Nem vagy egyedül a magányodban

Ha nyíltan vállaljuk a magányosságot, szomorúságot és félelmeket, s az ezzel járó sérülékenységet is, megnyugvásra lelhetünk, továbbá enyhülhet a magányosságunk is, állítja Jonny Sun író és művész. Őszinte előadásában, amelyet az általa készített illusztrációk színesítenek, Sun arról számol be, hogyan csatlakozott egy nem remélt közösséghez, s talált rá egy kis, ezüstös fénysugárra a sötétségben azáltal, hogy arról beszélt, kívülállónak érzi magát.

Helló!

Szeretnék önöknek bemutatni valakit.

Ez itt Jomny.

Igazából "Jonny", de
véletlenül "m"-mel betűzve,

és ha csodálkoznának ezen,

nos, egyikünk sem tökéletes.

Jomny földönkívüli,

akit azért küldtek a Földre,
hogy az embereket tanulmányozza.

Jonmy elveszett, magányos,
távol az otthonától,

és szerintem mind éreztünk már ugyanígy.

Én legalábbis éreztem.

Az életem egy olyan pillanatában
írtam erről a földönkívüliről,

amikor magamat is földönkívülinek éreztem.

Akkor költöztem Cambridge-be, hogy
a doktorimon dolgozzam az MIT-n,

féltem és magányos voltam,
és úgy éreztem, nem tartozom sehová sem.

De az egész életem hasonló volt.

Éveken át írtam vicceket,

osztottam meg őket közösségi portálokon,

és észrevettem,
hogy egyre jobban belemerülök ebbe.

Sok ember szerint
az internet magányos hely.

Én is így érzem:

egy hatalmas, végtelen, egyre növekvő űr,

ahol folyton kiabálhatsz,
de soha, senki nem hall meg.

Ám engem valahogy megnyugtatott,
hogy ebbe az űrbe beszélhettem.

Megnyugtató volt megosztani
az érzéseimet az űrrel,

és végül az űr elkezdett visszabeszélni.

Így derül ki, hogy az űr egyáltalán
nem végtelen, magányos kiterjedés,

hanem tele van mindenféle emberekkel,

akik maguk is az űrbe bámulnak,
és azt szeretnék, ha meghallanák őket.

A közösségi médiából
számos negatívum származik.

Egyáltalán nem szándékom ezt vitatni.

Online lenni mindig egyet jelent azzal,
hogy nagy szomorúságot,

dühöt és durvaságot érzünk.

Olyan, mintha véget érne a világ.

Ugyanakkor meghasonlok önmagammal,

mert tagadhatatlan tény,
hogy a közeli barátaim legtöbbjével

eredetileg online találkoztam.

Szerintem ez részben az azért van így,
mert előszeretettel gyónunk

a közösségi médiában.

Olyan érzés, mintha a személyes,
bizalmas naplónkba írnánk,

amely teljesen magántermészetű,

ugyanakkor azt akarnánk,
hogy a világon mindenki elolvassa.

Úgy gondolom, egy része, az öröm ebben,

hogy más, a miénktől teljesen
eltérő nézőponttal bíró emberek

szemszögéből tapasztalhatunk meg dolgokat,

és ez néha pozitív.

Például amikor elkezdtem twitterezni,

rájöttem, hogy rengeteg ember,
akit követek,

beszél a mentális egészségről
és hogy terápiára megy úgy,

hogy mégsem kerül megbélyegzésre,
ami viszont gyakran előfordul,

ha ezekről a problémákról
személyesen beszélgetünk.

A segítségükkel normálisan lehetett
beszélgetni a mentális egészségről,

és ez rávezetett,
hogy a terápiás kezelés olyasvalami,

ami nekem is segíthet.

Na most, sok ember számára

ijesztő ötletnek tűnik ezeket a témákat
ilyen nagy közönség előtt,

ennyire nyíltan kibeszélni az interneten.

Úgy érzem, sokan nagy,
ijesztő dolognak vélik,

hogy online megnyilvánuljanak,
ha nem tökéletesek és teljesek.

Ám szerintem az internet az a hely,
ahol nagyszerű dolog nem tudni,

és ezt felfoghatjuk izgalmasként is,

mert számomra van valami fontos
abban, hogy megosztjuk másokkal

tökéletlenségünket, bizonytalanságunkat

és sebezhető pontjainkat.

