"Minden okkal történik" - és más hazugságok, amiket imádtam

Hogyan élhetjük túl az élet legnehezebb pillanatait? Kate Bowler azóta keres választ erre a kérdésre, amióta 35 évesen négyes stádiumú rákot diagnosztizáltak nála. Mély, szívszorító és meglepően vicces előadásában erre a kérdésre ad néhány lehetséges választ. Megkérdőjelezi a tételt, hogy "minden okkal történik", és megosztja velünk nehezen megszerzett bölcsességét azzal kapcsolatban, hogyan értelmezhetjük a világot az után, hogy életünk hirtelen teljesen megváltozik. "Hiszem, hogy még ott a sötétségben is lesz majd valami szép, és hogy ott is lesz szeretet" - mondja.

Tudnak az orvosok olyat mondani,
amire senki, de senki

nincs felkészülve.

Én biztosan nem voltam.

Három évvel ezelőtt az irodámban
kaptam egy hívást,

amelyben egy friss vizsgálat
eredményét közölték velem.

35 éves voltam, és azt az életet
éltem, amire vágytam.

Hozzámentem a középiskolai szerelmemhez,

és több évnyi gyermektelenség után
végre teherbe estem.

És aztán hirtelen lett egy Zach-ünk,

néha tökéletes egyéves kisfiú,
néha dinoszaurusz –

hangulatától függően.

De az, hogy ő volt nekem,
tökéletesen illett hozzám.

Megkaptam az első munkát,
amire jelentkeztem az egyetemen,

ezernyi meghiúsult álom földjén.

És itt voltam én,

az álommunkámmal,

a kisbabámmal,

és a férfival, akit Kanadából importáltam.

(Nevetés)

De pár hónappal korábban
fájni kezdett a gyomrom.

Elmentem mindenhová, ahova lehetett,
hogy megtudjam, miért.

Senki sem tudta megmondani.

És aztán váratlanul

a munkahelyemen felhívott
az egyik orvos asszisztense,

hogy közölje, négyes stádiumú rákom van,

és azonnal be kell mennem a kórházba.

Én pedig csak annyit tudtam válaszolni:

"De hát nekem van egy kisfiam.

Nem halhatok meg.

Nem érhet véget az életem,

hisz még csak most kezdődött."

Aztán felhívtam a férjemet,
aki sietve odajött,

és elmondtam neki mindazt,
amit akkor tudtam.

Azt mondtam: "Mindig is szerettelek,

mindig is szerettelek,

nagyon sajnálom.

Kérlek, vigyázz a fiunkra."

És mikor elindultam a kórházba,

eszembe jutott:

"Ó, milyen ironikus."

Éppen akkor írtam egy könyvet,
aminek az volt a címe: "Áldott".

(Nevetés)

Történész vagyok,

és szakértője az eszmének,
hogy jó emberekkel jó dolgok történnek.

A kereszténység egy formáját kutatom,
melynek neve "a jólét evangéliuma",

és amely merészen azt ígéri,
hogy Isten a boldogulásunkat akarja.

Sohasem tartottam magam olyasvalakinek,
aki a jólét evangéliuma szerint él.

Mindössze csak megfigyelője voltam.

A jólét evangéliuma azt hirdeti,
hogy Isten megjutalmaz,

ha a hitünk megfelelő.

Ha jók vagyunk és hűségesek,

Isten egészséget, gazdagságot

és határtalan boldogságot ad.

Az élet olyan, mint a bumeráng:

ha jó vagy,

a jó dolgok mindig visszatalálnak hozzád.

Gondolkodj pozitívan. Beszélj pozitívan.

Semmi sem lehetetlen, ha hiszel benne.

Kb. 18 évesen kezdett érdekelni

ez az igencsak amerikai
teológiai irányzat,

és mire 25 lettem, már az országot jártam,
hogy meginterjúvoljam legjelesebb híveit.

Egy évtizeden át beszélgettem
teleevangelistákkal,

akik spirituális alapon garantálták
az isteni apanázst.

