb háborús
áldozatai számára?

Az 1970-es években a világ a vietnamiaknak
segített. Miért nem segít most?

Miért fektet be olyan keveset
a szomszédos országokba,

amelyek oly sok menekültet befogadtak?

És a fő kérdés,
hogy miért tettek olyan keveset

a háborúk,
az üldöztetés megfékezéséért,

és a szegénység ellen, amely oly sokakat

űz Európa partjai felé?

Amíg ezeket a dolgokat meg nem oldják,

addig az emberek továbbra is
tengerre szállnak,

hogy biztonságot és menedéket keressenek.

És mi lesz azután?

Ez jórészt Európától függ.

Értem a tömegek félelmét.

Aggódnak biztonságukért, gazdaságukért,
féltik kultúrájukat.

De vajon fontosabbak ezek,
mint az emberi élet?

De hiszen vannak alapvető dolgok,

amelyek háttérbe szorítanak minden mást,

és ez emberiesség kérdése.

Senkinek, aki háború vagy
üldöztetés elől menekül,

nem kéne a tengerbe vesznie.

(Taps)

Egy dolog biztos,

hogy egyetlen menekült sem lenne
azokon a veszedelmes bárkákon,

ha ott boldogulhatnának, ahol vannak.

És egyetlen migráns sem vállalná
ezt a veszélyes utat,

ha egész családjának elég élelem jutna.

Senki nem bízná életét azokra

a hírhedt embercsempészekre,

ha lenne törvényes lehetőségük
a bevándorlásra.

A kis Masa nevében,

Doaa

és Bassem nevében,

és a vízbe fúlt 500-ak nevében is

bizonyosak lehetünk benne,
hogy haláluk nem volt értelmetlen?

A történtek hatására

ki tudunk állni egy olyan világ mellett,
amelyben minden emberélet számít?

Köszönöm.

(Taps)