(Nevetés)

Amikor valaki beszámol például
a szomorúságáról, félelmeiről

vagy arról, hogy magányos,

attól jómagam kevésbé
érzem egyedül magam,

nem azért, mert megszabadultam
a saját magányosságomtól,

de azáltal, hogy látom,
nem kizárólag én érzem

egyedül magam.

Íróként és művészként

igyekszem a sérülékenységet,
mint megnyugtató érzését, elfogadtatni

a közösséggel: olyan érzésként,
amint megoszthatunk egymással.

Izgalmasnak találom a belső
dolgok felszínre hozását:

fogni azokat a láthatatlan, személyes
érzéseket, amelyeket megnevezni sem tudok,

a fénybe tartani őket, szavakba önteni,

majd megosztani ezeket másokkal,

remélve, hogy így segíthetek nekik is
megfogalmazni az érzéseiket.

Tudom, ez nagy dolognak tűnik,

de végül az érdekel,
hogyan lehet ezeket az érzéseket

kis részekre bontani,

mert ha sikerül őket "kicsinek álcáznunk",

szerintem könnyebb megközelíteni
őket és szórakoztatóbbak is.

Emberi mivoltunk hasonlóságát
is könnyebb megérteni általuk.

Megjelenthetnek például
novella formájában,

máskor egy helyes könyv illusztrációiban.

Néha pedig buta viccként,

amelyet a neten teszek közzé.

Néhány hónapja például
bedobtam egy kutyasétáltató

applikáció ötletét:

egy kutya megjelenik az ajtónkban,
így el kell hagyjuk a házat,

hogy megsétáltassuk őt.

(Nevetés)

Ha vannak itt applikáció-fejlesztők,

keressenek az előadás után.

Egy másik példa, amit mindig megosztok:
ideges vagyok, ha e-mailt küldök.

"A legjobbakat", így írom alá,

ami kifejtve
"A legjobbat, ami tőlem telik",

ami annyit tesz: "Kérlek, ne utálj,
ígérem, megteszem, ami tőlem telik."

Vagy a klasszikus jégtörő
kérdésre adott válaszom:

ha bárki élő vagy történelmi
személlyel ehetnék, rendben.

Nagyon magányos vagyok.

(Nevetés)

Úgy találom, ha ilyesmiket
posztolok a neten,

a reakciók hasonlóak.

Az emberek összejönnek együtt nevetni,

megosztozni az érzésen,

majd ugyanolyan gyorsan szétszélednek.

(Nevetés)

Igen, így újra magamra maradok.

De néha ezek a kis összejövetelek
egészen hasznosak lehetnek.

Például amikor lediplomáztam építészként,

és Cambridge-be költöztem,

ezt a kérdést posztoltam:

"Hányan vannak az életetekben,

akikkel nem beszéltek többé?"

A barátaimra gondoltam,
akik különböző városokba,

sőt külföldre költöztek,

és hogy milyen nehéz lenne
tartani velük a kapcsolatot.

De az emberek elkezdtek válaszolni,
megosztani a tapasztalataikat.

Valaki egy rokonáról beszélt,
akit elveszítettek szem elől.

Más az elhunyt szerettéről,

aki gyorsan és váratlanul távozott.

Valaki az iskolai barátokat hozta fel,

akik szintén elköltöztek.

Aztán valami csodálatos történt.

Az emberek már nemcsak nekem,

hanem egymásnak is elkezdtek válaszolni,

elkezdtek egymással beszélgetni,
megosztani az élményeiket,

megnyugtatni egymást

és bátorítani, hogy próbálják
elérni azt a barátot,

akivel nem beszéltek egy ideje,

vagy családtagot,
akit szem elől tévesztettek.

És végül létrehoztuk
ezt a kis mikroközösséget.

Mintha a sokféle ember
egy segélyszervezetet

hozott volna létre.

Ezért hiszem, hogy mindig,
amikor online posztolunk valamit,

van rá esély, hogy ezzel

ilyen mikroközösségeket hozhatunk létre.

Előfordulhat, hogy különböző emberek

összetalálkozzanak és csoportosuljanak.

