Élet a korlátokon túl

Amikor 19 éves volt, Amy Purdy elvesztette mindkét lábát térdtől lefelé. És most... profi snowboardos. Ebben a megragadó beszédben megmutatja, hogy nyerjünk inspirációt életünk akadályaiból.
(A TEDxOrangeCoast-on rögzítve.)

Ha az életed egy könyv volna

és te lennél a szerzője,

milyen folytatást szeretnél?

Ez az a kérdés,
ami örökre megváltoztatta életemet.

A forró Las Vegas-i sivatagban felnőve

csak arra vágytam, hogy szabad legyek.

Állandóan arról álmodoztam,
hogy utazgatok a világban,

olyan helyen élek, ahol havazik,

és történeteket képzeltem el,

amelyeket aztán majd elmesélhetek.

19 évesen,

egy nappal azután, hogy leérettségiztem,

elköltöztem egy olyan helyre,
ahol havazott.

Gyógymasszőr lettem.

Ehhez a munkához csak a kezem kellett

és a velem lévő masszázsasztalom,

és akárhová mehettem.

Életemben először

úgy éreztem, szabad vagyok és független,

és abszolút én irányítom az életemet.

Vagyis, egészen addig,
míg az életem más fordulatot nem vett.

Egy nap úgy éreztem,
influenzás vagyok,

ezért előbb hazamentem a munkából

és nem egész 24 órával később

a kórházban feküdtem,

gépekre kötve,

alig 2 százalék eséllyel a túlélésre.

Csak napokkal később,

miközben én kómában feküdtem,

az orvosok bakteriális agyhártyagyulladást

diagnosztizáltak nálam,

ami egy védőoltással megelőzhető
vérmérgezés.

Két és fél hónap leforgása alatt

elvesztettem a lépem, a veséimet,

a hallásomat a bal fülemre

és térdtől lefelé mindkét lábamat.

Amikor a szüleim
kitoltak a kórházból,

úgy éreztem,
úgy lettem újra összefoltozva,

mint egy patchwork baba.

Azt hittem, a nehezén túl vagyok,

amíg hetekkel később
először meg nem pillantottam

az új lábaimat.

A vádli alaktalan fémtömb volt,

a boka helyén
összecsavarozott csövekkel

és sárga gumi lábfejjel,

egy kidudorodó vonallal
a lábujjtól a bokáig,

hogy úgy nézzen ki, mint egy véna.

Nem tudtam, mire számítsak,

de erre nem számítottam.

Anyukám ott állt mellettem,

és mindkettőnk arcán könnyek csorogtak,

ahogy felcsatoltam
ezeket a vaskos lábakat

és felálltam.

Annyira fájt és annyira korlátozott,

hogy csak arra tudtam gondolni,

hogyan fogom beutazni a világot

ezekkel az izékkel?

Hogyan fogom valaha is

azt a kalanddal és sztorikkal teli
életet élni,

amire mindig is vágytam?

És hogyan fogok újra snowboardozni?

Aznap, mikor hazamentem,
bekuporodtam az ágyamba,

és így festett az életem

az elkövetkező pár hónapban:

kábán hevertem, menekülve a valóság elől

a mellettem pihenő lábaimmal.

Teljesen összetörtem
fizikailag és érzelmileg.

De tudtam, ahhoz, hogy előre lépjek

el kell engednem a régi Amy-t

és meg kell tanulnom elfogadni az újat.

És ekkor jöttem rá,

hogy többé nem kell, hogy 165 cm legyek,

olyan magas lehettem,
amilyen csak akartam!

(Nevetés) (Taps)

Vagy olyan alacsony, amilyen akartam,
attól függően, kivel randiztam.

(Nevetés)

És ha újra snowboardozok,

a lábaim nem fáznak többé.

(Nevetés)

És ami a legjobb, gondoltam,

hogy a boltok polcán található
akármelyik cipőhöz

megfelelő méretűre változtathatom a lábam.
(Nevetés)

És meg is tettem!

Szóval, megvoltak a maga előnyei.

Ez volt az a pillanat,
amikor feltettem magamnak

azt a mindent meghatározó kérdést:

Ha az életem egy könyv volna

és én lennék a szerzője,

milyen folytatást szeretnék?

És elkezdtem álmodozni.

Úgy álmodoztam,
ahogyan kislányként tettem,

és elképzeltem magam,

ahogy kecsesen sétálok,

segítek másokon,
akik ugyanezt az utat járják be,

és újra snowboardozom.