Számtalan óriás gyülekezet jól fésült
pásztorával készítettem riportot,

akik elmondták, milyen
nagyszerűen élnek ma már.

Beszélgettem emberekkel
kórházak várótermeiben

és puccos irodákban.

Fogtam a kezét kerekesszékben
ülő betegeknek

imádkozva a gyógyulásukért.

Minden családi vakációt
elrontottam azzal,

hogy mindig meg akartam állni
a város legnagyobb óriás templománál.

Ha egy folyó folydogált
a szentélyen keresztül,

ha egy sas röpködött
szabadon az imateremben,

vagy egy nagy arany glóbusz forgott benne,

én ott voltam.

Amikor elkezdtem ezzel foglalkozni,

az, hogy "áldottnak lenni",
nem azt jelentette, amit ma.

Nem az volt, mint most,

hogy van egy egész sor "#áldott"
feliratú használati tárgy.

Nem árasztottak még el minket
az "#áldott" feliratú rendszámtáblák,

pólók és neon fali díszek.

Fogalmam sem volt arról, hogy az "áldott"
lesz az egyik legnagyobb kulturális klisé,

az egyik legtöbbet használt
"hashtag" az Instagramon,

ami az alig valamit takaró
bikinis képeket díszít,

mintha csak azt mondanánk:

"Mennyire áldott vagyok!
Köszönöm, Jézus, ezt a testet!"

(Nevetés)

Még nem értettem meg teljesen,
hogyan nőtte ki magát

a jólét evangéliuma
azzá a hatalmas tömegvallássá,

mely újabb transzcendens értelmet ad

az amerikai álomnak.

Ahelyett, hogy Amerika
létrejöttét ünnepelte volna,

a jólét evangéliuma
az amerikaiakat dicsőítette.

Isteníti és ritualizálja az éhségüket,

szorgalmas munkájukat
és erkölcsi tartásukat.

Az amerikaiak az optimizmus
evangéliumában hisznek,

és ők maguk testesítik meg azt.

De annak ellenére,
hogy azt mondtam magamnak:

"Én ezt csak tanulmányozom,
én nem vagyok ilyen",

amikor megkaptam a diagnózist,

hirtelen rájöttem,

milyen mélyen benne voltam
saját Horatio Alger-féle hitvilágomban.

Ha ebben a kultúrában élünk,
akár vallásosok vagyunk, akár nem,

hihetetlenül nehéz
nem beleesni abba a csapdába,

hogy azt higgyük, erény és siker
kéz a kézben járnak.

Minél többet néztem a diagnózisomat,

annál inkább ráeszméltem,
hogy a magam csendes módján

én is hittem abban,
hogy a jó emberekkel jó dolgok történnek.

Akkor én nem vagyok jó?

Nem vagyok valamiképpen különleges?

Egyetlen gyilkosságot sem követtem el –

eddig.

(Nevetés)

(Taps)

De akkor miért történik ez velem?

Azt akartam, hogy Isten
jó emberré tegyen,

és közben hitem egy-két
csillogó díjjal is jutalmazza.

Na jó, inkább egy csomó csillogó díjjal.

(Nevetés)

Akkor még azt hittem,
nagyon sokáig fogok élni,

és hosszú életem során
minden nehézség csak kitérő.

Mint ahogy sokakat, ez a gondolkodásmód
engem is jól szolgált.

A siker evangéliuma hajtott,
hogy elérjek dolgokat,

hogy nagyot álmodjak,

hogy ne féljek.

Ez a gondolkodásmód
segített egészen addig,

amíg aztán többé már nem:

amíg nem szembesültem olyan feladattal,
amivel nem tudtam megbirkózni;

amíg egyszer csak
azt nem mondtam a telefonba:

"De hát nekem van egy kisfiam" –,

mert egyedül ez jutott eszembe.

Ezt a pillanatot volt
a legnehezebb elfogadnom.

A telefonhívás, a séta a kórházba:

ekkor jöttem rá, hogy saját,
személyes jólét evangéliumom

cserben hagyott.

Mindaz, amiről azt hittem,
jó vagy különleges bennem, nem segített:

sem a szorgalmam, sem a személyiségem,

sem a humorom, sem a világlátásom.