Néha az internet mocskában

rokonlelkekre bukkanhatunk.

Néha azzal, hogy a válaszokat
és hozzászólásokat olvasva

találunk egy különösen kedves, éleslátó

vagy humoros megnyilvánulást.

Néha úgy, hogy követünk valakit,

és látjuk, hogy az illető
már követ bennünket.

Néha pedig úgy, hogy felfedezzük,
hogy emberek, akiket a való életben

is ismerünk, ugyanolyan
dolgokról írnak, mint mi magunk,

és rájövünk: legalább annyira hasonló
az érdeklődésünk, mint az övék,

és ez közelebb hozza őket hozzánk.

Néha, ha igazán szerencsések vagyunk,

találhatunk egy másik földönkívülit is.

[ha két idegen találkozik
egy különös helyen,

az kicsit otthonosabbnak tűnhet]

Ám én is aggódom, hiszen mint tudjuk,

az internet általában nem ilyen.

Mind tudjuk, hogy az internet

többnyire a félreértések helye,

a hely, ahol konfliktusba
kerülünk egymással,

a hely, amelyet zűrzavar, sikolyok
és kiabálás és üvöltözés ural,

és mintha mindenből túl sok lenne.

Egy káosz az egész,

és nem tudom, hogyan egyeztethetném
össze a rossz dolgokat a jókkal,

mert mind tudjuk, mind láttuk,

hogy a rossz dolgok igazán,
igazán bántóak lehetnek.

Olyan, mintha a platformokat, amelyek
révén benépesítjük az online tereket,

hanyagul vagy szándékosan
úgy terveztek volna meg,

hogy helyt adjanak a zaklatásnak,
gyalázkodásnak és félrevezetésnek,

a gyűlöletbeszédeknek
és az ebből fakadó erőszaknak,

és úgy tűnik, a jelenlegi
platformok egyike sem

foglalkozik eleget ezek kiküszöbölésével.

Mégis, és talán sajnálatos módon,

ragaszkodom ezekhez az online
terekhez, ahogy sokan mások is,

mert olyan, mintha mindenki
ott gyülekezne.

Néha ezért butának

és hülyének érzem magam,

hogy az emberi kapcsolatnak az ilyen kis
pillanatait is nagyra becsülöm manapság.

Ám mindig úgy hittem,

emberi mivoltunk megnyilvánulásának
ezek a pillanatai nem feleslegesek.

Nem visszavonulás ez a világtól,

sokkal inkább ok, amiért látogassuk
ezeket a közösségeket.

Fontosak, életbevágóan fontosak,
megerősítenek és életet adnak.

Ezek a kis, ideiglenes
menedékhelyek megmutatják:

nem vagyunk olyan egyedül, mint hisszük.

Tehát valóban, bár az élet
rossz és mindenki szomorú,

sőt egy nap mind meghalunk -

[nézd. az élet rossz. mindenki

szomorú. Mind meghalunk,
de megvettem ezt a felfújható ugrálóvárat,

szóval leveszed a cipőd vagy nem]

Szerintem a metaforikus,
felfújható ugrálóvár ebben az esetben

valójában a más emberekkel
való kapcsolatainkra utal.

Így aztán egy éjszaka,

amikor különösen szomorúnak
és reménytelennek tűnt a világ,

belekiabáltam az űrbe,

a magányos sötétségbe.

Azt mondtam: "Bejelentkezni
a közösségi médiába most olyan,

mint valaki kezét fogni a világ végén."

Ezúttal viszont nem az űr válaszolt,

hanem emberek jelentek meg,

akik válaszoltak, majd egymással
is beszédbe elegyedtek,

lassan kialakítva
ezt a kicsinyke kis közösséget.

Összegyűltünk, hogy
megfogjuk egymás kezét.

Ezekben a veszélyes
és bizonytalan időkben,

az egésznek a kellős közepén,

szerintem amihez ragaszkodnunk
kell, az a többiek, más emberek.

S tudom, kis dolog ez, amelyet
rövid pillanatok alkotnak,

mégis hiszem, hogy ez egy vékonyka,
aprócska, ezüstös fénysugár

a sötétségben.

Köszönöm.

(Taps)

Köszönöm.

(Taps)