És nem csupán láttam magam

lefelé hasítani
egy hóborította hegyen,

hanem igazából éreztem is.

Éreztem a szelet az arcomon

és azt a szívdobogást a száguldástól,

mintha tényleg ott lennék.

És ekkor kezdődött el
az életem egy új fejezete.

Négy hónappal később
újra a snowboardomon voltam,

bár a dolgok nem éppen úgy mentek,
ahogy vártam:

A térdem és a bokám nem hajlott,

és egyszer sikerült az összes síelőt,
aki a síliften ült, sokkolnom,

amikor elestem és a lábaim,

még mindig a snowboardhoz rögzítve —

(Nevetés) —

repültek le a hegyről,

én meg a hegy tetején maradtam.

Úgy megdöbbentem,

annyira megdöbbentem, mint mindenki más,
és annyira elbátortalanodtam,

de tudtam, ha megtalálnám
a megfelelő lábfejet,

akkor újra tudnék snowboardozni.

És ekkor tanultam meg,
hogy a határaink

és az akadályok
csak két dolgot tehetnek:

egy, megállíthatnak minket az utunkban,

vagy kettő, kényszeríthetnek,
hogy találékonyak legyünk.

Egy éven át kutattam,
és még mindig nem jöttem rá,

milyen lábat kéne használni,

és forrásokat sem találtam,
amik segíthetnének.

Ezért eldöntöttem,
hogy magam készítem el.

A lábkészítőm és én
találomra raktunk össze darabokat,

és készítettünk egy pár lábfejet
amivel snowboardozhattam.

Amint látjátok,

rozsdás csavarok, gumi,
fa és rikító rózsaszín ragasztószalag.

És igen, meg tudom változtatni
a lábkörmön a festéket.

Ezek a lábak

és a legjobb 21. szülinapi ajándék,
amit kaphattam —

egy új vese apukámtól —

tették lehetővé nekem,
hogy újra kövessem az álmaimat.

Elkezdtem snowboardozni,

aztán visszamentem dolgozni,
aztán visszamentem az iskolába.

Aztán 2005-ben társalapítója lettem
egy nonprofit szervezetnek,

aminek célja, hogy esélyt adjon

fizikailag korlátozott fiataloknak
extrém sportok űzésére.

Ezáltal lehetőségem volt
elutazni Dél-Afrikába,

ahol több ezer gyerek lábára
segítettem cipőt adni,

hogy iskolába járhassanak.

És éppen múlt februárban

a Világkupán egymás után
két aranyérmet nyertem —

(Taps) —,

ami által

a női megváltozott képességű
snowboardozók világranglistájának

élére kerültem.

Tizenegy évvel ezelőtt,
amikor elvesztettem a lábaimat,

fogalmam sem volt, mire számítsak.

De ha ma megkérdeznének,

hogy megváltoztatnám-e a helyzetemet,

nemet kéne mondanom.

Mert lábaim nem rokkanttá tettek,

sokkal inkább cselekvőképessé.

Arra kényszerítettek,
hogy a képzeletemre támaszkodjak

és higgyek a lehetőségekben,

és ezért hiszem,

hogy a képzeletünket
eszközként használhatjuk,

hogy ledöntsük a határokat.

Mert gondolatban
bármire képesek vagyunk

és bárkik lehetünk.

Ha hiszünk ezekben az álmokban,

és bátran szembenézünk a félelmeinkkel,

akkor lesz lehetőségünk az életünket

korlátainkat meghaladva élni.

Noha a mai nap
a határok nélküli fejlesztésről szól,

azt kell mondjam, az én életemben

a határaim tették lehetővé

a fejlődést.

Megtanultam, hogy a határoknál
véget ér a valóság,

de a képzelet és a történet

éppen ott kezdődik.

Szóval, amire ma fel szeretném
hívni a figyelmeteket:

ahelyett, hogy úgy tekintünk
megpróbáltatásainkra és korlátainkra,

mint negatív, rossz dolgokra,

talán ideje őket áldásként felfogni,

nagyszerű ajándékokként, amiket
képzeletünk beindítására használhatunk,

és amelyek segítenek, hogy messzebb
jussunk, mint valaha is gondoltuk volna.

Nem a határok ledöntéséről van szó,

hanem, hogy elrugaszkodjunk róluk,

és lássuk, milyen csodálatos lehetőségeket

hozhatnak számunkra.

Köszönöm szépen.