Szembe kellett néznem a ténnyel,
hogy az életem papírfalakból épült,

mint ahogyan mindenki másé is.

Nehéz elfogadni, hogy mindannyian
egy lélegzetvételnyire vagyunk attól,

hogy egy nehézség tönkretegyen
valami pótolhatatlant,

vagy teljesen megváltoztassa az életünket.

Tudjuk, hogy az életben
mindig van "előtte" és "utána".

Sokszor kérik tőlem, hogy mondjam ki,
hogy jó, hogy így történt,

vagy hogy milyen sokat
javított ez a világlátásomon.

Én viszont azt mondom erre, hogy nem.

"Előtte" jobb volt!

Pár hónappal a diagnózis után írtam erről,

majd elküldtem egy szerkesztőnek
a "New York Times"-hoz.

Visszatekintve nem a legjobb ötlet
sebezhetőségünket azzal orvosolni,

hogy életünk legnehezebb időszakában

írunk cikket a "Vélemények" rovatba.

(Nevetés)

Több ezer levelet és emailt kaptam,

és kapok még ma is minden nap.

Szerintem a kérdések miatt van,
amiket feltettem.

Megkérdeztem: Hogyan élhetünk úgy,

hogy ne szolgáltassunk ezer okot arra,
hogy rossz dolgok történjenek velünk?

Megkérdeztem: Jobb lenne-e, ha nem
próbálnánk szörnyű okokkal igazolni,

mivel érdemeltük ki azt, amit kapunk?

És ami vicces és egyben szörnyű is volt,

hogy azt hittem, ebből
mindenki azt szűri majd le,

hogy nincs értelme magyarázatot
keresni a rossz dolgokra.

Ehelyett mit tett sok ezernyi olvasó?

Így van, írásban álltak ki amellett,
hogy kell lennie magyarázatnak arra,

ami velem történik.

És nagyon szeretnék,
ha megérteném az okát.

Azt akarják, hogy nyugtassam meg őket
azzal, hogy a rákom egy terv része.

Néhány levél még azt is sugallta,
hogy Isten akarata volt a rák,

hogy így az írásaim által
segítsek az embereknek.

Az emberek biztosak abban,
hogy ez jellemem próbája,

vagy bizonyítéka annak,
hogy valami rosszat tettem.

Azt akarják, hogy kétségtelenül tudjam,

hogy valami rejtett logika van
e látszólagos káosz mögött.

Azt mondták a férjemnek,

amikor a kórházban voltam,

hogy minden okkal történik,

aztán kínosan dadogtak,
amikor ő erre így felelt:

"Akkor hallani szeretném, mi az.

Hallani szeretném mi az oka,
hogy a feleségem haldoklik."

És akkor megértettem.

Mindannyian magyarázatot várunk,

szabályszerűségeket,

hogy megjósolhassuk,
megéri-e keményen dolgoznunk;

hogy szeretetünk és támogatásunk
boldoggá fogja-e tenni a társunkat,

elérhetjük-e ezzel,
hogy gyermekeink szeressenek.

Olyan világban szeretnénk élni,
ahol kemény munkánk,

fájdalmunk vagy reményünk
egy kicsit sem vész kárba.

Olyan világban szeretnénk élni,
ahol semmi sem tűnik el.

De négyes stádiumú
rákbetegségemből megtanultam,

hogy nincs összefüggés aközött,

mennyire igyekszünk,

és meddig élünk.

Az utóbbi három évben
több fájdalmat és traumát éltem át,

mint amit eddig túlélhetőnek véltem.

A minap gondolkodtam el azon,
hogy annyi hasi műtétem volt,

hogy már öt köldököm van,

és ezt az utolsót szeretem a legkevésbé.

(Nevetés)

De ugyanakkor átélhettem a szeretetet,

rengeteg szeretetet,

olyan szeretetet, amit nehéz
szavakba öntenem.

A minap olvastam a Halálközeli
Élményeket Kutató Alapítvány

által feltárt eredményeket,

és igen, van ilyen.

Embereket kérdeztek
a halállal való találkozásukról,

amelyek nagyon sokfélék:

autóbaleset, szülés,

öngyilkosság.

Sokan ugyanarról
a furcsa élményről számoltak be:

a szeretetérzésről.

Biztos vagyok benne,
hogy átsiklottam volna efölött,

ha nem éltem volna át én magam is,

bár nem szívesen beszéltem róla senkinek:

Amikor biztos voltam abban,
hogy meg fogok halni,

nem voltam dühös.

Úgy éreztem szeretnek.

Ez volt az egyik legszürreálisabb dolog,
amit valaha átéltem.

Amikor azt kellett volna éreznem,
hogy Isten magamra hagyott,

nem törtem össze.

Úgy éreztem, mintha lebegnék,

lebegnék azok szeretetén és imáin,

akik szorgos méhecskék
módjára zsongtak körül,

és üzeneteket, zoknit, virágot

és bátorító szavakból
horgolt paplanokat hoztak nekem.

De amikor ott ültek mellettem

és fogták a kezem,

olyan érzés volt,
mintha a saját szenvedésem

feltárta volna előttem mások szenvedéseit.

Beléptem egy világba,
ahol hozzám hasonlók voltak:

emberek, akik valóságosnak vélt álmaik

és olyan tervek romjai között botladoztak,

amelyek létezéséről nem is tudtak.

Úgy éreztem, mintha valahogy
összekapcsolódnék másokkal,

akik ugyanazt élik át, amit én.

És ez az érzés hónapokig
velem maradt.

Jobban mondva, annyira hozzászoktam,

hogy bepánikoltam a gondolattól,
hogy talán elveszítem.

Úgyhogy elkezdtem kérdezgetni barátokat,
teológusokat, apácákat, akiket kedveltem,

hogy mi lesz,
ha ez a szeretetérzés eltűnik?

És ők pontosan tudták,
hogy miről beszélek,

mert ők maguk is átélték már,

vagy a keresztény teológiai híres
művekben olvastak róla.

Azt mondták:

"Igen, el fog tűnni.

Az érzések elillannak.

És nincs rá bevált módszer,
hogy szerezhetnénk vissza."

De adtak egy kis vigaszt is,

amibe azonnal belecsimpaszkodtam.

Azt mondták:

"Amikor az érzések
visszahúzódnak, mint az apály,

lenyomatot hagynak maguk után."

És ez így van.

Ez persze nem bizonyít semmit,

és nem is kell felvágni vele.

Csak egy ajándék volt.

A több ezer emailre, amit kapok,
tehát nem tudok választ adni

az ötlépéses tervemmel,
mellyel az isteni egészség

és a csodás lebegő érzés
birtokába akartam jutni.

Megértettem, hogy a világot

csodás és szörnyű, gyönyörű
és tragikus események mozgatják.

Nem tudom kibékíteni ezt az ellentétet,

viszont kezdem hinni,
hogy ezek az ellentétek

nem zárják ki egymást.

Az élet olyan szép,

de annyira nehéz is.

Ma egész jól érzem magam.

Úgy tűnik, az immunterápiás
gyógyszerek hatnak,

mi pedig figyelünk,
és várunk az eredményekre.

Remélem, sokáig élek majd.

Remélem, elég soká élek ahhoz,
hogy cikis helyzetekbe hozhassam a fiamat,

és láthassam a férjemet,
amint elveszíti szépséges haját.

Szerintem lehetséges.

De meg kell tanulnom élni

és szeretni anélkül,

hogy várnék valamit cserébe;

nem kellenek okok és biztosíték se arra,
hogy semmi sem vész kárba.

Az élet összetöri a szívünket,

és elvehet tőlünk mindent, amink van,

és mindent, amit remélünk.

De van egy olyan jóléti
evangélium, amiben hiszek.

Hiszem, hogy a sötétségben –

igen még ott is –

lesz majd valami szép,

és lesz majd szeretet is.

És olykor-olykor

úgy érzem majd, hogy ez bőven elég is.

Köszönöm.

(Taps)